A mesemondó felejtő meséje

Évszám
2011
Beküldő
gebeebeg
Epilógus:
 
EGY HALHATATLAN ÉLMÉNY MARGÓJÁRA
 
Résnyire tárva volt az ablak, hogy a cigarettából és a szájüregemből kiáramló füst szobafogságából szabadulhasson; mialatt friss kedélyű, csípős levegő áramlott civilizációnk téglaporos belterébe. Feltöltődve követtem az energiák csereberéjét, ami műfényeink sugaraiban zajlott le. Csillagos éjszakáról nem beszélhetek, Örök Változónkat felhők takarták. Itt-ott még piszkos hófoltok világítottak, egy kóbor eb vacsora után kutató sziluettje sóhajtott. Képzeletem ecsetje ezzel a címmel csendéletet festett: Istenünk köszönjük neked ezt az estet.
 
 
Valamikor Hajnal-ciklusunk alkonyán, volt nekünk egy fajsúlyos mesemondónk.  Aki már nincs. Az emlékeinkben is csak haloványan él. Pedig korának legkiválóbb elbeszélőjeként tartottuk számon. Joggal. Lágy hangzóitól megtorpant a rohanó óramutató; fogalmazásának egyszerűségétől halálos ellenségek kötöttek örök barátságot; ízes tájszólásától reménytelennek látszó szerelmek szorosan egymáshoz bújtak; szemeinek villanásától – tekintetével sugalmazta históriáit – vérszomjas vadállatokból idomárok lettek, és az öregek ráncain újra az ifjúság viszketegsége bizsergett. Köreinkben rendkívüli tisztelet övezte. Magabiztosan lubickolt sikereinek múlondóságában, amikor hirtelen a sikertelenség kiszáradt partjára vetődött. Szokatlan helyzetbe cseppent. Róla terjeng az a különös mítosz, hogy elfelejtett mesét mondani. Ettől az időszámítástól kezdve kegyvesztetté vált. Káromkodás szállta meg ajkát. Iszonyú fájdalmak gyötörték. Türelme fogytán, hogy visszakapja égi ajándékát sürgősen Teremtőjéhez könyörgött. De Ő nem hamarkodja el a dolgokat. Ezért úgy gondolta, hogy ha nyomorult földi pályafutása alatt még egyszer birtokolni akarja vele született képességét, jobb lesz, ha mihamarabb a sötétség erőit hívja segítségül. Így is cselekedett, és ajtaján máris dörömbölt a világ legszebb tükör-királynője.

- A hitvesed leszek mindhalálig, - sziszegte – rögvest tegyél magadÉva.

Megtette. Egyesültek. Igézőjelben, boldogságban éldegéltek. Összeláncoltságukban azt találták ki, hogy sorra felkeresik Meseország lakóit; a hét főbűn felhasználásával pedig lelkeiket csapdába ejtik, amiből mesemondó főzetet kotyvasztanak, vagy eszkábálnak egy olyan gépezetet, amely izzadság szagú lesz, és 3D-ben fogja szórni a valóságshow-kat. Elindultak tehát, hogy kegyetlen tervüknek eleget tegyenek. Legelőször kevélységükben a bölcsesség baglyát keresték fel, amely a nappalik falán kitömötten huhogott.

- Mennyit ér a lelked?
- A ház urát kérdezzétek?
- Hol találjuk?
- Földjein szánt.

- Menjünk a paraszthoz.
- (tniezs dojahó.)

- Adj…!
- Adjisten! Mivel lehetek szolgálatukra? – simult hozzájuk a szelíd búzaszem.
- Öcskös, áruld el szépen a ház gazdájának kilétét, mert minden nap nincs ínyünkre utána szaladgálni,  fontosabb számunkra, ha a torkosságunkkal törődünk.
- Ahogy parancsolják. Ilyenkor terhesség megszakításnál asszisztál.

- Nyomás a szülészet.
- (en si tréim.)

- Kit tetszik keresni? – érdeklődött ott tőlük az üres kórtermek pókhálós jó tündére.
- Hát a ház urát – csacsogták egyszerre bujasággal.
- Jaj, drágáim, nemrég pattant fel az apostolok lovára, és elindult a szélkakas irányába, még mielőtt az hármat kukorékolhatott volna.
- De mégis hova?
- Haldokló állatoknak injekciót adni.

- Gyerünk az állatkertbe.
- (?sotzib)

- Merre-merre? – vergődött előttük a szigonyos aranyhal.
- Mi a ház urát keressük.
- Akkor csak előre, testemen keresztül.
- Erre lesz?
- Igen, valamelyik ketrecben kívánságműsorát marcangolja.
- Melyikben, hiszen mindegyik üres! – haraggal emelték meg hangjukat.
- Azt az ótvaros kirelejzumét! Nem gondoltam róla, hogy szabaduló művész. Nézzék meg a bolondokházában.

- Kússzunk tovább.
- (jázsum ah.)

- Ön a ház ura? – itt zsigereikben fészkelődő fösvénységgel tudakolóztak.
- Ja. - vigyorgott rájuk a vásári bohóc.
- Mondja, kérem, mibe kerül a bagoly…
- Szellemet ajándékba adok. - avatkozott közbe.
- Úgy nem kell. - néztek egymásra; tudták, hogyha elfogadják, veszélybe sodornák fortélyukat.
- Mit kérdeztek az imént?
- A bagoly…
- Előtte. - szakította ismét félbe őket.
- Előtte?
- Ne már, maguk utánozó majmok! - csodálkozva két kézzel pofán vágta magát.
- Nem, miért?
- Lapozzunk kicsikéim. Fárasztó hülyékkel értelmesen beszélni. A ház urát amúgy a kerekerdő szélén találják; fatuskókat tép ki gyökerestől, hogy helyet csináljon sejtelmes növényeinek. Jó utat, sok szerencsét! Vigyázzanak a visszásságokkal, mert erre fele már látni az új idők jeleit, jaj, milyen sokat fecsegek.
- Várjon maga nagypofájú! – vágták az arcába. Az elején azt mondta, hogy maga az.
- Manapság ki veszi komolyan a bolondot?

- Irány a kerekerdő széle.
- (Nem akarok!)
- Kuss!
- (Nem szeretnék!)
- Igyekezz te nyomorult! Szórítnak az égitestek váltakozásai, frigyünk szénája sem áll valami rózsásan, és nemesített tervünk is bármikor romba dőlhet.

Ez háromnapi járást vett igénybe. Az első napon semmi említésre méltó nem esett velük. Éjszakára betértek egy kellemesnek vélt fogadóba, ahol számukra sok kellemetlen alak hemzsegett; szabólegénytől kezdve egészen a fehér lovon érkező szerelmes hercegig, akik egyebet sem csináltak, mint lantjuk húrjain elpengették kedvenc történetüket. Irigységtől felfuvalkodva, alig bírták elviselni ezeket az örömből fakadó dallamokat, még ha egynéhányat a bánat fűszerezett is. Abban mesterkedtek, hogy minél gyorsabban sötétség legyen, és ismét útnak indulhassanak. Megjegyzendő, hogy három napig éjszaka volt világos, nappal pedig sötét. A második nap is nyugodtnak ígérkezett, de délután környékén eleredt az álomeső, és ők restségükben megállt parancsoltak lépteiknek. Fejük búbját összedugva realisztikus illúzióba kerültek: az apróságok fővárosában górcsővel cirkuszi előadásokat látogatottak; anarchista tüntetéseken harmóniáról szónokoltak; fegyintézetekben Ige helyett, Igát hirdettek; az igazságügyi minisztériumban kenőpénzeket fogadtak el, mert hát amióta meghalt Mátyás király, azóta a terror a sztár; póker arccal családokat cseréltek. Amikor felébredtek mintha kicserélődtek volna, - fogalmuk sem volt, hogy hogyan kerültek a Piroslámpás kunyhóba – nem voltak tisztában azzal, hogy melyikük kicsoda-micsoda, az átváltozás szele velőtrázó sikollyal csontvázukon zörgetett, és ők ezalatt a megbánás könnyeit hullatták. Lenge szárnyú lények cirógatták, hárfájuk muzsikája letépte láncaikat, és erényöveiken az üdvhadsereg díszszemlézett. Köldökük alá nyúltak és elrepítették az elvarázsolt hercegkisasszony palotájába. Egy teljes napig hasították a légneműt. A palota legfényesebb termében mesemondó felejtőnket árnyék nélküli érzés kerítette hatalmába, és ettől derű költözött görcsöktől vonagló arcára. Nem érezte többé a világ legszebb tükör-királynőjének jellemtelen jelenlétét, magába zárta végképp. Fájdalmaitól megszabadult és kitárulkozva várta, hogy mi fog történni; szemhéjait lehunyta. Abban a pillanatban, hét vidámságtól kicsattogott gyerek szaladt oda hozzá, hogy tudomására hozzák az elvarázsolt hercegkisasszony érkezését. Nemsokára hallani lehetett szívének dobogását; hűséges társai kíséretében koldus köntösben jött, kobakján a hit, a remény, a szeretet, az okosság, az igazságosság, a lelkierő, a mértékletesség töviskoszorújával. Megállt kéznyújtásnyira tőle és így szólt:

- Most menj (ejtsd: menny) a kerekerdő kellős közepébe, a ház urának szüksége van rád! Ne kérdezd az irányt, csak magadra figyelj és megtalálod.

Valóban rálelt. Ott várt rá a HÁZ URA – önmaga!

-  Gyere fiam, ülj ide mellém, uzsonnázzunk. Egy kicsit elfáradtam a világteremtésben, - azzal megtörte a kenyeret és meghúzta kulacsát. Egyél és igyál fiam te is, aztán meg meséld el nekem, hogy mi járatban vagy.

Mesemondó felejtőnk evett és ivott, aztán, - mi sem természetesebb, de lássunk csodát – belefogott mondanivalójába, csakúgy áramlott belőle a szavak és mindenek forrása. Ekkor megértette, hogy meseország ösvényei a sötétség erőinek útvesztő. Hogy Ő azért nem hamarkodja el a dolgokat, mert mindennek megvan a saját ideje a beérésre. Ez szüretének misztériuma! - bevégeztetett. Most már nyugodtan lelkének ölére hajthatja szemefényét.
 
 
Prológus:
 
AZ EB SZILUETT ELMÉLKEDÉSE
 
Az a szegény függő, aki nyitott ablaknál mérgét szopogatja, és azt hiszi magáról, hogy halhatatlan élménnyel gazdagodott, - pedig még ki sem dugta az orrát barlangjából -  biztos abban, hogy én "kutyavacsora" után szaglászom. Szó sincs erről, mert valójában szeretetre éhes lelkét keresem, és amikor rátalálok, akkor hűséges vakvezető ösztönömmel elviszem neki; hátha egymásra ismernek.