Mezőszárnyasi

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy öreg király, akinek az országá¬ban sem nap, sem hold nem volt, de még csillag sem. Ennek a királynak három lánya volt, fia egy sem, s azt a három leányát is elrabolták a sárkányok. Kihirdettette az egész országban, hogy aki visszahozza a napot, a holdat, a csillagokat s a három leányát, annak adja három leánya közül azt, amelyik jobban tetszik, s holta után egész királyságát.

Hallja ezt egy szegény özvegyasszony, elmegy a királyhoz, s mondja:
- Felséges királyom, van nekem három nagy legényfiam, adjon ezeknek lovat, kardot s pénzt, majd visszakerítenek ezek mindent.
- Jól van, szegény asszony - mondja a király -, küldd hozzám a fiaidat.
A szegény asszony el is küldi a fiait, de a legkisebb legénynek, mikor a királyhoz indult, meg¬suttintotta a nénje, aki boszorkány volt, nehogy az aranyszőrű paripák közül válasszon, hanem van a király udvarában a szemétdombon egy bolyhos sánta csikó, azon próbáljon szeren¬csét.
Elmennek a legények a királyhoz, ád az nekik mindjárt pénzt elegendőt, kardot, puskát. Ki¬men¬nek az istállóba, s ott a két idősebb legény kiválasztja a két legszebb aranyszőrű paripát, de a legkisebb legény nem választott ezek közül, azt mondta, jó lesz neki az a bolyhos csikó is.
De, hogy szavamat össze ne keverjem, még kardot sem olyant választott, mint a bátyjai, hanem olyan gyönge, hajlós kardot, mert azt mondta a nénje, hogy ez ám az igazi kard, még a követ is kettévágja, s nem esik csorbája.

Hát, jól van, a két idősebb legény előrevágtat az aranyszőrű paripákon, a legkisebb legény pedig nagy kínnal-bajjal kivezeti a városból a bolyhos csikót. Ott aztán megrázkódik a csikó, ragyogó szép aranyszőrű paripa lesz belőle, s mondja a legénynek:
- Ülj fel a hátamra, édes gazdám! Hogy menjek? Úgy-e, mint a madár? Úgy-e, mint a villámlás? Úgy, mint a gondolat? Mert úgy tudd meg, hogy most egyenesen az ég kovácsához viszlek.
- Nem bánom én, édes lovam, akárhogy vigy, csak se tebenned, se énbennem hiba ne essék.
Hej, nekirugaszkodik a csikó, fel a levegőégbe, s mire a legény a szemét behunyta, hogy le ne szédüljön, már fenn is volt az ég kovácsánál.
Köszön a legény illendőképpen, a kovács fogadja:
- Hát te mi jóban jársz itt, fiam?
Mondja a legény:
- Azért jöttem, hogy tüzesítsen meg kigyelmed egy százmázsás golyóbist, s csak hagyja a tűzben, amíg visszajövök érte.
- Jól van, fiam, de hát hogy hínak téged?
Mondja a legény:
- Kereszteljen meg kigyelmed engem, az lesz a nevem, aminek keresztel.
- Hát jól van, legyen a te neved Mezőszárnyasi.

Azzal a legény elbúcsúzik a kovácstól, felpattan a csikajára, levágtat az égből, s éppen az ólomhídnál szállott le a földre. Hát ott vannak a bátyjai is, szemük-szájuk elállott ezeknek a csodálkozástól, amikor meglátták, hogy az öccsük is aranyszőrű csikón jár. Ott az ólomhíd mellett volt a selyemrét. A lovakat kieresztették, hadd legeljenek. Ők maguk leheveredtek s megegyeztek, hogy ma éjjel, a legidősebb legény álljon istrázsát, nehogy valaki megcsúfolja őket.
De bizony a legidősebb legénynek hamar lekoppant a szeme, csak Mezőszárnyasi maradott ébren. Ott hagyta a bátyjait, elment az ólomhíd alá, s a kardja hegyét a hídon egy kicsit kidugta.
Hát jön a hétfejű sárkány a lován nagy dobrokolással, s a ló megbotlik a kard hegyében.

- Nye, te, nye - rikkantott a hétfejű sárkány -, hogy a farkasok egyenek meg! Már te is félsz Mezőszárnyasitól, attól a híres vitéztől?!
Kiszól a híd alól Mezőszárnyasi:
- Hát mért nem hagysz aludni, én nem bántottalak téged!
Visszafelel a hétfejű sárkány:
- Gyere csak ki a híd alól, küzdjünk meg!
Kiugrik a híd alól Mezőszárnyasi, kezébe veszi a kardját, s egy csapásra levágja a hétfejű sárkánynak hat fejét.

Éppen abban a szempillantásban repült el a fejük felett két holló. Felkiált a sárkány:
- Eresszetek rám egy csepp vizet, aztán két dögöt adok nektek!
Mondja Mezőszárnyasi:
- Reám eresszétek a vizet, mert én hét dögöt adok nektek!
Gondolták a hollók, jobb hét dög, mint kettő, s Mezőszárnyasira eresztették a vizet. Attól mindjárt nekielevenedett, s levágta a sárkánynak a hetedik fejét is.
Azzal szépen, mintha semmi sem történt volna, visszament a bátyjaihoz, lefeküdt, s aludott reggelig. Másnap estére a rézhídhoz értek. Errefelé lakott a tizenkét fejű sárkány, pulykalábon forgó rézpalotában. Most a második fiú volt a soros, annak kellett volna istrázsálni. De ez is elaludott, csak Mezőszárnyasi maradott ébren. Ment a rézhíd alá, kidugta a kardja hegyét a hídon. Hát jő a tizenkét fejű sárkány, s annak is a lova megbotlik a kardnak a hegyében.
- Nye, te, nye - rikkantott a tizenkét fejű sárkány -, hát te is megijedsz Mezőszárnyasitól, attól a híres vitéztől?!

Aztán lekiáltott a híd alá:
- Gyere ki, Mezőszárnyasi, hadd lám, mit tudsz?!
No hiszen, megmutatta ennek is Mezőszárnyasi, hogy mit tud. Tizenegy fejét vágta le egy csapásra. Akkor repült el fejük felett hét holló. Felszólott a sárkány:
- Hé, adjatok egy csepp vizet, s két dögöt adok! Amellett a rézerdőmben szabadon lakhattok, költhettek.
Felszólt Mezőszárnyasi:
- Nekem adjátok a vizet, mert én tizenkét dögöt adok, s lakhattok, költhettek a rézerdőben ezután is.
A hollók Mezőszárnyasira cseppentettek vizet. Attól egyszeriben nekielevenedett, s levágta a sárkánynak a tizenkettedik fejét is.

Harmadnap este az aranyhíd mellett háltak a legények. Az aranyhídon a huszonnégy fejű sárkányt ölte meg Mezőszárnyasi azon módúlag, mint a másik kettőt.
Mondja Mezőszárnyasi a bátyjainak:
- No, most menjünk, nézzük meg a sárkányok várát. Van ide nem messze három vár. Első a hétfejű, a második a tizenkét fejű, a harmadik a huszonnégy fejű sárkányé.
Azt felelik az idősebb legények:
- De bizony nem megyünk mi, mert megölnek azok minket.
- Hiszen van kardotok - mondja Mezőszárnyasi -, ne féljetek.
De így, de úgy, ők nem mennek.
- No, ne féljetek - mondja Mezőszárnyasi -, megöltem én mind a hármat. Menjünk el, s nézzük meg, mi van a várukban.

Elmennek előbb a hétfejű sárkány várához. Hát az úgy forog egy kacsalábon, mint a forgószél. Kiált Mezőszárnyasi:
- Forgó vár, állj meg!
- Nem az uram parancsolja! - felelt vissza a vár.
- De bizony az urad parancsolja, állj meg!
Ebben a pillanatban megáll a forgó vár, bemennek a legények, s hát ott ül az ablakban egy gyönyörű szép leány, az ő királyuknak a legidősebb lánya, s ím - halljatok csudát! - abban a pillanatban egy kicsit felsütött a nap az öreg király országában.

Hej, megörül a királykisasszony, mikor hallja, hogy kik s mik ők, hogy utána jöttek. Hogy a hétfejű sárkányt megölték. Ne féljen semmit, csak maradjon itt egy keveset, míg a másik két királykisasszonyt elhozzák.
Elmennek a legények a tizenkét fejű sárkány várába. Ott megtalálják a középső királykis¬asszonyt. Onnét mennek a huszonnégy fejű sárkány várába, ott megtalálják a kicsi királykis¬asszonyt. De volt szép a másik kettő vagy nem, ez olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Meg sem állottak, vitték a kicsi királykisasszonyt, azután a középsőt, középső után a legnagyobbat, s mikor elindultak, akkor a sötét ország nem volt sötét többet. Feljött a nap szép ragyogva. Feljött este a hold is, s felragyogtak a csillagok is.
No de volt a sárkányoknak egy vén boszorkány nénjük, akinek akkora szája volt, mint egy ötvenvedres kád. Volt ennek két leánya, s amint észrevette, hogy viszik a királykis¬asszo¬nyokat, mondta a legidősebbnek, kerüljön a legények elébe, változzék körtefává, legyen rajta piros körte annyi, hogy csak úgy húzza az ágait.
Majd meglátják a legények, s esznek belőle bizonyosan, de meg is halnak tőle.

Úgy tesz a leány, amint az anyja parancsolja, s hát amint mennek a legények, egy szép körtefát látnak az út mellett, földig húzták az ágait a szép piros körték.
Szomjas volt a két idősebb legény erősen. Mennek a fához, hogy körtét szakasszanak róla, de Mezőszárnyasi elejükbe állott, s nem engedte. Kirántotta a kardját, beledöfte a körtefába, s halljatok csudát! piros vér csorgott ki a fából. Keserves jajgatás szakadt ki a tövéből: szörnyet halt a boszorkány leánya.
Jól tudta ezt a vén boszorkány, mintha előre tudta volna, s küldte a második leányát, kerüljön a legények elé, változzék forrássá, majd isznak belőle a legények. De bizony nem ittak, pedig majd elepedtek a szomjúságtól. Tudta jól Mezőszárnyasi, hogy miféle forrás az. Beledöfte a kardját, s vér buggyant ki a forrás fenekéből, s hallották, hogy valaki keservesen jajgat. Szörnyet halt a boszorkánynak a második leánya is.
No, akkor jött az öreg boszorkány maga. Kitátotta rettentő nagy száját, s olyan nagy hideget eresztett rájuk, hogy majd megfagytak. Egyet gondolt Mezőszárnyasi, leteszi a kicsi király¬kisasszonyt a nyeregből, fölszáll az égbe a kovácshoz, s mondja:

- No, bátyámuram, látja-e a földön azt a rettentő nagy szájat?
- Látom, fiam, látom.
- No, ha látja, dobja belé azt a százmázsás golyóbist.
Fölkapja a kovács a tüzes golyóbist, megcélozza a vén boszorkány száját, beledobja egye¬nesen. Elégett a boszorkány, s lett melegség mindjárt.

Azzal a legények útnak eredtek, s szép csendesen hazamentek a király udvarába. Ott sétált a király föl s alá a palota tornácában, gyönyörködött a nap ragyogásában. De még csak akkor örült igazán a szíve, amikor hozták a legények a három királykisasszonyt. Mindjárt hívattak három papot. Összeadták a három királykisasszonyt a három szegény legénnyel. Hanem az országot s egész királyságát Mezőszárnyasinak adta a király.
Így volt, vége volt, mese volt.