(Élj megfontoltan!)
Érzed az óceáni érzést, a végtelenséget. Úgy érzékeled a külvilágot, mint napfényt a fényérzékenyek. Nem mondod ki, de tudod, hogy más vagy. Szégyelled. Titkolod, megválogatod, hogy kinek ragyogsz. A tudatalattid ki fogja hányni azt, amit titkolsz magad elől, csak idő kérdése.
Minden tetteddel magadra hívod az olyanok figyelmét, akik raknak egy téglát a kastélyod falába. Önmagunk lelki édesapja voltunk, magunkat neveltük. Nem tanította meg senki, hogy hogyan viselkedik egy beilleszkedett ember. Mi szerettük volna aztán alázattal tettünk érte. Akkor is önmagunk voltunk, mikor nevettek a fájdalmainkon. Büszkék voltunk minden egyes kifakadt érzelmünkre. Megerőszakolnád a sorsodat, ha nem tiszta szívből cselekednél.
Trendi az agyadra hallgatni? Igen. Ezért van annyi megtört ember. Hibás gondolataidnak köszönheted minden betegségedet, még az asztmádat is. Később be fogod látni, hogy minden tökéletesen alakul, ha érző ember maradsz. Akiket régen csodáltunk most a barátaink és terelik a sorsunkat a teljesség felé. Óceánt kreálnak a tavunkból, vihart a szellőnkből és így leszünk mi felforgató erő. Szeretettel, tisztasággal. Napfénnyel az árnyékban.
Sokféleképpen becéznek minket: elvontak, elmebetegek, kívülállók, lelki vérzékenyek, személyiségzavarosak, meg akiket nem lehet megérteni. Azok, akik másképp látják a világot. Ők nem értenek meg minket, de mi mindenki lelki kútjának mélyébe látunk. Megérzik. Elfutnak, el akarnak minket nyomni, félnek tőlünk, csodálnak, életük szerelmei leszünk vagy az, akit le tudnának mészárolni szemrebbenés nélkül. Mindegy, hogy miképp, de helyet foglalunk el életekben.
A gondolatban meglapulunk és alkotunk csendben. Nem vagyunk pótolhatatlanok, de más lenne nélkülünk a világod. Tudod, hogy nem vagy egyedül. Tudod, hogy ugyanaz az alapunk, csak a körítés más. Az elalvás előtti sóhajokkal dúsított ábrándozás és a fantáziánk. Ezekből születtünk mi. Akiknek a legnagyobb szerelme is egy hétig tartott. Szeretjük ünnepelni a születést, de a gyászolásban sem vagyunk utolsók.
Elvesztünk és megtaláltuk önmagunkat vagy örökké keressük. Tiszta szenvedély a lámpásunk fénye ebben a sötét, férgekkel teli barlangban. Tudjuk, hogy a kor hazugsága az, hogy mindent el lehet felejteni, ezért nem tesszük. Az emlékeinkből születtünk, abból, hogy végignéztünk egy hanyatlást.
Attól leszünk mi régimódiak, hogy magunknak nem szokásunk hazudni?