Évszám
2011
Beküldő
florabianka
Régen népszerű voltam. Most pedig a képzeletbeli iskolai ranglétra legalján állok. Mindenki ugrat, és piszkál. Jobb esetben levegőnek néznek.
Másfél éve én voltam a legnépszerűbb lány az iskolában. És ahogy az ilyen esetben szokás, a suli legnépszerűbb pasijával jártam.
Népszerűség. Folyton ezt a szót ismételgetem. De mit ér vele az ember? Semmit. Ezt én tudom a legjobban. Régen mindenki szeretett, és felnézett rám. Most már az akkoriban legjobbnak hitt barátnőim is lenéznek.
Hogy miért történt velem mindez? Mert szakítottam a barátommal. De nem durván. Csak finoman megmondtam neki, hogy szerintem nem vagyunk egymáshoz valók, és külön kéne folytatnunk. Szemtől szemben megértően viselkedett. Tomi azt mondta, hogy nagyon sajnálja az egészet, de valószínűleg igazam van, és jobb, ha barátok leszünk.
Így nyugodt szívvel mentem a szakításunk utáni napon iskolába, nem is sejtettem, hogy mi vár rám. Tomi csak úgy tett, mintha nem bánná a dolgot. Valójában bosszút forralt ellenem. Az iskola legmenőbb pasijával nem szakíthat senki anélkül, hogy ne bánná meg.
Reggel késtem a suliból öt percet, és nagy bocsánatkérések közepette foglaltam helyet a szokásos padomban. Blanka nem ült ott, de ezt csak azután vettem észre, miután letelepedtem. Furcsálltam, hogy nem szólt róla, hogy beteg, mert eddig mindig tudatta velem előre, hogy hiányozni fog. Körülnéztem a teremben. Blanka elöl ült, a másik barátnőm, Dia mellett. Egyikőjük sem nézett rám. Viszont az osztály többi tagja mind engem bámult.
Hát így kezdődött. Rögtön az első szünetben öten vágtak a fejemhez különböző aljas dolgokat, amiknek nem volt semmi valóságalapja. Volt, aki elkezdett velem ordibálni, hogy soha többé ne kerüljek a szeme elé. Valaki csak szimplán elsétált mellettem a folyosón, és véletlenül fellökött.
Nem értettem a dolgot. Aztán akkor jöttem rá, amikor köszönni akartam Tominak. Ott voltak a legjobb haverjai, akikről azt hittem, hogy az én barátaim is, mert jóban voltam velük. Összevigyorogtak, és az egyikük leköpött. Undorító, és gyerekes dolog valakit csak így, minden előzmény nélkül leköpni. De közülük senki sem találta undorító és gyerekes dolognak. Tomi még külön gratulált is a fiúnak, aki leköpött. A meglepetéstől szóhoz sem jutottam.
Amikor Blankához és Diához mentem, közölték velem, hogy húzzak el, mert nem vagyok többé a barátnőjük. Blanka alig egy hétre rá összejött Tomival, és azóta is együtt vannak. Ennyit a legjobb barátnőimről.
Csak otthon fogtam fel a dolgok súlyosságát. Egész este sírtam. Nem tudtam pontosan, hogy mit mondott rólam Tomi, de az egész iskola megutált. Az ő szava mindig sokat nyomott a latban. Reménykedtem, hogy pár nap múlva javul a helyzetem, és tisztázni tudom majd a félreértést, amibe minden ok nélkül kerültem.
De a helyzetem nem javult. Két hét után próbáltam rávenni a szüleimet, hogy költözzünk el. Az iskolaváltás nem lett volna jó megoldás, mert a másik legközelebbi iskola egyórányi buszozásra van tőlünk. A szüleim folyamatosan vigasztaltak, de azt mondták, ne aggódjak, két hét kevés idő, majd biztosan minden rendbe fog jönni.
Aztán, amikor a harmadik hónap után is sírva jöttem haza, ők vetették fel a költözést. De akkor én ellenkeztem. Apa éppen azon a héten kapott előléptetést, és ha elköltözünk, nem tudta volna megtartani az állását.
Anya beszélt az igazgatóval, aki összehívott egy rendkívüli iskolagyűlést. Mondanom sem kell, hogy utána pár hétig csak még rosszabb volt a helyzet.
Néha előfordult, hogy jött egy új gyerek a suliba, és megpróbált velem összebarátkozni. De ennek mindig csalódás lett a vége, amikor megtudta, hogy mindenki utál. Nem akarta senki, hogy őt is kiközösítsék azért, mert velem barátkozik. Most már, ha próbálkozik nálam valaki a barátkozással, rögtön elfordulok, vagy elutasítom. Egyszer feltettem a kérdést egy különösen szimpatikus lánynak, hogy vállalja-e a kockázatot, hogy őt is utálják. Nem vállalta. Ennyit a jó emberismeretemről.
Most már teljesen magamba fordultam, hozzászoktam az egészhez, hogy a sértések leperegjenek rólam, és ne vegyek tudomást a külvilágról.
Anya és apa aggódnak értem, tudom. Nem mutatják ki annyira, de néha elkapok egy-egy aggódó pillantást. Pedig nincs miért félteni.
Egy újabb reggel. Egy újabb, megaláztatásokkal teli nap veszi kezdetét. De ki fogom bírni. Csakúgy, mint az előző másfél évet. Még ugyanennyi, és elhúzok valahova jó messzire, egyetemre. Gépiesnek érzem az egész életemet. Reggel felkelek, megreggelizek, és elindulok az iskolába, a lehető legkésőbb, hogy pont a tanórák kezdetére érjek be. Minden nap ez van. A mai reggel sem volt más.
Az iskola kapujában Blanka és Dia álldogáltak, mintha várnának valakire. Nem tudtam kikerülni őket. Amikor leszegett fejjel megpróbáltam elmenni mellettük, Dia megszólított.
- Szia Liv. - köszönt rám negédesen, a régebbi becenevemet használva, ahogy még akkor hívott mindenki, amikor népszerű voltam. Most már utálom ezt a nevet. Önkéntelenül is megrándult a szám széle.
- Úgy hallottuk jön ma egy új fiú az osztályba. Mit gondolsz, jó barátok lesztek? - nevetett fel Blanka, és megrázta hosszú, loknis, barna haját, amit mindig is irigyeltem tőle. Nekem egyenes és szőke hajam van, amit unalmasnak találok.
- Szerintem biztosan azok lesznek. Biztos valami gyökér, pattanásos, zsíros hajú, undorító srác lesz. Pont ennek való. - úgy beszélt rólam, mintha egy tárgy lennék. Közben unottan vizsgálgatta gondosan manikűrözött körmét.
Nem válaszoltam nekik. Ez a legjobb taktika. Blanka elővette a tükrét a táskájából, és a sminkjét igazgatta.
- Jaj, már megint kijött egy pattanás az orromon, most mit csináljak, Dia? Tomi nem láthat meg így. - rájöttem, hogy ez már nem nekem szól. Amint észrevették, hogy a megjegyzésük nem vágott mellbe, rögtön levegőnek néztek.
Egy kicsivel csengetés után értem a terembe. Blanka és Dia már ott voltak. Nem tudom, hogy csinálták, hogy előbb értek be, mint én. Talán elgondolkoztam egy kicsit.
A tanár szigorúan nézett rám, és a padomra mutatott, célzásként, hogy üljek már le. Sokszor szoktam késni, csak azért nem volt még fegyelmi tárgyalásom, mert az egész tanári kar tudott arról, hogy kiközösítettek, és szánakoztak rajtam mind.
- Nos, akkor elkezdeném az órát. - mondta az osztályfőnököm. - Úgy volt, hogy jön ma hozzánk egy új fiú, de nem érkezett meg. Úgyhogy áttérnénk a matematikára.
Az osztály csalódottan felsóhajtott, és mindenki elővette a könyvét, meg a füzetét. Ekkor kinyílt az ajtó, és egy sötétbarna hajú srác dugta be rajta a fejét.
- Ez itt a 11. a osztály? - kérdezte a tanárra pillantva.
- Igen. Ha jól sejtem, te vagy az új tanulónk. Nocsak, Olívia, úgy tűnik, mostantól nem csak te fogsz késni. - nézett rám az osztályfőnököm kissé gúnyosan, én pedig elvörösödtem.
- Ülj le. - szólt a fiúnak - Vagy, tudod mit, ne ülj le. Előbb mutatkozz be, és mondj pár szót magadról.
- Oké. Gergőnek hívnak, és messziről jövök. - mindössze ennyit mondott. Aztán leült, méghozzá mellém. A tanárunk rosszalló pillantással méregette, és megrázta a fejét. Pillantások kereszttüzében foglalt helyet, mindenki a padtársával suttogott.
Csak most vettem tüzetesebben szemügyre a fiút. A haja nagyon sötétbarna volt, már majdnem fekete. A szeme zöld, és gyönyörű. A fogsora hibátlan. Egyetlen szépséghibája, hogy a szemöldökében volt egy kis rés, mintha leégett volna onnan a szőr, és nem nőtt volna vissza. De még ez is jól állt neki. Nagyon jól nézett ki a srác.
Annyira elmerültem a tanulmányozásában, hogy közben észre sem vettem, hogy ő is engem néz. Aztán rám mosolygott. Én pedig úgy éreztem magamat, mint aki mindjárt elolvad. Egy pillanatra megfeledkeztem a körülöttem levő világról.
Aztán hallottam, hogy a többi lány is róla beszél. Biztos, hogy mindenkinek tetszett. Eszembe jutott, hogy nekem semmi esélyem sincs nála, mert én csak egy kiközösített senki vagyok.
Órán nem tudtam a matekra figyelni, és látszott, hogy a többiek sem igazán. Lekötöttek a gondolataim, és az, hogy ne vörösödjek el. Az új fiú tekintetét egész végig magamon éreztem. Aztán kicsöngettek. A következő órám kémia volt. Megpróbáltam nem nézni a srácra, és elindultam kifelé. De ő elkapta a karomat.
- Hé, várj meg. Ha már padtársak vagyunk, akkor csak megyünk együtt órára, nem? - mosolygott rám megint.
- De, persze. Menjünk együtt. - próbáltam közömbösnek tűnni, nem akartam nagyon megkedvelni, mert csak fájna, ha utána ő is levegőnek nézne.
- Nem tűnsz valami kedvesnek. Nem vagyok neked szimpatikus?
- Nem is ismerlek, hogyan tudnám ezt így eldönteni?
- Hát, remélem, majd megkedvelsz. Te viszont szimpatikus vagy nekem. - a srác szavai zavarba hoztak. Akkor ez most azt akarta jelenteni, hogy tetszem neki? Úgy döntöttem, hogy jobb lesz minél hamarabb tiszta vizet önteni a pohárba.
- Figyelj most rám, mert ezt csak egyszer fogom elmondani neked. Bár valószínűleg többször úgysem akarod majd hallani. Engem itt mindenki utál. Ki vagyok közösítve. Nem kell hozzá sok ész, hogy levond ebből a következtetést. Ha velem barátkozol, téged is mindenki utálni fog. - mondtam neki, és vártam, hogy köszönés nélkül lelépjen.
- Nem érdekel. - csak ennyit mondott, és ez meglepett. Folytatta volna a mondanivalóját, de közben megjelent Blanka, és közbeszólt.
- Szia, Gergő. Eltévedtél? Segítek megtalálni a kémia termet. - rebegtette a szempilláját a lány egy csábos mosoly, és némi hajdobálás kíséretében.
- Nem hinném, hogy eltévedtem volna. Olíviával megyek. - mutatott rám.
- De ő... - kezdte Blanka.
- Mi van vele?
- Ő nem hozzád való. Nos, lássuk be, te nagyon helyes vagy. Viszont Olívia... hogy is mondjam, hogy ne fejezzem ki magam túl erősen? Olívia senkit nem érdekel.
- Engem igen. - jelentette ki Gergő, én pedig éreztem, hogy megint elfutja az arcomat a pír.
- De miért? - lepődött meg Blanka, aki megszokta, hogy az összes fiú elájul már annyitól, ha mindössze hozzászól. Gergőt pedig még helyesnek is nevezte.
- Szerintem ezen nincs mit nagyon gondolkozni. Nagyon szép és szimpatikus lány. - nézett rám, de én zavaromban próbáltam kerülni a tekintetét.
- Ki ez? - érkezett meg Tomi, aki nem a mi osztályunkba járt. Megcsókolta Blankát, és fenyegetően méricskélte Gergőt.
- Csak, az új fiú. Ne is törődj vele. Olívia már össze is barátkozott vele. Szép kis páros, mondhatom. Na, menjünk innen. - egy csapásra megértettem, hogy Blanka taktikát váltott. Ha nem lehet övé a fiú, akkor utálja inkább mindenki. Tomi és ő elmentek. Mi pedig a kémia terem felé vettük az irányt.
- Ki volt ez a lány? - kérdezte tőlem Gergő.
- Ó, csak a volt legjobb barátnőm. Az expasimmal. - amint kimondtam a szavakat, már meg is bántam. Hiszen csak most ismertem meg Gergőt, nem kell rögtön mindent tudnia rólam. De ő, ahelyett, hogy elkezdett volna kérdezősködni, csak bólintott, aminek örültem.
Innentől kezdve már a suliról beszéltünk, de alighogy elkezdtük a beszélgetést, becsengettek.
Kémia után neki francia, nekem meg angol órám volt. Legközelebb csak ebédnél találkoztunk volna. Azonban az ebédlőben hiába keresgéltem, nem találtam sehol. Úgyhogy leültem a szokásos helyemre, és egyedül kezdtem el a falatozást. Nem voltam éhes, és az étel sem ízlett, úgyhogy inkább csak ültem, és nézelődtem, hogy hol lehet az új fiú. De nem találtam sehol. Közben észrevettem, hogy a szomszédos asztalnál ülő két fiú és lány engem néz. Nem ellenségesen néztek, ennek ellenére elkaptam róluk a tekintetemet.
Némi töprengés után szembesültem vele, hogy a Gergővel való jó kezdés ellenére mégiscsak az történt, ami mindig: ő is faképnél hagyott a többiek véleménye miatt.
Azonban suli után, amikor indultam haza, valaki utánam kiáltott.
- Állj meg, Olívia, kérlek.
- Mit akarsz? - fordultam hátra kicsit dühösen. Becsapottnak éreztem magam. Gergő visszahőkölt a hangnememtől. Rájöttem, hogy talán egy kicsit durván szóltam hozzá.
- Mi a baj? Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy nem érsz-e rá most suli után. Tudod, hogy egy kicsit jobban megismerhessük egymást.
- Hát, azt hiszem nincs semmi dolgom. - enyhültem meg.
- Akkor átjössz hozzánk? - kicsit meglepett, hogy rögtön a házába hívott, de igent mondtam.
A sulitól tíz perc sétára lakott, egy újonnan megépített, hatalmas házban. Csak ámultam a ház szépségén. A küszöböt óvatosan léptem át, nem éreztem magam idevalónak.
- Anya, hazajöttem! Itt van egy lány is, akit ma ismertem meg. - ezzel a kijelentésével megijesztett. Nem gondoltam volna, hogy rögtön bemutat az anyukájának is, a megismerkedésünk után.
- Nem fogja furcsának találni az anyukád, hogy rögtön első nap hazahozol valakit hozzátok? - kérdeztem tőle suttogva, mire ő felnevetett.
- Gyakran szoktunk költözködni. A mi családunk közvetlen és könnyen ismerkedik, úgyhogy természetes, hogyha hazahozok egy barátot.
- Sziasztok. - érkezett meg az anyukája. Fiatal nőnek látszott, hosszú, hullámos, vörös haja és zöld szeme volt, amit Gergő valószínűleg tőle örökölt.
- Jó napot kívánok. - köszöntem rá megszeppenve, ő pedig mosolygott.
- Tegezz csak nyugodtan. Évának hívnak. És téged?
- Olíviának.
- Menj be az étkezőbe, és ülj le Olívia, ott van balra, mindjárt megyünk mi is. - az utasításait követve az ebédlőbe érkeztem, és leültem az asztalhoz. Az asztalon friss gyümölcsök voltak, és csokis keksz. A gusztusos ételek látványára rájöttem, hogy majd éhen halok. Nem ettem sokat ebédre, úgyhogy a gyomrom kongott az ürességtől.
Közben akaratlanul is hallottam, ahogy Gergő és az anyukája fojtott hangon beszélgetnek az előszobában.
- Szimpatikus lány. És milyen csinos! - mondta Éva.
- Egyelőre csak barátok vagyunk, úgyhogy légy szíves ne rontsd el a dolgot. Már így is csodálkozott, hogy rögtön bemutattam neked. Szerintem ez náluk nem így szokás.
- Ugyan, ne félj, nem lesz semmi baj. Biztos, hogy ő is kedvel, különben miért jött volna el hozzád?
- Nincs egy barátja sem. - ettől a kijelentéstől megfájdult a szívem.
- De nem sajnálatból hívtad ide.
- Jaj, dehogyis. Azért hívtam ide, mert jobban meg szeretném ismerni. - a szívem most már nem fájt, hanem gyorsabban vert. Nekem is tetszett a fiú. De nem akartam elsietni a dolgokat. Amíg ezen gondolkoztam, Gergőék bejöttek az étkezőbe. A fiú leült mellém, az anyukája viszont állva maradt.
- Egyetek egy kis sütit meg gyümölcsöt, amit csak szeretnétek. Én inkább magatokra hagylak benneteket. - nem tudtam nem észrevenni a jelentőségteljes pillantást, amit Gergőre vetett.
- Sütit? - kínált a fiú. Vettem belőle, de nem sokat, mert nem akartam zabagépnek tűnni.
- És hogyhogy itthon van az anyukád? - kezdtem bele a beszélgetésbe.
- Mivel most költöztünk ide, még nem kezdte el a munkáját. Egyébként cukrász.
- Akkor már értem, miért olyan finom ez a süti.
- Az biztos, hogy jól süt. - vigyorgott. - És a te anyukád mit dolgozik?
- Újságíró.
- Hú, akkor beszélhetnék majd vele? Én is újságíró szeretnék lenni, kellene egy-két szakmai tanács. - kérdezte izgatottan.
- Persze, majd szólok neki. És van testvéred?
- Egyke vagyok. - sajnálkozott.
- Én is. - ezzel megtaláltam az első közös pontot, ami összeköt bennünket.
Később kiderült, hogy ezen kívül is sok közös dolog van bennünk. Jól megértettük egymást, és sokat beszélgettünk. Arra ocsúdtam fel, hogy sötétedni kezdett. Már három órája Gergőnél voltam. Végre, másfél év után nem éreztem magam magányosnak.
- Lassan mennem kéne. - mondtam szomorúan.
- Hazakísérlek. - nem is jutott eszembe, hogy ellenkezzek. Hazafelé már nem beszélgettünk annyit, de mégsem éreztem magam kínosan. Ez közhelynek hangzik, de úgy éreztem, mintha már régóta ismerném Gergőt.
Otthon anya rögtön letámadott.
- Hol voltál? - kiabált rám, de aztán aggódóvá vált a hangja. - Csak nem történt valami baj? Úristen, mondd, hogy nem csináltak veled semmit azok az érzéketlen iskolatársaid!
- Történt valami, anya. De nem baj. Végre úgy érzem, hogy van egy barátom. Ma jött az iskolába egy új fiú, és azt hiszem, hogy összebarátkoztunk.
- Ó, akkor rendben van. - nyugodott meg anya. Nem mondott semmi bővebbet, de este hallottam, ahogy apával izgatottan és örömmel teli hangon tárgyalják meg a mai nap eseményeit.
Másnap reggel izgatottan ébredtem. Úgy éreztem, hogy a nap jónak ígérkezik. A suliba is korábban értem be, mint általában.
Rögtön felismertem hátulról a sötétbarna hajú fiút, és megdobbant a szívem. Viszont körülötte ismeretlen emberek álldogáltak. Elbizonytalanodtam. Megpróbáltam köszönés nélkül besurranni a tanterembe, de Gergő észrevett.
- Olívia, végre itt vagy, szia! Bemutatom a barátaimat: Zsuzsi, Zoli, és Patrik. - a három megnevezett személy egyszerre rám köszönt. Barátságosnak, és közelebbről megnézve ismerősnek tűntek. De hogy szerzett Gergő ilyen hamar barátokat?
- Ti testvérek vagytok? - csúszott ki aztán a számon, amikor Zsuzsira és Zolira pillantottam, annyira hasonlítottak egymásra.
- Mindenki ezt kérdezi tőlünk, annyira hasonlítunk. - nevetett Zsuzsi. - Különben Zoli csak az unokatestvérem.
- Á, értem. Figyelj, Gergő, beszélhetnék veled egy percet?
- Persze. Mindjárt jövünk. - kissé félrevonultunk.
- Tisztában vagy vele, hogy itt velem senki sem mer barátkozni? Tomi az, aki meghatározza, hogy mi jó, és mi nem. És én a nem jó kategóriába tartozom. Ők nem fognak velem barátkozni.
- Nem tudom, miről beszélsz. Pont most mondták nekem, hogy még egy éve, megpróbáltak hozzáad közeledni, csak te mindig olyan elutasítóan viselkedtél velük, úgyhogy feladták.
- Én ezt nem hiszem el. Velem senki sem akar barátkozni.
- Olívia, te teljesen lebecsülöd magad. Nem veszed észre, hogy mennyire értékes vagy. Az, hogy Blanka már nem a barátnőd, nem jelenti azt, hogy más ne lehetne a barátnőd. Blankát teljesen félreismerted, ő kegyetlen volt veled. Nem tudok sok mindent rólad, mert csak tegnap ismerkedtünk meg. De leszűrtem a beszélgetésünkből, hogy téged kellemetlenül érintenek egyes témák. Blanka és Tomi az, akik sokkal kevesebbet érnek, mint te. Nem igaz, hogy Tomi határozza meg, hogy mi jó, és mi nem. Vannak emberek, akiknek igen, de azok nem képesek meglátni az igazságot és a valódi értékeket.
- De... - kezdtem ellenkezni.
- Ne szólj közbe, kérlek. Nagyon fontos, hogy ezt megértsd. Nem az számít, hogy Tomi mit gondol rólad. Az számít, hogy azok az emberek mit gondolnak rólad, akik számára fontos vagy. Mióta összevesztél Tomival, egy burokban élsz, és kizárod az embereket az életedből.
- Honnan tudsz te ennyi mindent? - csodálkoztam.
- Zsuzsi és a többiek meséltek egy-két gonosz dolgot, amit Blanka és Tomi műveltek veled. Értsd meg, hogy fontos lehetsz még sok ember számára, csak ne zárd ki őket az életedből! - magyarázott egyre nagyobb hévvel Gergő.
És kezdtem megérteni. Igaza volt. Az elmúlt a másfél év alatt senkit sem engedtem a közelembe. Amikor valaki megpróbált velem barátkozni, elutasítóan viselkedtem. Csak azért, mert volt néhány ember, akikben csalódtam. És most idejön Gergő, akit egy napja ismerek, és rögtön mindent tisztán látok.
- Érted már? - kérdezte.
- Azt hiszem, igen. Menjünk vissza a többiekhez. - igazi, és hatalmas mosollyal indultam Zsuzsi, Patrik, és Zoli felé. Váratlanul beugrott, hogy honnan voltak ismerősek. Ők néztek tegnap rám az egyik asztal felől. Ugyan nem ismertem őket ezelőtt, de mindhárman össze akartak velem barátkozni. Tomi híresztelései ellenére. Én pedig észre sem vettem, annyira elsüllyedtem a saját kis világomban.
Talán lesznek barátaim. Ezt gondoltam, és hirtelen jött magabiztosságot éreztem, másfél év óta először. Készen álltam a barátkozásra, a múlt lezárására. Nyitott leszek új emberek, és a világ megismerésére. Pozitívan szemléltem a jövőt.
És mindezt Gergőnek köszönhettem, aki felnyitotta a szememet. Egyszer még meg fogom neki hálálni.
Másfél éve én voltam a legnépszerűbb lány az iskolában. És ahogy az ilyen esetben szokás, a suli legnépszerűbb pasijával jártam.
Népszerűség. Folyton ezt a szót ismételgetem. De mit ér vele az ember? Semmit. Ezt én tudom a legjobban. Régen mindenki szeretett, és felnézett rám. Most már az akkoriban legjobbnak hitt barátnőim is lenéznek.
Hogy miért történt velem mindez? Mert szakítottam a barátommal. De nem durván. Csak finoman megmondtam neki, hogy szerintem nem vagyunk egymáshoz valók, és külön kéne folytatnunk. Szemtől szemben megértően viselkedett. Tomi azt mondta, hogy nagyon sajnálja az egészet, de valószínűleg igazam van, és jobb, ha barátok leszünk.
Így nyugodt szívvel mentem a szakításunk utáni napon iskolába, nem is sejtettem, hogy mi vár rám. Tomi csak úgy tett, mintha nem bánná a dolgot. Valójában bosszút forralt ellenem. Az iskola legmenőbb pasijával nem szakíthat senki anélkül, hogy ne bánná meg.
Reggel késtem a suliból öt percet, és nagy bocsánatkérések közepette foglaltam helyet a szokásos padomban. Blanka nem ült ott, de ezt csak azután vettem észre, miután letelepedtem. Furcsálltam, hogy nem szólt róla, hogy beteg, mert eddig mindig tudatta velem előre, hogy hiányozni fog. Körülnéztem a teremben. Blanka elöl ült, a másik barátnőm, Dia mellett. Egyikőjük sem nézett rám. Viszont az osztály többi tagja mind engem bámult.
Hát így kezdődött. Rögtön az első szünetben öten vágtak a fejemhez különböző aljas dolgokat, amiknek nem volt semmi valóságalapja. Volt, aki elkezdett velem ordibálni, hogy soha többé ne kerüljek a szeme elé. Valaki csak szimplán elsétált mellettem a folyosón, és véletlenül fellökött.
Nem értettem a dolgot. Aztán akkor jöttem rá, amikor köszönni akartam Tominak. Ott voltak a legjobb haverjai, akikről azt hittem, hogy az én barátaim is, mert jóban voltam velük. Összevigyorogtak, és az egyikük leköpött. Undorító, és gyerekes dolog valakit csak így, minden előzmény nélkül leköpni. De közülük senki sem találta undorító és gyerekes dolognak. Tomi még külön gratulált is a fiúnak, aki leköpött. A meglepetéstől szóhoz sem jutottam.
Amikor Blankához és Diához mentem, közölték velem, hogy húzzak el, mert nem vagyok többé a barátnőjük. Blanka alig egy hétre rá összejött Tomival, és azóta is együtt vannak. Ennyit a legjobb barátnőimről.
Csak otthon fogtam fel a dolgok súlyosságát. Egész este sírtam. Nem tudtam pontosan, hogy mit mondott rólam Tomi, de az egész iskola megutált. Az ő szava mindig sokat nyomott a latban. Reménykedtem, hogy pár nap múlva javul a helyzetem, és tisztázni tudom majd a félreértést, amibe minden ok nélkül kerültem.
De a helyzetem nem javult. Két hét után próbáltam rávenni a szüleimet, hogy költözzünk el. Az iskolaváltás nem lett volna jó megoldás, mert a másik legközelebbi iskola egyórányi buszozásra van tőlünk. A szüleim folyamatosan vigasztaltak, de azt mondták, ne aggódjak, két hét kevés idő, majd biztosan minden rendbe fog jönni.
Aztán, amikor a harmadik hónap után is sírva jöttem haza, ők vetették fel a költözést. De akkor én ellenkeztem. Apa éppen azon a héten kapott előléptetést, és ha elköltözünk, nem tudta volna megtartani az állását.
Anya beszélt az igazgatóval, aki összehívott egy rendkívüli iskolagyűlést. Mondanom sem kell, hogy utána pár hétig csak még rosszabb volt a helyzet.
Néha előfordult, hogy jött egy új gyerek a suliba, és megpróbált velem összebarátkozni. De ennek mindig csalódás lett a vége, amikor megtudta, hogy mindenki utál. Nem akarta senki, hogy őt is kiközösítsék azért, mert velem barátkozik. Most már, ha próbálkozik nálam valaki a barátkozással, rögtön elfordulok, vagy elutasítom. Egyszer feltettem a kérdést egy különösen szimpatikus lánynak, hogy vállalja-e a kockázatot, hogy őt is utálják. Nem vállalta. Ennyit a jó emberismeretemről.
Most már teljesen magamba fordultam, hozzászoktam az egészhez, hogy a sértések leperegjenek rólam, és ne vegyek tudomást a külvilágról.
Anya és apa aggódnak értem, tudom. Nem mutatják ki annyira, de néha elkapok egy-egy aggódó pillantást. Pedig nincs miért félteni.
Egy újabb reggel. Egy újabb, megaláztatásokkal teli nap veszi kezdetét. De ki fogom bírni. Csakúgy, mint az előző másfél évet. Még ugyanennyi, és elhúzok valahova jó messzire, egyetemre. Gépiesnek érzem az egész életemet. Reggel felkelek, megreggelizek, és elindulok az iskolába, a lehető legkésőbb, hogy pont a tanórák kezdetére érjek be. Minden nap ez van. A mai reggel sem volt más.
Az iskola kapujában Blanka és Dia álldogáltak, mintha várnának valakire. Nem tudtam kikerülni őket. Amikor leszegett fejjel megpróbáltam elmenni mellettük, Dia megszólított.
- Szia Liv. - köszönt rám negédesen, a régebbi becenevemet használva, ahogy még akkor hívott mindenki, amikor népszerű voltam. Most már utálom ezt a nevet. Önkéntelenül is megrándult a szám széle.
- Úgy hallottuk jön ma egy új fiú az osztályba. Mit gondolsz, jó barátok lesztek? - nevetett fel Blanka, és megrázta hosszú, loknis, barna haját, amit mindig is irigyeltem tőle. Nekem egyenes és szőke hajam van, amit unalmasnak találok.
- Szerintem biztosan azok lesznek. Biztos valami gyökér, pattanásos, zsíros hajú, undorító srác lesz. Pont ennek való. - úgy beszélt rólam, mintha egy tárgy lennék. Közben unottan vizsgálgatta gondosan manikűrözött körmét.
Nem válaszoltam nekik. Ez a legjobb taktika. Blanka elővette a tükrét a táskájából, és a sminkjét igazgatta.
- Jaj, már megint kijött egy pattanás az orromon, most mit csináljak, Dia? Tomi nem láthat meg így. - rájöttem, hogy ez már nem nekem szól. Amint észrevették, hogy a megjegyzésük nem vágott mellbe, rögtön levegőnek néztek.
Egy kicsivel csengetés után értem a terembe. Blanka és Dia már ott voltak. Nem tudom, hogy csinálták, hogy előbb értek be, mint én. Talán elgondolkoztam egy kicsit.
A tanár szigorúan nézett rám, és a padomra mutatott, célzásként, hogy üljek már le. Sokszor szoktam késni, csak azért nem volt még fegyelmi tárgyalásom, mert az egész tanári kar tudott arról, hogy kiközösítettek, és szánakoztak rajtam mind.
- Nos, akkor elkezdeném az órát. - mondta az osztályfőnököm. - Úgy volt, hogy jön ma hozzánk egy új fiú, de nem érkezett meg. Úgyhogy áttérnénk a matematikára.
Az osztály csalódottan felsóhajtott, és mindenki elővette a könyvét, meg a füzetét. Ekkor kinyílt az ajtó, és egy sötétbarna hajú srác dugta be rajta a fejét.
- Ez itt a 11. a osztály? - kérdezte a tanárra pillantva.
- Igen. Ha jól sejtem, te vagy az új tanulónk. Nocsak, Olívia, úgy tűnik, mostantól nem csak te fogsz késni. - nézett rám az osztályfőnököm kissé gúnyosan, én pedig elvörösödtem.
- Ülj le. - szólt a fiúnak - Vagy, tudod mit, ne ülj le. Előbb mutatkozz be, és mondj pár szót magadról.
- Oké. Gergőnek hívnak, és messziről jövök. - mindössze ennyit mondott. Aztán leült, méghozzá mellém. A tanárunk rosszalló pillantással méregette, és megrázta a fejét. Pillantások kereszttüzében foglalt helyet, mindenki a padtársával suttogott.
Csak most vettem tüzetesebben szemügyre a fiút. A haja nagyon sötétbarna volt, már majdnem fekete. A szeme zöld, és gyönyörű. A fogsora hibátlan. Egyetlen szépséghibája, hogy a szemöldökében volt egy kis rés, mintha leégett volna onnan a szőr, és nem nőtt volna vissza. De még ez is jól állt neki. Nagyon jól nézett ki a srác.
Annyira elmerültem a tanulmányozásában, hogy közben észre sem vettem, hogy ő is engem néz. Aztán rám mosolygott. Én pedig úgy éreztem magamat, mint aki mindjárt elolvad. Egy pillanatra megfeledkeztem a körülöttem levő világról.
Aztán hallottam, hogy a többi lány is róla beszél. Biztos, hogy mindenkinek tetszett. Eszembe jutott, hogy nekem semmi esélyem sincs nála, mert én csak egy kiközösített senki vagyok.
Órán nem tudtam a matekra figyelni, és látszott, hogy a többiek sem igazán. Lekötöttek a gondolataim, és az, hogy ne vörösödjek el. Az új fiú tekintetét egész végig magamon éreztem. Aztán kicsöngettek. A következő órám kémia volt. Megpróbáltam nem nézni a srácra, és elindultam kifelé. De ő elkapta a karomat.
- Hé, várj meg. Ha már padtársak vagyunk, akkor csak megyünk együtt órára, nem? - mosolygott rám megint.
- De, persze. Menjünk együtt. - próbáltam közömbösnek tűnni, nem akartam nagyon megkedvelni, mert csak fájna, ha utána ő is levegőnek nézne.
- Nem tűnsz valami kedvesnek. Nem vagyok neked szimpatikus?
- Nem is ismerlek, hogyan tudnám ezt így eldönteni?
- Hát, remélem, majd megkedvelsz. Te viszont szimpatikus vagy nekem. - a srác szavai zavarba hoztak. Akkor ez most azt akarta jelenteni, hogy tetszem neki? Úgy döntöttem, hogy jobb lesz minél hamarabb tiszta vizet önteni a pohárba.
- Figyelj most rám, mert ezt csak egyszer fogom elmondani neked. Bár valószínűleg többször úgysem akarod majd hallani. Engem itt mindenki utál. Ki vagyok közösítve. Nem kell hozzá sok ész, hogy levond ebből a következtetést. Ha velem barátkozol, téged is mindenki utálni fog. - mondtam neki, és vártam, hogy köszönés nélkül lelépjen.
- Nem érdekel. - csak ennyit mondott, és ez meglepett. Folytatta volna a mondanivalóját, de közben megjelent Blanka, és közbeszólt.
- Szia, Gergő. Eltévedtél? Segítek megtalálni a kémia termet. - rebegtette a szempilláját a lány egy csábos mosoly, és némi hajdobálás kíséretében.
- Nem hinném, hogy eltévedtem volna. Olíviával megyek. - mutatott rám.
- De ő... - kezdte Blanka.
- Mi van vele?
- Ő nem hozzád való. Nos, lássuk be, te nagyon helyes vagy. Viszont Olívia... hogy is mondjam, hogy ne fejezzem ki magam túl erősen? Olívia senkit nem érdekel.
- Engem igen. - jelentette ki Gergő, én pedig éreztem, hogy megint elfutja az arcomat a pír.
- De miért? - lepődött meg Blanka, aki megszokta, hogy az összes fiú elájul már annyitól, ha mindössze hozzászól. Gergőt pedig még helyesnek is nevezte.
- Szerintem ezen nincs mit nagyon gondolkozni. Nagyon szép és szimpatikus lány. - nézett rám, de én zavaromban próbáltam kerülni a tekintetét.
- Ki ez? - érkezett meg Tomi, aki nem a mi osztályunkba járt. Megcsókolta Blankát, és fenyegetően méricskélte Gergőt.
- Csak, az új fiú. Ne is törődj vele. Olívia már össze is barátkozott vele. Szép kis páros, mondhatom. Na, menjünk innen. - egy csapásra megértettem, hogy Blanka taktikát váltott. Ha nem lehet övé a fiú, akkor utálja inkább mindenki. Tomi és ő elmentek. Mi pedig a kémia terem felé vettük az irányt.
- Ki volt ez a lány? - kérdezte tőlem Gergő.
- Ó, csak a volt legjobb barátnőm. Az expasimmal. - amint kimondtam a szavakat, már meg is bántam. Hiszen csak most ismertem meg Gergőt, nem kell rögtön mindent tudnia rólam. De ő, ahelyett, hogy elkezdett volna kérdezősködni, csak bólintott, aminek örültem.
Innentől kezdve már a suliról beszéltünk, de alighogy elkezdtük a beszélgetést, becsengettek.
Kémia után neki francia, nekem meg angol órám volt. Legközelebb csak ebédnél találkoztunk volna. Azonban az ebédlőben hiába keresgéltem, nem találtam sehol. Úgyhogy leültem a szokásos helyemre, és egyedül kezdtem el a falatozást. Nem voltam éhes, és az étel sem ízlett, úgyhogy inkább csak ültem, és nézelődtem, hogy hol lehet az új fiú. De nem találtam sehol. Közben észrevettem, hogy a szomszédos asztalnál ülő két fiú és lány engem néz. Nem ellenségesen néztek, ennek ellenére elkaptam róluk a tekintetemet.
Némi töprengés után szembesültem vele, hogy a Gergővel való jó kezdés ellenére mégiscsak az történt, ami mindig: ő is faképnél hagyott a többiek véleménye miatt.
Azonban suli után, amikor indultam haza, valaki utánam kiáltott.
- Állj meg, Olívia, kérlek.
- Mit akarsz? - fordultam hátra kicsit dühösen. Becsapottnak éreztem magam. Gergő visszahőkölt a hangnememtől. Rájöttem, hogy talán egy kicsit durván szóltam hozzá.
- Mi a baj? Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy nem érsz-e rá most suli után. Tudod, hogy egy kicsit jobban megismerhessük egymást.
- Hát, azt hiszem nincs semmi dolgom. - enyhültem meg.
- Akkor átjössz hozzánk? - kicsit meglepett, hogy rögtön a házába hívott, de igent mondtam.
A sulitól tíz perc sétára lakott, egy újonnan megépített, hatalmas házban. Csak ámultam a ház szépségén. A küszöböt óvatosan léptem át, nem éreztem magam idevalónak.
- Anya, hazajöttem! Itt van egy lány is, akit ma ismertem meg. - ezzel a kijelentésével megijesztett. Nem gondoltam volna, hogy rögtön bemutat az anyukájának is, a megismerkedésünk után.
- Nem fogja furcsának találni az anyukád, hogy rögtön első nap hazahozol valakit hozzátok? - kérdeztem tőle suttogva, mire ő felnevetett.
- Gyakran szoktunk költözködni. A mi családunk közvetlen és könnyen ismerkedik, úgyhogy természetes, hogyha hazahozok egy barátot.
- Sziasztok. - érkezett meg az anyukája. Fiatal nőnek látszott, hosszú, hullámos, vörös haja és zöld szeme volt, amit Gergő valószínűleg tőle örökölt.
- Jó napot kívánok. - köszöntem rá megszeppenve, ő pedig mosolygott.
- Tegezz csak nyugodtan. Évának hívnak. És téged?
- Olíviának.
- Menj be az étkezőbe, és ülj le Olívia, ott van balra, mindjárt megyünk mi is. - az utasításait követve az ebédlőbe érkeztem, és leültem az asztalhoz. Az asztalon friss gyümölcsök voltak, és csokis keksz. A gusztusos ételek látványára rájöttem, hogy majd éhen halok. Nem ettem sokat ebédre, úgyhogy a gyomrom kongott az ürességtől.
Közben akaratlanul is hallottam, ahogy Gergő és az anyukája fojtott hangon beszélgetnek az előszobában.
- Szimpatikus lány. És milyen csinos! - mondta Éva.
- Egyelőre csak barátok vagyunk, úgyhogy légy szíves ne rontsd el a dolgot. Már így is csodálkozott, hogy rögtön bemutattam neked. Szerintem ez náluk nem így szokás.
- Ugyan, ne félj, nem lesz semmi baj. Biztos, hogy ő is kedvel, különben miért jött volna el hozzád?
- Nincs egy barátja sem. - ettől a kijelentéstől megfájdult a szívem.
- De nem sajnálatból hívtad ide.
- Jaj, dehogyis. Azért hívtam ide, mert jobban meg szeretném ismerni. - a szívem most már nem fájt, hanem gyorsabban vert. Nekem is tetszett a fiú. De nem akartam elsietni a dolgokat. Amíg ezen gondolkoztam, Gergőék bejöttek az étkezőbe. A fiú leült mellém, az anyukája viszont állva maradt.
- Egyetek egy kis sütit meg gyümölcsöt, amit csak szeretnétek. Én inkább magatokra hagylak benneteket. - nem tudtam nem észrevenni a jelentőségteljes pillantást, amit Gergőre vetett.
- Sütit? - kínált a fiú. Vettem belőle, de nem sokat, mert nem akartam zabagépnek tűnni.
- És hogyhogy itthon van az anyukád? - kezdtem bele a beszélgetésbe.
- Mivel most költöztünk ide, még nem kezdte el a munkáját. Egyébként cukrász.
- Akkor már értem, miért olyan finom ez a süti.
- Az biztos, hogy jól süt. - vigyorgott. - És a te anyukád mit dolgozik?
- Újságíró.
- Hú, akkor beszélhetnék majd vele? Én is újságíró szeretnék lenni, kellene egy-két szakmai tanács. - kérdezte izgatottan.
- Persze, majd szólok neki. És van testvéred?
- Egyke vagyok. - sajnálkozott.
- Én is. - ezzel megtaláltam az első közös pontot, ami összeköt bennünket.
Később kiderült, hogy ezen kívül is sok közös dolog van bennünk. Jól megértettük egymást, és sokat beszélgettünk. Arra ocsúdtam fel, hogy sötétedni kezdett. Már három órája Gergőnél voltam. Végre, másfél év után nem éreztem magam magányosnak.
- Lassan mennem kéne. - mondtam szomorúan.
- Hazakísérlek. - nem is jutott eszembe, hogy ellenkezzek. Hazafelé már nem beszélgettünk annyit, de mégsem éreztem magam kínosan. Ez közhelynek hangzik, de úgy éreztem, mintha már régóta ismerném Gergőt.
Otthon anya rögtön letámadott.
- Hol voltál? - kiabált rám, de aztán aggódóvá vált a hangja. - Csak nem történt valami baj? Úristen, mondd, hogy nem csináltak veled semmit azok az érzéketlen iskolatársaid!
- Történt valami, anya. De nem baj. Végre úgy érzem, hogy van egy barátom. Ma jött az iskolába egy új fiú, és azt hiszem, hogy összebarátkoztunk.
- Ó, akkor rendben van. - nyugodott meg anya. Nem mondott semmi bővebbet, de este hallottam, ahogy apával izgatottan és örömmel teli hangon tárgyalják meg a mai nap eseményeit.
Másnap reggel izgatottan ébredtem. Úgy éreztem, hogy a nap jónak ígérkezik. A suliba is korábban értem be, mint általában.
Rögtön felismertem hátulról a sötétbarna hajú fiút, és megdobbant a szívem. Viszont körülötte ismeretlen emberek álldogáltak. Elbizonytalanodtam. Megpróbáltam köszönés nélkül besurranni a tanterembe, de Gergő észrevett.
- Olívia, végre itt vagy, szia! Bemutatom a barátaimat: Zsuzsi, Zoli, és Patrik. - a három megnevezett személy egyszerre rám köszönt. Barátságosnak, és közelebbről megnézve ismerősnek tűntek. De hogy szerzett Gergő ilyen hamar barátokat?
- Ti testvérek vagytok? - csúszott ki aztán a számon, amikor Zsuzsira és Zolira pillantottam, annyira hasonlítottak egymásra.
- Mindenki ezt kérdezi tőlünk, annyira hasonlítunk. - nevetett Zsuzsi. - Különben Zoli csak az unokatestvérem.
- Á, értem. Figyelj, Gergő, beszélhetnék veled egy percet?
- Persze. Mindjárt jövünk. - kissé félrevonultunk.
- Tisztában vagy vele, hogy itt velem senki sem mer barátkozni? Tomi az, aki meghatározza, hogy mi jó, és mi nem. És én a nem jó kategóriába tartozom. Ők nem fognak velem barátkozni.
- Nem tudom, miről beszélsz. Pont most mondták nekem, hogy még egy éve, megpróbáltak hozzáad közeledni, csak te mindig olyan elutasítóan viselkedtél velük, úgyhogy feladták.
- Én ezt nem hiszem el. Velem senki sem akar barátkozni.
- Olívia, te teljesen lebecsülöd magad. Nem veszed észre, hogy mennyire értékes vagy. Az, hogy Blanka már nem a barátnőd, nem jelenti azt, hogy más ne lehetne a barátnőd. Blankát teljesen félreismerted, ő kegyetlen volt veled. Nem tudok sok mindent rólad, mert csak tegnap ismerkedtünk meg. De leszűrtem a beszélgetésünkből, hogy téged kellemetlenül érintenek egyes témák. Blanka és Tomi az, akik sokkal kevesebbet érnek, mint te. Nem igaz, hogy Tomi határozza meg, hogy mi jó, és mi nem. Vannak emberek, akiknek igen, de azok nem képesek meglátni az igazságot és a valódi értékeket.
- De... - kezdtem ellenkezni.
- Ne szólj közbe, kérlek. Nagyon fontos, hogy ezt megértsd. Nem az számít, hogy Tomi mit gondol rólad. Az számít, hogy azok az emberek mit gondolnak rólad, akik számára fontos vagy. Mióta összevesztél Tomival, egy burokban élsz, és kizárod az embereket az életedből.
- Honnan tudsz te ennyi mindent? - csodálkoztam.
- Zsuzsi és a többiek meséltek egy-két gonosz dolgot, amit Blanka és Tomi műveltek veled. Értsd meg, hogy fontos lehetsz még sok ember számára, csak ne zárd ki őket az életedből! - magyarázott egyre nagyobb hévvel Gergő.
És kezdtem megérteni. Igaza volt. Az elmúlt a másfél év alatt senkit sem engedtem a közelembe. Amikor valaki megpróbált velem barátkozni, elutasítóan viselkedtem. Csak azért, mert volt néhány ember, akikben csalódtam. És most idejön Gergő, akit egy napja ismerek, és rögtön mindent tisztán látok.
- Érted már? - kérdezte.
- Azt hiszem, igen. Menjünk vissza a többiekhez. - igazi, és hatalmas mosollyal indultam Zsuzsi, Patrik, és Zoli felé. Váratlanul beugrott, hogy honnan voltak ismerősek. Ők néztek tegnap rám az egyik asztal felől. Ugyan nem ismertem őket ezelőtt, de mindhárman össze akartak velem barátkozni. Tomi híresztelései ellenére. Én pedig észre sem vettem, annyira elsüllyedtem a saját kis világomban.
Talán lesznek barátaim. Ezt gondoltam, és hirtelen jött magabiztosságot éreztem, másfél év óta először. Készen álltam a barátkozásra, a múlt lezárására. Nyitott leszek új emberek, és a világ megismerésére. Pozitívan szemléltem a jövőt.
És mindezt Gergőnek köszönhettem, aki felnyitotta a szememet. Egyszer még meg fogom neki hálálni.