" Harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt. A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény. "
Van egy bolygó, ahol csak mazsolák élnek. Minden földrészen, minden országban mazsola lányok és mazsola fiúk, no meg persze a kis mazsolák. Az egyik ország fővárosában van egy folyó, amely két részre osztja azt. Az óváros felőli oldalon még találhatók padok, azonban az új városrész már nem kínál ilyen tradicionális lehetőséget a pihenésre.
Az óváros sétányán a helyi kitaszítottak tetovált közössége sörözött szinte minden nap. A kiürült üvegeket hangos üdvrivalgás kíséretében hajították a folyóba. Az üvegek tartalma gyógyító elixírként hatott, s egy-egy korábbi lelki sérülésük tapasza is volt egyben, amelyekkel mintegy újabb sebet sikerült ideiglenesen begyógyítaniuk és újabb sebet ejteni a vidám folyó hömpölygésének.
A belvárosi horda szorgalmasan termelte hordalékát, amiket a folyó könnyedén cipelt az óceán ismeretlensége felé.
Mellettük nem messze ült egy tetovált mazsola lány és egy tetkó nélküli mazsola fiú.
A mazsolák nagyon szerették feszes bőrüket tetoválással dísziteni és ezekkel a különböző mintázatú ráncokkal kifejezni egyediségüket. A pletykás fajukra oly jellemző legendagyár szerint több, mint kilencvenöt százalékuknak volt legalább egy, de inkább több tetoválása. A mazsola fiú azon kevesek közé tartozott, akinek a bőre még érintetlen volt és sima. Ő még eredeti gömbölyű mazsola volt, ráncok nélkül.
A mazsola lány ennek ellenére jó barátságot ápolt ezzel a különccel és aznap jó kedvnek örvendett. Sokat mesélt a legújabb tetovált ráncok divatőrületéről és egy tetováló művészről, aki akkoriban rendkívüli népszerűségnek örvendett a mazsolák körében. Többek között a két tetoválását is neki köszönhette.
A fiú némán hallgatta a történeteket és egyre jobban egyedül érezte magát. Szomorú tekintete a folyó sodrásával az óceán végtelenjébe kalandozott, egy láthatatlan világba, ahol a mazsolák istenei, az emberek éltek...
Nem lepődött meg ezen a szokatlan utazáson, mert ez idáig is nagyon sokat álmodozott egy másik világról, azonban váratlanul érte az első óriási ember, akivel találkozott... A mazsola fiú apró termete nem tette lehetővé, hogy leborulva adja meg a tiszteletet, ezért kezeivel kapálózva ugrálni kezdett és torkaszakadtából kiabált.
Az istenség, történetesen egy csecsemő volt, és igencsak mélyre kellett lehajolnia, hogy a mazsolát a tenyerébe véve a saját szintjére emelhesse. Pillanatokig csupán nézegették egymást, de aztán a mazsola fiú nagy levegőt véve illedelmesen bemutatkozott és, mint akármelyik mazsola tette volna azt, panaszkodni kezdett:
- Oh, te hatalmas istenség! Bocsásd meg nekem, hogy parányi életem hatalmas problémájával zaklatlak, de nagyon egyedül vagyok a tetoválás nélküli életemben! Egyre elviselhetetlenebb a külvilág nyomása és félek, hogy előbb, vagy utóbb követem a tetováltak egyre ráncosodóbb táborát. A legtöbben megvetnek engem, de én nem kívánom a bőröm megerőszakolását, azonban attól tartok, hogy másképp nem tudom elfogadtatni magam. Nem értek sokszor egyet a társaimmal, s ezt nem tudom megosztani senkivel sem. A tetováló művészek istenitésével sem értettem például sohasem egyet. Egyáltalán mitől lesz valaki művész? Szerintem az igazi művész alkotó, s egy igazi alkotó a természettel együtt lélegzik és annak kaotikus tisztaságát hivatott közvetíteni. A tetoválást végző egyén akár mesteri fokon is végezheti szakmáját, de akkor is csak másol. Tisztelem őket, de olyat még nem hallottam, hogy bemegy a mandinka a tetováló szalonba, mint anyuka a fodrászhoz, és a tetováló mintegy ismerve a megrendelő személyiségét, a természettel való egységet szem előtt tartva az indivídum legbensőbb lényegét kifejező ábrát varr a testére. Folyton változik minden, de a tetoválás gazdája életét végigkíséri. Mi van akkor, ha a tulajdonos már nem ért egyet annak érzelmi értékével? A fodrásztól távozva azért mégiscsak megnyugtat a tudat, hogy legközelebb is újra próbálkozhatunk.
Az istenség látta, hogy a mazsola fiú nem mismásolt. Igen nagy mákja volt, mert az istenek nem szerették az őszintétlen mazsolákat. A csecsemőember gurgulázó hangja telepatikus úton menydörgött a mazsola tobozmirigyében:
- Őszinte leszek veled, mert te is az vagy magaddal... Most nem lát senki, itt nincs szükség a társadalmad által elvárt színészet tehetségtelen színtelenségére... Egyedül vagy, mintahogy én is voltam, mielőtt ember lettem... Zseninek születtél, mint minden mazsola, csak te is elhitted másoknak, hogy ez másként van. Nem vagy egyedül ebben a tévhitedben. A mazsolák hiszékenységének mindig ez az ára. Persze nem tudjátok ezt, és ha valakinek „véletelenül“ mégis sikerülne géniusszá válni, megvárják amíg meghal, s csak utána ismerik el nyilvánosan. A mazsolák életének általánossága önmaguk kerülgetése. Képtelenek a tisztánlátásra, mert mocskosak szinte mindannyian. Szemeiket besarazta a külvilág szennye, ezért nem láthatják tiszta önmagukat. Ebben mindenki egyformán sáros. Lopnak állandóan és mégsem sikerül zsenivé válniuk. Pedig mondják azok is lopnak. Ebben is van igazság. Néha reprodukció a produkcó és az lesz az attrakció. Ilyen is van. De az csupán mű vész tett, nem pedig művészet...
Az istenség elhallgatott.A mazsola fiú jó darabig szótlan álldogált, majd lassan újra beszélni kezdett:
- A mazsola lány idővel fölfedte első tetoválásának valódi okát... Különbözni vágyott! Más akart lenni, mint a többiek. Nem értettem őt. Még itt-ott sikerült fölfedeznem bőrének eredeti ránctalan tisztaságát és tökéletesnek láttam. Nem értettem a szüntelen elégedetlenségét. Olyan gyönyörűnek láttam, amin már csak rontani lehetne.
Az istenség türelmesen hallgatta a mazsolát, ahogy az mesélt még neki egy közös barátnőjükről, aki később ült melléjük a padra. Egy mazsola lány, egy tetoválás személyében. Ő is határozottan megerősítette az egyéni véleményét a tetoválásokról és a különbözni vágyásáról. A két mazsola lány véleménye nem különbözött és egyéni sem volt... Figuráikban ugyan különböztek, mert az egyiknek házi sárkánya volt, a másiknak meg házi teknőse, de az biztos, hogy bőrükön viselték különbözni vágyódásuk egyezményes jelét, a tetoválásukat.
Sok mazsola büszke az egyedi tetoválására, habár nem tudható mitől is olyan biztosak benne, hogy valóban egyedül vannak planétájukon. A mazsola fiúnak erről eszébe jutott személyes története egy igen eredeti ötletéről, amiről soha senkinek nem beszélt. Őrízgette legbelül, de nem váltotta valóra. Tizen évre rá aztán hallotta, hogy valamilyen külföldi mazsola megvalósította ugyanazt a gondolatot. Nagyon elcsodálkozott, de nem dühöngött egyáltalán. Sőt! Inkább örült a másik sikerének és rácsodálkozott a tökéletes azonosságra, hogy mennyire nem vagyunk egyedül az egyediségünk illúziójával, még ha előszeretettel képzeljük is azt.
Az csak egy gondolat volt. A tetoválás is gondolattal kezdődik. Aztán a gondolat megvalósul. De mi van ha csak meglátja valaki azt az egyéninek tartott tetoválást és leutánozza a gazda tudta nélkül. Aztán mások meglátják a másolatot és úgy tekintenek rá, mint az eredetire. Eredeti ugyebár?! Melyik mazsola volt előbb?! A ráncos vagy a gyűrött? Ki tudná ezt megmondani?!
Később elmesélték azt is, hogy nagyobb tetoválást kaptak, mint amit rendeltek. Viccesen legyintettek és jobb híján mosolyogva törődtek bele a fölnagyított eredmények elfogadásába. Ebben is egyetértettek... A mazsola fiú érdekesnek találta ezt a szubjektív önbizalmat a tetoválók részéről, ahol a nagyítások során talán önmaguk kiteljesedésére tettek minduntalan kísérletet. Valószínűleg a méretbeli eltérések az önmaguk alkotói kiteljesedésétől való távolság méretarányos megfelelői is voltak egyben. A mazsola lányok minél jobban bizonygatták a különbözőségüket, a mazsola fiú számára annál világosabbá vált az azonosságuk.
A mazsolák különbözőségre való törekvése a legfőbb bizonyíték az egységük létezésére. Ettől az egységtől való szomorú távolságuk mutatja az igaz szeretetre való képtelenségüket. Az önmaguktól való folytonos menekülést. A menekülést, attól a láthatatlan összetartozástól, amely a mazsolák életszínvonalának emelkedésével egyre halványabban pislákol szemeikben. Öntelen önteltségük új mottója ez lett: Utánozok, tehát vagyok!
Egyszer egyébként a mazsola fiú is azt álmodta, hogy az emberek közt él. Álmában tetováltatott egy pillangót magára, de az váratlanul elröppent. Na most arra már nem emlékezett, hogy a pillangó szállt-e tova, vagy csak a gondolata, de abban biztos volt, hogy azóta is egyfolytában pillangókat látott és követte őket akárhová is röpültek.
Egyszer az egyik pillangó elvitte őt vendégségbe, ahol megismerkedett Seannal, az embergyerekkel. Őt utánozta, igaz hasztalan érdekből, játékból tette azt.
Sean másfél éves kisfiú volt, csonka családból éppen épen. Őszinte szemeiben leplezetlen kerekedett a szeretet. Kezdeti szégyenlősségét gyorsan feledte, amikor a mazsola észrevétlen melléfeküdt a földre. Mozdulatlan várta a reakciót. Sean lassan fordult feléje, de annál nagyobb hirtelenséggel kurjantott föl, amikor is fölfedezte a három évtizeddel idősebb „felnőtt“ gyermetegségét. Utánozták egymás sikongatásait és két percenként új játékot eszeltek ki. Szabad akaratukból, hazugság és félelem nélkül másolták egymást. KISFIÚT a nagyfiú. Egymást másolva kommunikáltak. Érezték, hogy összetartoznak, érezték önmaguk egész-ségét, a természet bonthatatlan egységét.
Később valaki bekapcsola a zenét és Sean azonnali táncba kezdett. Tanulatlanul, szabadon, boldogan. Mindenki vele kacagott, azonban már akkor ott volt Sean szemében az értetlenség, hogy a fölnőttek miért csinálják ezt másképp, ők miért nem táncolnak. Ott volt a szemében az idő kérdésének válasza, amely lassan, de biztosan feledteti a pillanatot, amikor még a zenedoboz azonnali reakciót eredményezett piciny életében. A mazsola látta az elbizonytalanodást a kisfiú tekintetében. A majdani behódolást a környezet elvárásainak, ami az emberiség tömegsírjába való elvakult masírozás is egyben. Látta, hogyan pusztulhat majd ki az egyénből egyedisége. Hogyan válhat ő is egy tetoválásért sorban álló másság keresővé, egy szeretetet koldulóvá, aki magányosan várja a napot, amikor fölfedezi a „Megbántam A Tetoválásomat Anoním Egyesületet“, ahol sosem szólítanak a neveden, csak a tetoválásod alapján azonosítanak a többiek. Nézte Seant és féltette törékenységét. Szégyellte önmagát felnőttnek lenni. Szégyellte legbelül az embertelen mazsolát. Kívül-belül ráncosnak érezte magát.
Sean azonban tovább táncolt, nem tőrödve semmivel, csak kacarászott töretlen.Nem ismerte ezeket a gondolatokat, ezért nem ismerhette ezeket a gondokat sem. Csillogtak szemei és szívében a szeretet tisztasága mosolygott. A remény hancúrozott hangjában és a lehetőség arra, hogy megmaradjon az a játszó, táncoló gyermek, akik mi is voltunk egykoron, mielőtt feledtük egyediségünket ebben a globális majmolás majszolásában...
... A fiú még egy darabig a folyót bambulta. Nézte, ahogy az utolsó sörösüveg is eltűnt az óceán felé vezető csatornában, majd ő is fölállt megölelni a búcsúzó barátnőt. A barátnőt, akinek két tetoválása volt. Jól megszorongatták egymást, majd sokáig integettek a másiknak. A fiú az új városrész felé indult. Gondolatait még mindig a folyó szállította, ezúttal már palackposta nélkül. A lány a tetoválásával szintén vele tartott; eközben pedig azon gondolkozott, hogy csináltat még egy tetoválást magának.
Úgy ballagtak, mint két idegen. Nem beszélgettek és nem is néztek egymásra. Csak bandukoltak, mint két vándor, akiket ha megkérdeznénk, nem tudnák megmondani merre is tartanak.
Egy pékség mellett haladtak el.
A fiú mindig büszke volt a szaglására, azonban gondolataiba belefeledkezve valahogy nem vette észre a pékségből kiáradó finom illatokat. Na, most a fiatalembernek az orrán kívűl még a látása is igen éles volt. Előszeretettel emlegette pozítiv tulajdonságaként, hogy gyakran észreveszi az emberek önmaguk előtt eltitkolt dolgait is. Azonban, akkor valahogy elmulasztotta azt az aprócska részletet, ahogy a lány eltűnt mellőle, amikor az szó szerint beugrott a pékségbe.
Az egész nem lehetett több negyvenkilenc másodpercnél. Valamiféle péksüteményt vásárolt magának. Azzal a szájában próbálta utolérni őt. A lány szájáról cukros szirup csordogált és már a fölsőjét is sikerült leennie.
A fiú ekkor vette csak észre, ahogy az ifjú hölgyemény gyermeki harmóniával habzsolja a még gőzölgő túros lepényt.
- Maszatka... – suttogta maga elé, miközben már a lányt bámulta. Sokáig Maszatkának hívták őt is gyerekkorában, mert szinte minden első falatot sikerült leejtenie és rendszerint jól összekente a ruháit velük.
A lány megérezte, ahogy a fiú őt nézi. Csoszogva megállt és a rágást is abbahagyta. A srác felé nyújtotta a túros lepényt és kérdő hangsúllyal elmosolyodott:
- Hmmm?
- Üüm – válszolta szavak nélkül a fiú.
Némán álltak egymással szemben, azonban valamiféle dinamikus dübörgéssel vonzódtak a másik felé. Úgy érezték, mintha mindkettőjük számára ellentétesen kezdett volna forogni a Föld. Szükségszerű baleset volt ez, amit ez idáig mindketten úgy hittek, velük sohasem történhet meg.
Először talán a lány változtatta meg a helyét, ahogy a potyogó mazsolákat próbálta meg a szalvétán tartani. Aztán a fiú tekintete akadt meg az egyik megmentett mazsolán, és emléktelen ismerősség érzésétől vezérelve ő is közelebb lépett a lányhoz, majd ujjaival letörölte annak szájáról a cukros szirupot. Elmosolyodtak, majd a lány lenyalogatta a fiú ujjairól az édes krémet. Ekkora már a fiú ösztönösen megérintette a lány arcát és a régóta bent tartott levegőjét egyszerre kiengedve, ajkaival a lány ajkaiba harapott... Az ismeretlen érzések az első csókok után gyorsan elharapóztak és további szenvedélyes, de immáron ismerős érzések kezdtek el bizseregni a fiatal szívekben.
Sean lelki ráncai végleg kisimultak és szorosan magához húzta Maszatkát, egyetlen tetoválását ezzel is jól eltakarva.
Maszatka soha többé nem tetováltatott.