A mordulák aranya

Évszám
2009

Senki nem hitte el, hogy eltűnt. Hogy köddé vált. Hogy felszívódott. Amikor betódultak az  öregtoronyba, ahol sötét üzelmeit folytatta, csak titokzatos lombikokat, undok főzeteket és egy halom érthetetlen könyvet találtak. Összetörték, kiöntötték felgyújtották mind, a tornyot pedig földig rombolták. Aztán az égő romok körül táncoltak, ünnepeltek.

Kodnugeréf messziről, egy hegycsúcsról figyelte őket, fogát csikorgatva.

- Örüljetek csak! De már nem sokáig örültök. Nemsokára úgy fogtok majd táncolni, ahogyan én fütyülök!  - rázta meg csontos öklét, melynek középső ujjáról a legsötétebb kövű gyűrű vetett baljós fényt bosszúszomjas arcára. Majd sarkon fordult, és hóna alatt titokzatos könyvével, tarisznyájában a már majdnem kész varázsitallal, elindult feljebb, egyre feljebb. Ezt a gonosz csillanást látta meg Nezív Nözűt, a molnárlegény, aki éppen a hegyek felé nézett. Rögtön tudta: a gonosz varázsló nem hagyja annyiban, hogy elkergették. Bosszút fog állni a rajta esett szégyenért. De nem szólt a többieknek, akik már felöntöttek a garatra, és amúgy se hallgattak volna rá.

Mert az emberek a legfontosabbat, magát Kodnugeréfet, a titkos könyvet, a gyűrűt és a varázsitalt nem tudták elpusztítani. Hiábavaló volt lerombolni, felégetni a tornyot, ahol ármánykodott. Hiábavaló ünnepelni, énekelni, táncolni! A baj még csak most kezdődött el igazán . . .

Messze a várostól, túl az erdőkön, járhatatlan láp közepén, Morgovány várában Mordula, a mocsári törpék királya egyre komorabb lett. Lehajtott fejjel, összevont szemöldökkel rótta a vár lépcsőit. A bányákban, ahol népe dolgozott, lassan leállt a munka, és a törpék odasereglettek a palota elé, várva, hogy Mordula megjelenjen, és magyarázattal szolgáljon. Meg is jelent, és miután fáradt tekintetét végighordozta népén, fakó hangon így szólt:

- Mit akartok tőlem?
A legbátrabb törpe lekapta sipkáját és előlépett.

- Urunk, királyunk  - szólt -  látjuk szomorúságod, hogy napról-napra elgyötörtebb vagy, és nem tudjuk az okát.
Mordula szemében megcsillant valami örömféle, de aztán ki is hunyt rögtön. Aztán, ha lehet, még sápadtabb, még elgyötörtebb lett, de összeszedte magát, és így válaszolt.

- Elmondom hát. Jogotok van megtudni, miféle ármány, veszedelem fenyeget minket. De nemcsak minket. Minden élőt és élettelent a földön!
Riadt morajlás futott végig a tömegen, az őrök kezében megremegtek a dárdák, a fáklyák, az alabárdok. Majd ismét mélységes csend lett.

- A gonosz Kodnugeréf rátalált a nyitjára, miként hajtsa uralma alá a földet  - folytatta Mordula -, így népünket is. Az emberek elkergették ugyan, földig rombolták a tornyot, ahol élt, de őt magát nem tudták elpusztítani, sem pedig a gyűrűjét, varázskönyvét és a szert, amit kotyvasztott. A szer segítségével félelmetes, könyörtelen lényeket kelthet életre a könyvből, melyek segítségével megszerezheti aranyunkat, hogy a gyűrű segítségével gonosz, fekete kövekké változtatva hatalmát növelje. Ezért hát elküldöm három hű alattvalómat az emberek városába, hogy az egyetlen igazszívű emberrel állítsák meg Kodnugeréfet!
A három kiválasztott mordula, Morfurg, Morgurg és Morburg megkapta a tiszta kövű gyűrűt, egy tarisznya aranyat és egy flaska varázsitalt. Felkerekedtek és átvergődték maguk a hatalmas lápon, ahová emberfia be se tenné a lábát, mert a biztos utat egyedül csak a mordulák, a láp törpéi ismerik. Fáradtságos út volt, mert a  sötét lápot ármányos lények lakták, melyek itt tanyáztak s innen indultak szerte a világba, kísértő útjukra. Innen is, onnan is baljós neszek hallatszottak, fények imbolyogtak, árnyak suhantak, de a három mordulát megvédte a titokzatos gyűrű, mely jóságot sugárzott.

- Nem vállalnám ezt az utat, nem én, ha . . . – dünnyögött Morgurg, pipáját szortyogtatva.

- Hadd el! Hadd már el!  - dörmögött szakállába Morfurg - hiszen senki nem vállalná, ha nem lenne muszáj. Én se cipelném ezt a nehéz tarisznyát, nem én!
Morburg csak hallgatott, két markába szorítva a flaskát, a titokzatos folyadékkal, és mert minduntalan megbotlott, a másik kettő korholni kezdte.

- Vigyázz, vigyázz, hé! El ne ejtsd! Ha valamelyik kósza lélek valahogy megkaparintja, jaj lesz nekünk – korholta Morfurg.

- Nézz a lábod elé, mert ha lelépsz az ösvényről, elnyel a feneketlen mélység, kósza lélekké válsz te is! – rá Morgurg. 
Eközben messze északon, a járhatatlan szirtek egy titkos barlangtermében Kodnugeréf varázskönyve fölé hajolva sötét igéket mormolt. A fáklyák fénye ijesztő rajzolatokat festett amúgy is sötét ábrázatára, árnyékát hatalmassá növesztve a sziklafalon. Kisvártatva becsukta a könyvet, a barlang bejáratához sétált és elnézett a város felé. Ujján baljós fénnyel  villant  a legsötétebb kövű gyűrű, amely megmutatta neki az ünneplőket, az örömtüzeket, ledöntött tornyának romját, és Sevdek Molát, a gyönyörűsége leányt, aki félénken félrehúzódva figyelte a részeg mulatozást. De hirtelen mosoly derült arcára, mert meglátta Nezív Nözűtöt, a molnárlegényt, akivel titkon szerették egymást. Hanem ez már nem volt többé titok Kodnugeréf előtt, aki látva kettejük csillogó tekintetét, fogát csikorgatta és felüvöltött.

- Nemsokára az enyém leszel Sevdek Molá! A többiekből pedig hübridek, gmótok, kármányok lesznek, hogy engem szolgáljanak! – ezzel sarkon fordult, és sietett vissza, hogy befejezve művét a Sötétség Fejedelmeként térjen vissza az emberek közé, leigázva a világot.
Mindebből az emberek nem sejtettek semmit. Néhányan ugyan hallottak egy ijesztő üvöltést a hegyek felől, de nem törődtek vele. Ekkor jelent meg köztük a három mordula, kisebb felfordulást okozva. Mindenki felugrált, össze-vissza kiabált, fenyegetőn köréjük sereglett.

- Hát mégis léteznek! Ha léteznek, létezik az aranyuk is! Ki kell szedni belőlük, hová rejtették! – kiáltoztak.
Nezív Nözűt utat tört a tömegben, jobbra-balra hajigálva őket, és a mordulák mellé állt. Mivel nagyon erős volt, senki nem mert vele szembeszállni, csak ellenségesen méregették.
- Ha idejöttek, annak oka is van. Hagyjátok, had mondják el, amit akarnak! – kiáltotta, furkósbotját fenyegetően megrázva.
Mikor végre elcsendesedtek, Morgurg így szólt.
- Amíg ti ünnepeltek, Kodnugeréf egyre hatalmasabb lesz. Azon mesterkedik, hogy mindnyájunkat  uralma alá hajtson.
- Nem igaz! Elüldöztük! Leromboltuk a tornyot, ahol bujkált – kiáltották egyesek.
Morgurg arcán megvető mosoly futott végig, aztán folytatta.
- Semmit nem tudtok a sötétség erőiről! De még a jóságról sem, ami felvehetné vele a harcot. A sötét erők. . .
Ekkor megrázkódott a föld, dübörgés, kövek koccanása hallatszott, és a torony leomlott kövei kezdtek egybegördülni, egymásra huppanni. Az emberek riadtan látták, hogy a torony felépíti önmagát, még erősebb, még félelmetesebb, mint valaha.

- Ne hallgassunk a törpékre! Kodnugeréf hatalmas, inkább hódoljunk be neki! – kiáltoztak rémülten. Mások öklüket rázva közeledtek. Nezív Nözűt megforgatta furkósbotját, készen arra, hogy a rárohanókat fejbe kólintsa, ekkor Morfurg felkiáltott:
- Jól van! Aranyat akartok? Itt van, nesztek! – és kiöntötte a tarisznya tartalmát eléjük. Az emberek mohón kapkodták, de amikor megérintették valamelyik rögöt, fekete, bűzös iszapdarabbá vált a kezükben.
- Add az aranyad! – kiabálták egymásnak, mert társaik kezében csillogó aranyat láttak, csak a sajátjukban iszapot. Végre rájöttek, hogy valami nincs rendjén.
- Mit jelentsen ez? Bolondot csináltok belőlünk? – kiabálták mérgesen. 
- A mi kincsünk nem más, mint az a sok-sok szeretet, jóság, amit ti eltékozoltatok nemzedékeken keresztül. Ha még most is boldogok, szeretetreméltóak lennétek, Kodnugeréf nem tudott volna megerősödni, és a maradék jóságot is kicsikarni tőletek – felelt Morburg, majd Nezív Nözűthöz fordult.
- Te és Sevdek Molá  vagytok még birtokában a jóságnak, szeretetnek, odaadásnak. Nektek kell megállítani a varázslót.
- Ez hogy lehetséges? Nem vagyok se varázsló, se harcos – álmélkodott a molnárlegény.
- Erős vagy, elszánt és a szíved tiszta. Ha velünk jössz, mi megtanítunk rá, hogyan szállj szembe Kodnugeréffel.
- És vele mi lesz? – intett a lány felé Nezív Nözűt – őt nem hagyom magára.
- Neki nem lesz semmi baja. A varázsló feleségül akarja, de nem férkőzhet addig a közelébe, amíg önként neki nem adja a szeretetet, ami a szívében lakozik. Ezért sietnünk kell, mert teérted képes lesz feláldozni mindent, és akkor elvesztünk. A fekete gyűrű, amit Kodnugeréf az ujján visel, legmélyén is feketévé válik, ha már Sedvek Molá szívét is elhagyja a jóság. Kodnugeréf az ő segítségével összegyűjtheti kincseinket, az eltékozolt jóságot, és fekete lelkét erősítheti vele.
- De én mit tegyek? Nagyon félek és féltem Nezív Nözűtöt! – kiáltott fel keservesen a lány.
Morfurg barátságosan kézen fogta.
- Te ne gondolj másra, csak a molnárlegényre és arra, hogy ha már te is engedsz a sötétség erőinek, akkor mi hiába szállunk szembe a varázslóval. Menj fel a toronyba, akármilyen félelmetes is, mert nemsokára az lesz az egyetlen biztonságos hely a városban. És ha eljön érted Kodnugeréf, ne hallgass másra, csak a szívedre. Mindenben engedelmeskedhetsz neki, csak az aranyunk ne szedd össze. Kodnugeréf nem érhet hozzá, ahhoz soha nem lesz elég hatalmas – intette.
Sevdek Molá felment a toronyba, a mordulák és Nezív Nözűt pedig elindultak az óriás hegyek felé, magukra hagyva a kétségbeesett városlakókat, akik nem törődtek már se velük, se magukkal, se egymással. A táj addigra teljesen megváltozott. Az ég sötét felhőkkel volt tele, dörgött, villámlott, a fák sűrűn egymás mellé nőve törtek a magasba, a patakok folyóvá, a folyók óriási, sebes áradattá váltak, a hegyek, sziklák hatalmassá, élessé, nyálkás-csúszóssá változtak, mert a varázsló így akarta megnehezíteni a dolgát annak, aki követni merészelné.

Keservesen vergődtek előre, egyre feljebb, közben ijesztő árnyak futkostak, kerengtek  körülöttük, de a gyűrű biztonságos kört vont köréjük, amin Kodnugeréf gmótjai, kármányai és hübridjei nem tudtak áttörni. Végre, egy darabka lapos sziklán megpihentek. Morgurg  óvatosan lehúzta ujjáról a gyűrűt, és a molnárlegény ujjára húzta, ügyelve, hogy a köve még egy pillanatra se látszódjék.

- Ez a gyűrű a jóság hatalmával bír. De még nem szabad a kövével kifelé hordanod. Szorítsd az öklödbe, mert ha a varázsló fekete gyűrűje észreveszi, nekünk végünk. Kodnugeréf kőlavinákat küldhet ránk, hogy mást ne mondjak. A követ csak akkor használd, ha harcolnod kell vele, vagy teremtményeivel. 
- Azt mondod, harcoljak? De hát mivel? Még a botomat is elvesztettem valahol!
- Közönséges fegyverrel úgysem mész semmire! – intette a mordula.
- És honnan veszünk valami mást?
- Majd annak is szerét ejtjük.
- Honnan ez a gyűrű? Nem közönséges jószág, annyi szent!
A mordulák egyszerre vágták rá:

- Kaptuk!
- Találtuk!
- Örököltük! 
- Szóval loptátok? – kíváncsiskodott Nezív Nözűt.
- Mondjuk úgy, hogy megmentettük. A varázsló fekete gyűrűje is ragyogóan tiszta volt valamikor, de ahogy fogyott a világból a jó, egyre sötétebb lett. Csak talán a közepén van még parányi tisztaság, ameddig Sevdek Molá szíve sötét nem lesz. Addig a gyűrű nem tudja mindenben segíteni az álnok varázslót.
- És az én szívem? Az se sötét még! – sértődött meg a molnárlegény.
- Te a szíved mélyén már harcos vagy, és többször gondolsz bosszúra, leszámolásra, mint akár Sevdek Molára. A te szívedre nincs szüksége Kodnugeréfnek – felelt Morgurg.
- De azért félek is. Eddig csak szabólegényeket, pékinasokat és kovácsmestereket kellett megsuhintanom, nem pedig varázslókat.
- Mi is félünk -  felelte Morburg – mert akinek nem sötét a szíve, abban félelem is lakozik. De ha elszánt vagy, úrrá leszel a félelmeden, igazságosan, a jóért harcolsz, erősebb lehetsz a félelem nélkülin – oktatta Morfurg.
- Jó, majd észben tartom! – sóhajtott a molnárlegény. Ekkor egyre erősödő zúgás hallatszott a magasból, s a villámok fényénél megláttak egy hatalmas, szárnyas lényt, amint a város felé repül.
- Sietnünk kell, kiröppent a madárka! – ugráltak fel a mordulák.
- Mi a fene volt ez? – kérdezte Nezív Nözűt és próbált velük lépést tartani.
- Kodnugeréf a város felé repül, egy szárnyas hübriden. A teste medve, a feje keselyű és a farka kígyó. De vannak még gmótok, melyek két lábon járnak, kezük-lábuk karmokkal teli, és farkas pofájuk van, kármányok, amik csontosak, akár a denevér, két fejük, négy karjuk van, úgyhogy meg se lepheted őket a hátukba kerülve, mert nincs is hátuk. Ezek soha nem alszanak, évekig is kibírják étlen-szomjan. Ez a három pokolfajzat Kodnugeréf házi kedvencei közé tartozik. De tudunk még sapálokról, kronkobálokról és még egy sor ocsmány lényről, akiket talán nem kelt életre a varázsló. A gyűrű az ujjadon egyenlőre megvéd ezektől, tehát el ne veszítsd! – intette Morgurg.

Messziről, a szédítő mélyből dörrenések, csattanások hallatszottak, ahogy a házak leomlottak és  a kövek hatalmas körfalat alkotva bezárták a városlakókat. A varázsló ott körözött felettük hübridjén, a tornyot figyelve, ahol Sedvek Molá húzódott meg, félelemtől reszketve. De amint a hübrid le akart szállni, a lány a molnárlegényre gondolt és ez megakadályozta. Kodnugeréf átkozódva ütlegelte, közben a jajveszékelő embereket kutatta, hideg tekintetével.

- Úgy látom egy patkány kiszökött! Talán már mászik is fel a sziklákon. Ostoba! Majd a gmótjaim elintéznek! – és nevetése elvegyült a dörrenések zajával.
- Mi volt ez? – kérdezte a molnárlegény.
- Semmi jó. Hanem iparkodjunk felfelé, már nincs messze! – felelte Morburg.
Felérve a sziklabarlang elé, a fáklyák fényénél látták, hogy egy csapat gmót rohan üvöltve feléjük.
- A gyűrűt! Gyorsan fordítsd feléjük a kövét! – kiabálták a mordulák.
Nezív Nözűt úgy cselekedett, és a gmótok vinnyogva estek össze, amint a gyűrű rájuk vetette fényét. Ott rángatóztak a barlangban szerteszét, és szabaddá vált az út a varázsló lombikja, titkokat rejtő könyve felé. A mordulák felütötték, és lázas sietséggel lapozták.

- Keressetek valami fegyvert! – kiáltotta a molnárlegény.
- Azon vagyunk. Te csak a gmótokkal törődj! Ha valamelyik magához térne, vakítsd el a gyűrűvel – felelték a törpék. Végre Morgurg felkiáltott.
- Megvan! Ez hipperix nyelven van. Itt az áll, hogy „Mindent Átmetsző”. Jó lesz?
- Kezdetnek megteszi – kiáltotta a molnárlegény, és a gyűrűvel földre terített egy éledező gmótot. Morgurg a magukkal hozott folyadékot elkeverte a varázsló löttyével, a könyv lapjára csepegtetett belőle, és kántálni kezdett hipperix nyelven. Kisvártatva egy kard emelkedett ki a könyvből, és ott lebegett felette.
- Vedd el! – kiáltották a mordulák.
Amikor a kard Nezív Nözűt kezében volt, úgy érezte, mintha mindig is az övé lett volna. Érezte az erejét, ahogy szétárad a testében.

- De most már utol kell érned a varázslót! – figyelmeztette Morfurg, és egy másik lapra csepegtette a szert. A levegőből előtűnt egy hatalmas, szárnyas hübrid, leugrott, és rögtön felfalt néhány vonagló gmótot. A mordulák nem is törődtek vele.
- Mit csináltok?! Végez velünk! – kiáltotta a molnárlegény és felemelte a kardot.
- Ne bántsd! A hübrid azoknak engedelmeskedik, akik életre keltették. Minket nem bánt. Ülj fel rá, és eredj Kodnugeréf nyomába. A hübrid megtalálja a másik hübridet, ne félj. Megküzd vele, csak te is segíts neki a karddal és a gyűrűvel. Mi is megyünk utánad, csak keresünk valami nekünk való teremtményt! – szólt Morfurg.  

Nezív Nözüt erőt vett félelmén, felmászott a hübridre s az kirepült vele a sötétségbe. Morfurg végül talált is egy teremtményt, rácseppentett a szerből és megjelent egy krábusz, ami nem volt más, mint egy háromfejű kutya. Megértette a varázsigét, gyorsan szájaiba kapott egy-egy mordulát, és az éledező gmótok között kirohant a hübrid után. 

- Ó, te tökkelütött! Nem volt valami kényelmesebb?! – korholta Morfurgot a másik kettő, mialatt a krábusz szikláról-sziklára ugrott, szemei parázsként izzottak és orrlikaiból forró pára tört elő.
Ezalatt Mordula lápi birodalmában a király parancsára a törpék kört vontak az aranyból a lápban, íjaikkal, dárdáikkal felfegyverkezve várták Kodnugeréfet. Tudták: amíg a lány nem hajlandó összeszedni az aranyat, a varázsló nem léphet lápi földjükre. Mordula felállítatta az íjászokat, sürgetve őket.
- Igyekezzetek! Kodnugeréf rábírta a lányt, hogy jöjjön vele a láphoz.
- Akkor már nagy a baj. De hogyan érte el célját? – kérdezte a főíjász.
- Megfenyegette, hogy végez a többi emberrel, ha nem engedelmeskedik – felelte Mordula, aki mindent látott a bűvös pajzs segítségével, melynek csillogó tükrében épp feltűnt a hübrid, hátán a varázslóval és Sedvek Molával, de nyomukban már ott volt a másik hübrid, amelyik a molnárlegényt repítette. Az üldöző hübrid harcban állt a varázslóéval, Nezív Nözűt pedig segített neki. Végre levágta a hübrid kígyófarkát. Az fájdalmában felvijjogott, és leszállt az aranykör előtt, melyen nem törhetett át. A varázsló megidézte gmótok, kármányok szintén előrohantak, bár egyik-másik ordítva merült el a lápban, de olyan sokan voltak, hogy bőven maradt még belőlük. A törpeíjászok nyílzáport zúdítottak rájuk, de apró nyílvesszőik alig tettek kárt bennük. 
- Talán mindig csak néhányat vegyetek célba, úgy hatásosabb! – kiáltotta Nezív Nözűt, aki derekasan aprította őket a „Mindent Átvágóval”. Kodnugeréf kezénél fogva rángatta a lányt az aranykörhöz, ráparancsolva, hogy szedje össze a kincseket, utat nyitva a pokoli lényeknek. A két hübrid ezalatt egymást tépte, szaggatta, letaposva az útjukba kerülő gmótokat és kármányokat, akik már rendre hullottak a  molnárlegény csapásai, és  a törpeíjászok összpontosított nyílzáporában. Kodnugeréf iszonyatos haragjában tehetetlenül állt, mivel a lány ahelyett, hogy engedelmeskedett volna neki, hozzálépve így szólt:

- Ha még van a szíved mélyén a jóság szikrájából, parancsold vissza a lényeket, engedd el az embereket, és menj el békével! – ezzel átölelte a tajtékzó varázslót.
Ekkor furcsa dolog történt. Kodnugeréf fekete gyűrűje izzani kezdett, égetve csontos ujját, és fekete szívének mélyén rejtőző, parányi szikrája a hajdani jóságnak, megrepesztette, belülről kifelé a gonosz szívet, magát Kodnugeréfet, aki ellökve a lányt rázuhant az aranykörre. A kör felizzott, a varázsló pedig fekete szurokká olvadva eltűnt a láp mélyén. Nem maradt más belőle, csak a gyűrűje, mely újra tiszta fényben ragyogott, és egy parányi, szemmel nem is látható aranyszilánk, ami a vesztét okozta. Pusztulásakor az összes gmót, kármány és a két hübrid is porráomlott, a hegyek, folyók, patakok, növények visszazsugorodtak eredeti méretűvé, a város visszanyerte régi képét, csak a torony maradt meg változatlanul, emlékeztetve az embereket azóta is, emberöltők óta.

- Pancser! – jegyezte meg Mordula, a helyet nézve, ahol a varázsló eltűnt a lápban. A törpék üdvrivalgásban törtek ki, Nezív Nözűt pedig átölelte Sevdek Molát. Ekkor ért oda Morfurg, Morgurg és Morburg, oldalukat tapogatva, nyögdécselve.
- Hát veletek mi történt? – kérdezte Mordula.
- Ó, ez a botcsinálta ármánykodó, Morfurg! Egy háromfejű krábuszt idézett meg, a szájaiba kapott minket, úgy futott idáig. De az imént porrá omlott, mi pedig jó nagyot huppantunk!
- Örüljetek, hogy nagyobb bajotok nem történt! – nevetett Mordula, és megparancsolta lápi népének, hogy adják vissza az embereknek az aranyat, az eldobott szeretetet, jóságot. Aminek pedig már nem akadt gazdája, visszahordatta Morgovány várába, ott van azóta is. Sokan keresték már, és még sokan fogják keresni, de a mordulák jól elrejtették, elfedi a láp, benőtte a szakállas moha. Csak Kodnugeréf keserves jajveszékelése hallatszik néha a mélyből, ahogyan égeti az arany.