Táncoltunk, István. Megragadtad a kezemet és vittél. Szembe fordítottál magaddal, én kinyújtottam mindkét karomat utánad. Messze kellett nyúlnom, hogy felérjelek, hatalmas voltál.
Az arcod, amikor fordultunk, a csuklómhoz ért, szerettem volna elengedni a válladat, mit sem törődve a tánccal, hogy megsimíthassam az arcodat. Egyszer, ijedten, hogy rendesen áll-e rajtam a ruha, leszegtem a fejem, de mindjárt föl is kaptam. Elpirultam, hogy a blúzomba látsz, ha lenézel onnan. Néha fölpillantottam rád, és ittam a tekintetedet.
Nem ismertem még a táncot. Azt mondtad: ne így csináld, ne úgy csináld - részeg voltam attól, hogy parancsolsz, és engedelmeskedtem.
Dobogott a bőgő, lüktetett a brácsa, s mi egyszerre mozdultunk, együtt forogtunk, megfogtad a kezem, belém szakadt a jajszó. Tartottál és belédkapaszkodtam, támaszt találtam a hátadban, fogódzót a karjaidban. Minden idegszálammal rád figyeltem, olvastam a mozdulataidban. Azt tettem, amit akartál, és azt tettél velem, amihez kedved kerekedett. Pontosan összeillettünk. A jobb karom már rádfonódott, mikor a másik még el sem engedett, ölelés volt minden mozdulatom. Minden rezdülésedet éreztem, úgy futott át rajtam az erőd, hogy beleborzongtam. Szorosan magadhoz vontál, nem akartalak elengedni sohasem.
Nevettem a boldogságtól, de aztán vége lett a nevetésnek. Még egyszer felnéztem, hogy mindig emlékezzek az arcodra. Aztán nem tudtam mást tenni, mint lehunyni a szemem. Repült a szoknyám, úszott a hajam, szálltam, veled szálltam. Mohón szorítottál és én a tiéd akartam lenni mindenemmel, soha a másé. Így táncoltunk ketten.
Amikor azután remegve félrevontalak, fagyos kezeimmel a ruhám szegélyét babráltam, haragudtam rád, könnyen nevetsz te! És mert rettegtem, anyám megöl, futottam éjszaka Lidó nénihez, hogy kikérdezzem, hogyan, mikor. Neked elmondani sem mertem, mire készülök, mégis: kifordultam a kapun, és te ott kaptál el a karomnál fogva. - Megvesztél? - kérdezted. - Mi után jársz te? - Levegőért kaptam, de te belémfojtottad a szót. - Nem engedlek az öregasszony kezére, arra ne is gondolj. Nem lesz lánytemetés!
És vonszoltál a paphoz, azon nyomban, végig a sötét utcán, szakadt az eső. - Nem várhat! - hiába kérleltelek, mentél hozzá s engem húztál magaddal, a kapuban megtorpantál, az ablakában égett a lámpás. - No, szedd össze magad - és a szememből kitörölted a könnyet a tenyereddel. Sebtében lesimítgattam a ruhámat, a hajamat, te bezörgettél, húztál magad mögött, s vasárnap a templomban bejelentette az esküvőt.
- Na, most már megnyugodhatsz - mondtad -, az enyém leszel nemsoká egészen - s én megkönnyebbültem, nem kívántam mást, beléremegtem a boldogságba.
Egy hét volt az esküvőig, anyám Cirjékre ment a szabóhoz, éjszakára is odamaradt, másnap készültek haza ketten a nénémmel. Egyedül voltam otthon, uzsonnára vártalak.
De csak szanaszét hevert a konyhában a kés, a kalács; a tej még szűretlen, az alma mosatlan. Lehajtottam a fejemet az asztal lapjára, a kezem a hasamon, és meredtem előre, néztem, hogy mikor tűnik fel a körvonalad az ajtó fehér nyílásában.
Jöttél, megláttál és ugortál hozzám, lázas voltam és a hideg lelt, de legjobban a hasam csikart, összerándított a fájdalom, aztán engedett; egyre gyorsabban váltakozott a görcs és az enyhülés, de úgy tűnt, mind kevesebb az enyhülés és mind több a fájdalom. Szaladtak a könnyeim: - A gyereknek van baja, mi lesz most? Siess Lidó néniért! - de te álltál, mint akinek gyökeret vert a lába. - Lidó néni kiment a Mohosba.
Föltápászkodtam az asztaltól, s abban a pillanatban víz csattant a combomnak, siránkozni kezdtem, se az anyám, se a bába, senki nincs velem, elfogott a rettegés, s már kapkodtam a ruháimat, hogy menjünk Cirjékre.
- Én a kórházba be nem hurcollak - mondtad, és letetted a mándlidat. - Elég voltam én akkor is! Most is megleszünk ketten, Neszti.
Azzal átfogtad a derekamat és vittél a szobába. - Na, mit akarsz, ülni vagy feküdni, enni vagy inni? - Lerogytam az ágy szélére, meghaltam volna, ha feküdnöm kell, csak ültem összetöpörödve. Vizet hoztál, dunnába takartál, mellettem maradtál.
Aztán a vér elöntött. Nem tudtam hova lenni, tekeregtem és rimánkodtam, hogy menj ki a konyhába, majd elsüllyedtem szégyenemben. - Hát látszik, hogy nincs neked apád - mondtad -, mit gondolsz nem csak sárból van az asszony is? Mutasd magad.
Kínkeservvel tűrtem, hogy utat törjön magának a gyermek, hagytad már, hogy sírjak, dünnyögtél halkan: - Ejsza, lesz másik, lesz; de most ennek segíts, ebből csak ez van, ez az egy, oda figyelj, ne futkoss.
Örökké tartott, aztán egyszerre térdre ereszkedtem. Megnyíltam előtted és megszületett a gyermek. Te mögöttem guggoltál, csak a hangodat hallottam, s a kezed melege a csigolyámig hatolt.
Nekem azelőtt még senkim meg nem halt, mert mindenkim elment már, mielőtt megszülettem. Halott gyereket nem láttam, és borzadtam a gondolattól, hogy most látnom kell, nem mást, de éppen az enyémet, csúnyán, feketén.
- Hát nézd, milyen szép, nézz rá - azt mondtad -, gyönyörű fiúcska, olyan a bőre, mint a rózsaszirom, mosolyog a szája. - Megfordultam. Parányi tünemény volt a kezedben; egészséges, pöttöm fiúcska, nyúltam érte, és te odaadtad, rövid volt a zsinór, elvágtad a késsel, a tenyerembe fogtam, a mellemre öleltem; maszatos volt, meleg vizet hoztál, megfürösztöttem, kendőbe takartad, a karomba vettem és csodáltam a szépségét, hullott a könnyem, ahogy minden anyának, kinek most született gyermeke.
Azután engem is megmosdattál, vizes-meleg kendővel letörülgettél, rád néztem: ki van még egy, aki így ápolna ezen a világon. A kórházban elvették volna, eldobták volna, s engem elkábítottak volna, megvetettek volna.
Hogyan tudtad mindezt?
Raktál még a tűzre és lefeküdtünk, hárman feküdtünk egymás mellett, az apa, az anya és a gyermek, s feküdtem volna így a végtelenségig.
De eljött a reggel, s az éjjel leesett a hó. Mikor megébredtem, az udvaron találtalak. Dobozkát ácsoltál, kicsikét, puha fából, világos színűt. Abba fektettük a fiúcskát, aprókat lépkedtünk vele, egymásba karolva, ropogott a csizmánk, úgy mentünk a paphoz.
A sekrestyében, mikor a koporsó fedelét fölemeltük, az öreg kék szemek megteltek vízzel. Leültetett, s elbeszéltük, hogy volt. Aztán felkelt, és azt mondta: - Keresztelő lesz, nem is akármilyen: vágykeresztelő, mert szívből vágytatok arra, hogy éljen és felnövekedjen ez a gyermek, de ő a földi dolgát hamarabb elvégezte. Mi lesz a neve? - Ambrus.
Csurgott a keresztvíz a kicsi Ambrus homlokára, s folyott a könny végig az arcomon, és azt kívántam, adott volna bár egy évet az úr, hogy láttam volna szaladni, kacagni. - Vigasztalódjál, mert szalad és kacag ő a paradicsomban. A a lélek öröktől fogva halhatatlan és túléli a test halálát.
Ketten ballagtunk kinn az ótemetőben. Apám mellé tettük, hogy ne legyen egyedül, s diófát ültettél neki tavasszal.
Már a szívem alatt a második gyermekedet hordozom, s a mostani csendes dolgom közt mikor arra járok, látom, hogy a fácska nő, a hant elsimult. S kérded, miért szeretlek?