Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki békében élt, és uralkodott három ország fölött. Népe szerette, mindenki nagyra becsülte, mert jó király volt, és igazságos.
Ám egy nap a király megbetegedett, egyre csak fogyott, sorvadt, sápadtabb lett a holdvilágnál, és hamarosan már csak árnyéka volt önmagának. Összehívták a doktorokat, bölcseket mind a három országból, de még a szomszédos országokból is, de hiába tanakodtak, hiába virrasztottak, nem találtak megoldást a király bajára.
Előállott ekkor a legöregebb bölcs, aki öregebb volt hét ország legvénebbjeinél, és így szólt a király egyetlen fiához.
- Figyelj rám jól királyfi, mert bizony mondom, te vagy az egyetlen, aki segíthet! Apád bajára nem tudja a gyógymódot hét ország minden bölcse, de tudja azt a mindentudó, arany hajú boszorkány.
Elámult a királyfi, sosem hallott még a mindentudó boszorkányról, akiről a bölcs beszélt. Az öreg pedig így folytatta:
- Kelj útra királyfin, ne vígy magaddal se kíséretet, sem barátot, csak vígy magaddal egy aranyveretes kardot, és egy tarisznya élelmet. Indulj napnyugatnak, és mikor elfogy az élelmed, és a csizma lefoszlik a lábadról, elérsz egy tengerhez. Ez a tenger sósabb minden más tengernél, mert ennek a tengernek minden cseppje egy-egy könnycsepp. A tenger közepén áll egy sziget, a szigeten pedig a bánat erdeje. Az erdőben él az aranyhajú boszorkány, aki mindent tud, és mindent lát. Ez a boszorkány öregebb bárkinél, ezért ismeri a világ összes titkát. De hiába öregebb bárkinél, gyönyörű fiatal lánynak látszik, mert hallhatatlan lelke van, és így nem öregszik. Ő az egyetlen, aki tudhatja, miféle kór betegítette meg apádat, és ő az egyetlen, aki megmondhatja, hogyan mentsd meg.
A királyfi úgy tett, ahogy a bölcs mondta. Egy szál maga, egyetlen ruhában, egy aranyveretes karddal tarisznyát vett a vállára, és lóra szállva napnyugatnak indult. Ment, ment a királyfi, rég elhagyta már az ismerős vidéket, elhagyta az országokat, ahol ismerték a nevét, vagy hallották hírét. Elfogyott az élelme, de ő csak ment tovább, egyre csak arra gondolt, hogy megmentheti az apját. Egy reggel aztán észrevette, hogy csizmája talpa levált, és ebből tudta, hogy már nincs mesze a célja. Estére el is érte a tenger partját.
A nap épp lebukott a látóhatár mögött, amikor a királyfi leszállott a nyeregből a parton. De a tenger olyan nagy volt, hogy a sziget nem is látszott ide, és a királyfi tudta, hogy szüksége lesz valakire, aki átviszi őt a túlsó partra.
Amint tépelődött, magában egyszer csak észrevett egy embert egy ladikban. Megörült a királyfi, szalad az emberhez, kéri, hogy vigye át a tengeren. Az öreg révész csak a fejét csóválja.
- Ej, ej, fiam, nem tudod te, mit kérsz. Akik oda általmentek, vissza nem térnek.
- Hát pedig öregapám, nekem át kell jutnom a szigetre.
- Aztán mit keresnél te ott? –kérdi az öreg.- Talán hiányzik az életedből a bánat?
- Nagy az én bánatom már most is- felelt a királyfi,- és bizony nem segíthet azon senki, csakis a sziget mindent tudó boszorkánya.
- Bizony mondom neked- csóválta a fejét az öreg- aki oda átmegy, vissza sosem tér. De ha át akarsz menni, én átviszlek, fiam, de add nekem az aranyveretes kardodat.
Meglepődött erre a királyfi, gondolkodik erősen, merthát úgy gondolta, szükség lehet még a kardjára, ki tudja miféle szörnyek várják az erdőben. De mit volt mit tenni, végül ráállt, és odaadta a kardját az öreg révésznek.
- Nohát, szállj csak be fiam, átviszlek a bánat szigetére.
Beszáll a csónakba a királyfi, az öreg révész pedig evezni kezd, át a tengeren. Ahogy távolodnak a parttól, a királyfin csak erőt vesz a szomorúság, búsul, búsul erősen, mint akinek sosem volt öröme.
- Mi a baj, fiam, - kérdi az öreg révész,- tán csak nem szeretnél visszafordulni?
Akart is, meg nem is megfordulni a királyfi, fájt a szíve, de amikor kedves jó apjára gondolt, megacélozta a szívét, és így válaszolt.
- Bizony, tovább megyek, nem fordulok vissza!
Evez tovább az öreg, és ahogy felbukkan a távolban a sziget, hát, csak még inkább fájni kezd a királyfi szíve. Megeredtek szeméből a könnyek, hullottak, hullottak, mint a záporeső. Az öreg ismét kérdi:
- No, fiam, visszaforduljak-é?
Most már sokkal jobban szeretett volna visszafordulni a királyfi, de bárhogy is fájt a szíve, az apjára gondolt, és ismét megrázta a fejét.
- Bárhogy is lesz, öregapám, nem fordulunk vissza!
Evez tovább az öreg, már túl járnak félúton, közelednek a szigethez, hát csak egyre jobban zokog a királyfi. Fájt-e, nem-e eddig a szíve, az már bizonyos, hogy most fájt csak igazán. A bánat beleette magát a lelkébe, hogy nem is akart már semmit, csakis sírni.
- Na, fiam, - kérdi ismét az öreg révész- elég volt-e? Visszaforduljak-e?
Sokáig nem válaszolt a királyfi, de végül csak megrázta a fejét.
- Nem, öregapám, nem fordulok vissza, át kell jutnom a szigetre, még ha belehalok is!
- Jól van, fiam, - mondja az öreg- én már többet meg nem kérdem, által viszlek, és magadra hagylak.
Kiköt a csónak a szigeten, partra ugrik a királyfi, de szíve bánata nemhogy elmúlna, csak megsokszorozódik, ahogy a lába a partot éri.
- Na, te fiú, - mondja az öreg- én által hoztalak, ahogy ígértem, hát most fogadj el tőlem egy jó tanácsot. Ha azt hiszed, hogy tudod, mi a bánat, hát tévedsz, mert csak most vár rád az igazi szomorúság. Az erdő fái közt nagyobb csapás vár rád, mint amit el tudsz képzelni, nagyobb, mint ami idehozott. De ha átjutsz az erdőn, és eléred a tisztást, akkor vár csak rád az igazi próba, nagyobb próba ez még a mindent elemésztő bánatnál is. Adok neked egy sípot, ha meggondolod magad, és vissza akarsz menni a túlsó oldalra, hát csak fújd meg a sípot, és én visszajövök érted.
Ezzel az öreg visszaszállt a csónakjába, és elevezett a tengeren.
Elindul a királyfi, be az erdőbe, és alig lép a fák közé, csak hasogatni kezd a szíve, és olyan szomorúság telepedik reá, amilyet nem érzett még soha életében.
Elvarázsolt egy erdő volt az, a fák sóhajtoztak, a levelekről könnyek peregtek, az szél is csak sírt egyre. A királyfi szíve összeszorult a fájdalomtól, de ment, ment előre, nem törődött a síró, sóhajtozó fákkal még akkor sem, amikor ágaikkal utána nyúltak, és ruhájába akaszkodtak.
Ment, csak ment, és egyszer csak kiszélesedett az ösvény, hipp-hopp véget ért az erdő, és a fákon túl egy város állt. Hát, uram fia, az a város az apja városa volt, de az egész város gyász-feketébe volt húzva. Az úton szembe jött egy öreg, szalad hozzá a királyfi, kérdi, mi történt.
- Jaj, drága uram! Meghalt a király, a királyfi, aki a gyógymódotkutatta, nyomtalan eltűnt, a királyné pedig ágynak esett nagy bánatában.
Szalad a királyfi, fel a palotába, rohan a királyné szobájába, de csak szolgákat talál, akik sírnak, egyre sírnak. Kérdi tőlük a királyfi, hol van az anyja.
-Ó, drága királyfi, a királyné úgy tudta, hogy felséged odaveszett a hosszú úton, meghalt a férje is, a fia is, neki pedig bánatában meghasadt a szíve.
Sírt, sírt a királyfi, ha volt is eddig nagy bánata, hát most nagyobb volt mindennél. Sírt, csak sírt, míg el nem nyomta az álom.
Amikor felébredt, igen-igen meglepődött, az erdőben volt ismét, nem a palotában, sejtette a királyfi, hogy valami gonosz varázslat miatt hitte azt, hogy hazaért. Amint forgolódik, nézelődik, hát csak meglátta a fák közt a tisztást, nosza, nekiiramodik, siet, ahogy csak tud, és ahogy elhagyta az utolsó fát is, hát, uram fia, egy csapásra megváltozik körülötte minden. Az erdő fái virágba borultak, és csodás illattal, ragyogó színekkel integettek felé, előtte pedig selymes fűvel borított rét terült el, madarak csicseregtek, és lepkék gyűjtögették a virágok porát.
A tisztáson egy ház állott, a ház előtt pedig egy gyönyörű lány. Arany haján csak úgy szikrázott a nap fénye, fehér volt a bőre, gyöngyház fényű a szeme, virágok voltak az ölében, melyekből csodás koszorút font, és három kutyakölyök ugrándozott vígan a lábainál.
A királyfi szívét elöntötte a boldogság, elfeledte nyomban előbbi nagy bánatát, szíve minden fájdalmát, elfeledte az erdőt, a tengert, de még otthonát, apját, és idejövetelének okát is. Csak nézte, nézte a lányt, és lassan elindult feléje.
Amikor a lány észrevette, félénken behúzódott a házba, de a királyfi utána szaladt, térdre rogyott előtte, és kérlelte.
- Ne félj tőlem szépséges leány, mert én soha nem bántanálak! Még csak most pillantottalak meg, az imént, de máris tudom, hogy szeretlek téged, és feleségül kívánlak venni, csakis téged, senki mást!
Előjött a leány, gyönyörű szemét a királyfira emelte, és így szólt.
- Ha úgy szeretsz, mint mondod, bizonyítsd be nekem, maradj itt velem hét évig, és ha a hét esztendő letelik, a feleséged leszek, ígérem.
Ráállott a királyfi, a nagy boldogságtól elfeledett mindent, még azt is, miért indult útnak, ott maradt a szigeten, a boldogság mezején az aranyhajú boszorka házában, hogy kivárja a hét esztendőt, amikor majd feleségül veheti.
Telt, múlt az idő, és a kis boszorka is megszerette a királyfit. A királyfi is szerette a boszorkányt, szerette, ahogy dalolt, táncolt, vagy a széllel súgott-búgott. Nagy boldogságban éltek a kis házban.
Aztán egy nap az aranyhajú boszorkány odaállt a királyfi elé, és így szólt.
- Drága vőlegényem, bár megígérted nekem, hogy hét évet töltesz velem itt a szigeten, én most feloldozlak ígéreted alól. Elengedlek, térj vissza atyád házába, mert nagyon beteg, ma holnap meghal, hacsak nem viszed el számára a gyógyírt, mely megmentheti. Bár varázslatom örök boldogságban tarthatna, hogy soha bánat ne érje el a szíved, én mégsem teszem, mert lelkemre mondom, szeretlek téged, és tudom, hogy boldogságod csak így lehet teljes.
Elszomorodott erre a királyfi, először, amióta az erdőből a tisztásra lépett, szomorú volt, hogy elveszítheti apját, de még szomorúbb volt, hogy elveszítheti aranyhajú kedvesét.
- Lelkem, menyasszonyom, kedves kis boszorkám, - szólott a királyfi- soha boldogabb nem voltam életemben, mint itt, veled, e kicsi házban, de esküt tettem, hogy apámat megmentem, és szavamat meg nem másíthatom. Én most hazatérek, és ha segítesz nekem, meggyógyíthatom apámat, és megmenthetem anyámat, nehogy bánatában meghasadjon a szíve. De kérve kérlek, jöjj velem, élj mellettem a palotában, légy a feleségem!
Boldogan bólintott a kis boszorka, és megérintette a királyfi szívét. És lássatok csudát, arany ragyogással izzani kezdett a királyfi mellkasa az érintés nyomán!
- Ez a varázslat megóvja a szívedet a bánattól, mely az erdőben, és a tengeren vár rád, - mondta a mindentudó boszorka, - de sietnünk kell, mert a bánat, ami a te szívedet elkerüli, az enyémet találja majd meg, és ha szenvedtél is idefelé jövet, hát hétszer annyit szenvedek majd én, míg ki nem jutunk innen.
Megfogta a királyfi a kicsi boszorkány kezét, és nekivágnak az erdőnek. De hajh, amint az erdő fái közé lépnek csak megerednek a lány szeméből a könnyek, és hullottak, hullottak, ahogy annak előtte a királyfi szeméből hullottak.
Meggyorsítja erre a királyfi a lépteit, de hiába siet, a kis boszorka egyre lassabban követi őt. Sírt, csak sírt a lány, és szívének nagy fájdalmában arany hajának néhány fürtje ezüst színűvé változott.
Megijedt erre a királyfi, még inkább próbált sietni, de a kis boszorka nem tudott lépést tartani vele, húzta a szívét a nagy bánat. Ezüst színűvé vált már csodás arany hajának a fele, és gyöngyszínű szeméből hullottak a könnyek, minden könnycsepp, ami a földre hullott, gyémánttá változott át.
Megállt a királyfi, szép gyengéden a karjára vette kedves menyasszonyát, és úgy vitte tovább.
Elértek a tenger partjáig, a királyfi megfújja a sípját, és honnét, honnét nem, egy szempillantás alatt ott termett a csónak, ott termett az öreg révész is.
Amikor az öreg révész meglátta a lányt jajveszékelve szaladt hozzá, ölelte, csókolta, és kérdi sírva.
- Lelkem, leányom, mi történt veled, mi történt csodás arany hajaddal, miért sírsz oly bánatosan?
De nem válaszolt a leány, csak hullott, hullott tovább a könnye, a királyfi felelt helyette.
- Magammal viszem a palotámba, és feleségül veszem, selyembe-bársonyba öltöztetem, mézzel és tejjel fürdetik majd, hogy egész életében boldog legyen.
- De miért sír, miért sír az én szépséges leányom?
- Bizony a bánat erdejének ereje kínozza őt, hétszer erősebben, mint kínzott engem, idejövet. - felelte búsan a királyfi.
- No, ha így van, gyorsan szálljatok be, hamar általviszlek benneteket a partra, hogy elmúljon szíve hasogató bánata.
Betette gyengéden a királyfi a csónakba a kis boszorkát, beszállott ő is, az öreg is, és az öreg révész evezni kezd, de olyan gyorsan, hogy három fiatal férfi sem tudott volna gyorsabban.
- Öregapám, mondja meg nekem- szólott a királyfi- miféle tenger, miféle erdő ez, hogy így el van varázsolva?
- Jól mondod, fiam, elvarázsolt egy erdő ez- kezdte az öreg. - Sok-sok száz évvel ezelőtt egy tündér halhatatlansággal ajándékozta meg az én szépséges aranyhajú leányomat. De hogy az emberek kapzsiságától megvédje, varázslattal v ette őt körül. Sokan, nagyon sokan keresték, hogy mesés kincsek helyét, a gazdagság titkát, az örök élet forrását tudakolják tőle, de a legtöbb már a tengerről visszafordult. A többiek az erdőben veszítették el erejüket. A sok száz év alatt csak hárman jutottak el a tisztásra, de akik kiszabadultak a bánat karmaiból, azok a mérhetetlen boldogság csapdájába estek, és soha nem hagyták el többé a rétet. Most boldog, játszadozó kutyakölyök mindhárom, s az is marad, míg a világ világ, vagy amíg a tündér másként nem dönt.
- Hogy lehet, hogy én eljutottam oda, és mégis ember maradtam?- kérdezte a királyfi.
- Az bizony csakis úgy lehetséges- felelte az öreg révész, - hogy a szíved tiszta, és a célod nemes. Csakis ilyen ember juthatott el a mindent tudó boszorkához, és csakis egy ilyen ember szerezhette meg a lányom szívét. Mert bizony mondom neked, nagyon kell szeretnie téged, ha ezt a hétszer hét szenvedést vállalta érted.
A kis boszorka ezalatt egy szót sem szólt, csak sírt, sírt szakadatlan, és csodás arany haja mind ezüstté változott. Csupán három szál maradt aranyszínű, mire partot értek.
A királyfi most szépen kisegítette a csónakból a lányt, és lovára ültette, ő maga is felpattant mögé, és mondja a révésznek.
- Nem feledkezek meg rólad, apámuram, aranyos hintót küldetek érted, és a kastélyomba hozatlak, hogy lányod mellett lehess.
A kis boszorka most lehajolt a lóhoz, és a fülébe suttogott.
- Repülj, repülj, sebesebben a gondolatnál, szempillantásra ott legyünk a palotánál!
S ím, halljatok csudát, a paripa egyszeriben a levegőbe emelkedett, fújtatott, prüszkölt, aztán csak nekiiramodott, és egy szempillantás nem sok, máris a királyfi kastélyánál voltak.
Lesegítette a királyfi a kicsi boszorkát, és látja ám, hogy az utolsó három arany hajszál is ezüst színűvé vált. Hanem most megfogta szépen a kezét, és szaladva szaladtak fel, kilencvenkilenc márványlépcsőn, aranyszobán, ezüstszobán, bársonyszobán át, hogy végre a király szobájához érjenek.
A király az ágyban feküdt, nagy betegen, félig már elszállt belőle az élet, ott volt mellette az udvar, és a királyné, sírt a királyné, sírt mindenki, hogyne sírtak volna, mikor azt hitték, lemondhatnak a király életéről, nincs aki megmentse, mert a királyfi odaveszett az úton. De volt most öröm, hogy visszatért a királyfi, és nem is egyedül érkezett. De akkor volt még csak nagy az öröm, mikor megtudták, hogy a lány nem más, mint a mindentudó boszorka. Lett is nagy ünneplés az udvarban, a kis boszorka pedig odalépett a király ágyához, lehajolt hozzá, és halkan így szólt.
- Lemondok a halhatatlanságomról, hogy visszaadjam félig már elszállt életed. - suttogta, és néhány könnycsepp gördült le az arcán.
De micsoda könnycseppek! Ahogy a király arcához értek, az egyszeriben visszanyerte a színét, visszatért az élet a királyba, visszatért belé az erő is, talpra ugrott, és ölelte, csókolta a fiát, és a kis boszorkát.
A királyfi is ölelte a szüleit, és amikor kiörvendezték magukat, a kis boszorkához lépett, akinek a szeméből eltűnt a gyöngyszínű fény, és két szeme most kékesen ragyogott, akár a legtisztább tenger. A boszorkány a királyfi elé állt, és mondta halkan.
- Nézz most rám, kedves vőlegényem, lemondtam a hallhatatlanságról, elvesztettem hajam arany színét, szemem gyöngyház fényét. Ha még így is szeretsz, boldogan leszek a feleséged.
A királyfi gyengéden megfogta a lány két kezét, és felelt.
- Mit sem számít nekem hajad, szemed színe. Lelked ragyogó szépségébe szerettem bele, és az mit sem változott. Szeretni foglak életem végéig, minden nap, minden pillanatban, légy hát a feleségem, ásó, kapa, nagyharang válasszon el csak minket!
Nagy volt az öröm, a király, és a királyné sírtak örömükben, az öreg révészt a palotába hozatták, és hét országra szóló lakodalmat csaptak. Bánat, és szomorúság sosem járt többé a palotában, boldogan éltek, míg meg nem haltak.