Sok-sok évvel ezelőtt történt meg az a varázslat, amit most elmesélekneked. Valaha gazdag ország fővárosa terült el ezen a vidéken, amely egyviharos éjszakán az enyészetté lett. Csak az erdő közepén álló néhány odvastölgyet hívták az emberek palotafáknak. Az emberi emlékezet mesékkészelídítette az egykor történteket. Az öreg mesemondók ragyogó palotákról,vitéz királyfiról, nagyravágyó királyról és kígyótekintetű, vörös szeműsárkánymadarakról szőttek meséket a gyerekeknek.
A Mohás erdő szélén élt egy dolgos özvegyasszony a lányával. Az óriásfákat és a földet is vastagon befedte a moha, és hosszú levelű páfrányok terebélyesedtekmindenfele, ami közt mindig rengeteg gomba nőtt. Ezek nyújtottak szegényeséletet az anyának és lányának télen és nyáron
Egy ragyogó nyári napon a hatalmas palotafákkörnyéki tisztás szélén szedték a gombákat, amilyen szépeket már évek óta nemtaláltak. Pedig, ez egy hatalmas gombakör volt ám, de ők nem is látták mittettek, mert az anyja, soha nem nyúlt az ilyenekhez. Bár, az igazán ízletesgombák ilyen átkos körben nőttek, amiket mindig érintetlenül hagytak, akármennyireis csábítóak voltak. Mindig figyelmeztette Anit:
-Ahol ilyen körbe nőnek a gombák, ott a Halottak kapuja!
Mit sem sejtve, boldogan indultak haza apúposra rakott kosarakkal. Ani gondtalanul énekelt az úton. Az édesanyja aztlatolgatta, hogy hány mérő cukrot és lisztet tudnak venni a mai gyűjtés árából.Lehet, hogy a híres Oromfogadó is vásárol belőle, akkor még egy lat mézre istelne belőle. Mögöttük sötét árnyként koromfekete felleg kúszott a nyomukban.Váratlanul soha nem látott förgeteg csapott le rájuk. Éles jégdarabok hulltakaz égből. Fekete köd telepedett a tájra. Ani a köténye alá dugta a kosarat ésrohant a házuk felé. Az anyja a fejkendőjét terítette a gombákra. A jégdarabokfelsértették a fejét. Az ajtón vérző fejjel szédelgett be. A vihar, amilyengyorsan kerekedett, olyan hamar szerte is foszlott. A sűrű homály visszahózódottaz erdőbe és eltűnt a kortalan tölgyek lombjai között.
Gesztenyebarna hajában néhány fehér hajszálatvett észre és nagyon fáradtnak érezte magát az asszony. Biztosan a sokgyaloglás, futás, majd elmúlik,- nyugtatgatta magát. Nap, napra követte egymást,és a fehér tincsek csak szaporodtak a hajában. Az ereje is egyre fogyatkozott.Hamar kifáradt a gombaszedésben, ami a megélhetésük volt. Az arca is egyrehaloványabb, sárgásabb lett. Szemei sötét gödrök mélyén homályos foltnaklátszottak. Ani, a lánya is hiába segített egyre többet, nem tudtak elég gombátgyűjteni, piacra vinni, szárítani. Ani éneke sem vidította már fel az anyai szívét
Az egyik reggel márfelkelni sem bírt.
-Ani, orvosdoktort kell hívod! Hozd ide leányom a taplódobozt, abban van mindenpénzünk, és szaladj orvosért! – suttogta az anya, alig hallható, fátyoloshangon.
Pattant a lány, hozta a dobozkát, de abban csak két ezüstpénz és néhánygaras lapult, ami kevés egy doktornak.
Szomorúan ült meg azanyja betegágyánál, és hosszú hajfonatát nézte, majd megszólalt:
- Eladom a hajamat a városban a félszemű borbélynak, már ígért érte egy aranyat is, és hozok orvosdoktortaz árából. Indulok is édesanyám! – igyekezett lelkesen beszélni.
- Ezt ne tedd leányom, mert ez a te büszkeséged és az egyetlen kincsed.Holnapra lehet, hogy mégis meggyógyulok és megyünk gombát szedni, ahogyszoktunk, csak most pihenek egy kicsit. Ilyenkor van sok szegfűgomba szárítani télire,jó. – mondta elcsukló hangon.
- Talán a Füves Remete tudna segíteni! – szakadt ki Aniból keserűen.
Már kapta is az átalvetőt, vállára a kendőt és szaladt az erdőbe.
Füves Remete egy omladozó házban lakott, melynek a környékén gyógyfüvekés kencék illata terjengett. Titkok lengték körül a romházat, voltak, akikmindig sírást hallottak arra. Korát senki sem tudta. Ő mindig itt élt azerdőben, csak a kabátja változott más színűre, amikor a régi már lerongyolódottróla, őrajta nem fogott az idő. Jött is Füves Remete futva, ahogy a mezítelen lábabírta. Szakadt esernyőként lógó, ezerzsebű, foltozott, valaha fekete színűkabátja széles ívben követte imbolygó mozdulatait. Lyukas, lila-sárga kockáscilindere alól seszínű, kócos haja lobogott a szélben. Oldalán foszladozóabrakostarisznya himbálózott, benne fű, fa és virág, meg tégelyek. A szegényekgyógyítója volt. Mindenki azt adott neki, amit tudott.
Leült a beteg ágya mellé és megsimogatta a gyenge, sárga kezet. Amindig könnyes, fakókék dülledt szemeivel hol az asszonyra, hol a leányranézett.
- Nincs írom a szülédbajára, de tudom, hol találsz rá. – szólalt meg végre. A Mohás erdőben, a vénpalota tölgyek közt találod leányom. Figyelj szavaimra! - emelte fel a hangját.
- A vadonban, aprók hada mutat utat.
Ott, ki gáncsot vet néked, az életedet óvja.
A fekete gyöngyért büszkeségedet add majd oda! – hadarta, mekegő hangon.
- Mire vagyok én büszke? – és keze önkéntelenül hosszú varkocsátsimogatta.
- Csak a szívedre hallgass leányom, de, ha a sárkánymadár eltöri afekete gyöngyöt, anyád meghal. Most siess! Mikor az anyád utolsó hajszála isfehérre változik mentehetetlen, már nem lehet az átkot levenni róla.
Sokáig nézte a lányt, fakókék, dülledt szemeivel, talán túl sokáig is,és arcán néhány könnycsepp gördült le.
- A szelet kenyér jól jön még az úton! – és maszatos, ráncos kezével akenyeres kosár felé bökött.
Tarisznyába tette Ania kenyeret, kendőt kanyarított a vállára, és nekiiramodott a rengetegnek. Maga semtudta, hogy merre és meddig futott. Reszkető lábakkal lerogyott egy fa tövébe.Elővette a szelet kenyeret, és jóízűen eszegette. Lábai körül apró hangyákgyülekeztek, szorgalmasan szedegették a kenyérdarabkákat, és vitték fel a fára.A tarisznyájából kiszórta a földre a morzsákat. Az utolsó falatot odadobta akis teremtményeknek, amik, azt sebtében szétdarabolták, és már vitték is.Keskeny ösvényt tapostak a mohába. Nézte a menetet, és tekintete egy tátongófekete lyukra tévedt, ahová a hangyák tartottak. Kapta magát és bemászott atátongó üregbe. Megcsúszott, és egyre mélyebbre került az odúban, aminek asíkos oldalán nem talált fogást. A sötét, nyirkos alagút végén rózsaszín fényderengett. Odaát, magas, borotvaéles szirtek meredtek a vörös ég felél. Ameredélyek tetején ezerszínű gyöngyből felhalmozott fészek terebélyesedet,bennük vészjósló lények ültek.
”Hát ez már a sárkánymadarak birodalma.” - gondolta.
Azt se tudta hova nézzen. A földön kagylóhéj darabok keveredtek csontokkal ésborotvaéles kövekkel, amelyek felsebezték a lábát. Óriási csontokat és hatalmaskagylókat hoztak fáradhatatlanul a fészkekbe. Erős, hegyes csőrükkel darabokratörték azokat. Gyöngydarabok potyogtak alá, de fekete egy sem volt köztük.Reményvesztetten botorkált a fenevadak közt, amikor egy vészjósló árnyékvetődött rá. Íme, előtte a földön egyfényes fekete gyöngy hevert. Sebesen felkapta, a tarisznyájába rejtette. Valakiebben a pillanatban a hajába markolt és hosszú varkocsánál fogva vonszolnikezdte. Nem látott semmit és senkit, csak a hangját hallotta, ahogy fülsiketítőrikácsolással azt ordibálja:
- Lopni jöttél ide te kis satnya némber! Elvenni a szegénytől azt a keveset is!– közben sziklahasadék felé vonszolta, majd egy erős mozdulattal belökte oda.Most pillantotta meg először a támadóját, egy töpörödött vénasszonyt, feslettszínehagyott göncei közül ráncos csontkezek kandikáltak ki, de az egyik kezénszéles ezüst karkötő fityegett vérvörös kővel a közepén. A hasadék előtt valaminagy test vágódott a földbe. A barlangba por és fertelemes bűz csapódott be. Aza nagy valami, mert az egy vért szimatoló sárkánymadár volt, ott kapart és fújta nyílásnál. Az asszony ügyet sem vetve a tomboló bestiára a sziklaüreg egyeldugott sarkába rángatta a halálra rémült lányt. Aszott kezével befogta aszáját, hogy az, alig kapott levegőt. Amikor már elég mélyen voltak a sziklába,elengedte és barátságosan megszólalt.
- Éreztem a csontjaimban, hogy jössz. Egy ilyen magamfajta vénség megérezezt-azt. Amit felkaptál a földről, az a sárkánymadár vére. Ezeket gyűjtöm, mertmegvédenek tőlük. – és egy nagy csomóra mutatott a fal mellett.
- Te vérzel! – csapta össze ijedten a kezét, - hát ezt érezte meg az a fenevad,és most ott dühöng.
Sebtében felkapott egyvérvörös követ, amit azonnal a tűzbe vetett. Kékes, mézillatú füst szállt fel,amit rongy kendőjével ügyesen a bejárati rés felé terelt. Majd kikotorta a tűzbőlaz égett sárkányvért és bekente vele Ani sebeit, amik nyomban eltűntek. Majd azarcát és a karját is bemázolta.
- Elinalt ez a vérengzőis odakintről. Nem állhatják egymás szagát. – mondta. Miközben majdnem kopaszfejére terítette a kendőjét, és gondosam eligazgatta azt a néhány pöszehajszálat, ami kikandikált alóla.
- Meg ne szólaj leányom! A sárkánymadaraknak jó a fülük és az orruk, de vaksik.Tartsd meg a vérkövet, mert még szükséged lesz rá. Sietned kell, mert fogytánaz időd. Magamfajta vénségek a csontjaikban érzik az ilyet. Egy sárkánymadárcsőrében lesz a fekete gyöngy, már keres téged, tudom, és ki kell mondanod anevét, amit a lelked sötét zuga rejt. – mondta, de egyre türelmetlenebbül ésközben a kijárat felé tolta a lányt.
A sziklahasadéknál még hozzátette.
- Ha hibázol, örökre itt ragadsz, ebben a világban. – és kilökte a bíborszínűvévált égbolt alá, ahol a pengeszirtek csúcsai már homályba burkolóztak.
Kábán botorkált továbba halálra rémült Ani. Kisebb-nagyobb sárkánymadarak repültek rá, csipkedték, karmoltákőt, de vére nem serkent. Volt, amelyik hosszú nyelvével meg-megnyalogatta, majdráfújva tovaszállt.
”Lehet, hogy már az anyja, nem is él és minden hiába – gondolta.”
Így bukdácsolt maga se tudta meddig a csontoktól és kagylóhéjaktól hepehupásföldön, amikor majdnem nekiment egy roppant fekete pikkelyes lábnak Egy feketesárkánymadáré volt az. Megdermedtijedtében, amikor felnézett könnyes szemmel, és a szörny szemébe nézett. Asárkánymadárnak csak egy szeme volt. A másik helyén csak üres lyuk tátongott. Tűzpirosszeme szikrázott a pikkelyei között, és csőrében, ott, a fekete gyöngy, amiértjött. Csőrében forgatta a gyöngyöt a fajzat, ropogtatta, játszott vele.
- Tudom mért vagy itt, de azt nem, mire vagy a legbüszkébb? Válaszolj,mert a gyöngyöt összeroppantom! Nekem van időm, de neked nincs! – sziszegte.
Ani megszólalni semtudott a rémülettől, de most a büszkesége az ára, az anyja életének. Kezével ahajfonatát simogatta. Majd, hírtelen előkapta tarisznyájából a sárkányvérkövet,és lenyiszitelte vele a varkocsát. Remegve nyújtotta oda a sárkánymadárnak.
Lepergett előtte gyermekkora, apjának halovány képe, az erdő, amint lepkéketkerget, a városi piacok nyüzsgése. Még a félszemű borbély is eszébe jutott, akiakkor ígért először pénz a hajáért, amikor elolvasta neki az Oromfogadótáblájára festett, egy hegyen álló vörös sárkány karmai közt tartottaranykehelyre festett olvashatatlan feliratot, és a fülébe suttogta, - Diabolo.
- Diabolo, ez a tied! Nesze itt a hajam, amióta megszülettem nem érte olló!-kiáltotta, hogy a meredélyek visszhangozták hangját.
- Hu, hu, hú! - sivított fel a lény.
A fekete szörny kiköpte a gyöngyöt, kitépte kezéből a haját és már a magasbanis volt vele.
Ani felkapta az anyjagyógyszerét, és rohant. Megremegett a föld a lába alatt. A szirtek omladoznikezdtek Sárkánymadarak százai feketítették be a már alig derengő, lila eget Agyöngyökből és kagylókból összehordott fészkek kátyavárként omlottak le.Sokukat röptükben ért a halál, súlyos sziklák zuhantak rájuk, hegyes csontok nyársaltákfel őket. Egy sziklaperem alá húzódott be. A kövek közti résbe próbálta bepréselnimagát. Nagy nehezen befért. A föld közben renget, a kövek hatalmas robajjalcsapódtak a földbe. Fenevadak rikoltozása a csontvelejéig hatolt.
- Tovább és tovább! – biztatta magát, amint egyre beljebb és beljebb préseltemagát.
A vájat szűk folyosóvá szélesedett. Szaladni kezdett. Azt se tudta merre, ésmeddig futott, amikor először körülnézett, hogy egy kis levegőhöz jusson, hát aházuk előtt találta magát. Beloholt a házba. Szegény anyja megőszülve feküdt azágyon, már nem volt csak egy fekete hajszála.
Füves Remete kikapta a holtfáradt leány kezéből a gyöngyöt, és teljeserejéből a földhöz vágta. A kis házat fekete, füst árasztotta el, semmit nemlehetett látni. Mire elszállt a füst Ani nem hitt a szemének. A könnyektől áztatottarcán a csodálkozás és a rémület tükröződött. A ház helyén egy kastély állott.Anyja szebb volt, mint valaha, és mosolygott. Füves Remete szép fiatalemberlett. A történtekre, csak az ő félig kopasz feje, a kormos arca és lába emlékeztette.A deli legény mellett egy ismeretlen asszony állt királynői pompában. Mosolyogvanyújtotta felé karjait, amin ott ragyogott az ezüst karperec vérvörös kővel aközepén.
- Hadd öleljelek keblemre leányom, ki megmentettél szíveddel az átokalól, amit a férjem esztelensége hozott ránk. Megölte az erdő sárkányát, hogybőréből sérthetetlen páncélt készíttessen magának, a véréből pedig, az örökéletitalát. Ezzel, ránk haragította az alvilág szörnyeit, amik elpusztították aférjemet, országunkat erdőséggé változtatták és mi, a fiammal, nyomorúságoséletet élünk sok-sok emberöltő óta.
A délceg fiatalember odatérdelt a riadt lány elé és így szolt:
- Ani, én Dam Ur, Oromország király vagyok. Így, félnótás vajákosként kelletélnem addig, amíg egy tiszta, szerető szív a büszkeségét adja az életért. Ezértkérlek légy a feleségem.
Az erdő életre kelt. A fákból házak, a bokrokból istállók, apáfrányokból műhelyek lettek, az ösvényekből utak. Az utcákon tolongtak azemberek, zsibongott a piac is. Csak egy embert, a félszemű borbélyt nem láttasenki, mintha a föld nyelte volna el műhelyével együtt. A városi fogadócégéréről eltűnt a sárkány mancsából az aranyserleg, helyére egy varkocskerült, amit akkor egy lélek sem vett észre az óriási, ujjongó forgatagban.
Világra szóló lakodalmat csaptak és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Utazó, ha arra vinne az utad, keresd a Copfos Ivót. Az ajtó feletticégéren még mai is, ott a sárkány a hegyen karmaiban a hajfonattal.