A múzsa

Mostanában mindig fázom. Várom a tavaszt, de a tavasz még nagyon messze van, s talán sosem jön el. Nem akarok úgy elmenni, hogy ne lássam még utoljára a feléledő fákat, a színek végtelen kavalkádjába boruló mezőket. Sétálni akarok a fényben, inni a friss forrásvízből, szagolni a virágokat, még egyszer, utoljára. Egyedül fekszem a kis szobában, vastag anyag öleli a testem, párnák és takarók bástyáznak körül. Az ablak messze van, nem is nézek ki rajta, úgyis hiába, csak szürkés derengés csordogál a fagyott égről. A víz csak poshadt lötty, virágok helyett csak száradt kórók feszítenek asztalomon, halott dekoráció, élettelen hamisítvány minden körülöttem. A fényt gyertyák tömegével igyekeznek pótolni, de az illúzió nem melegít, se testet se lelket.

Mellettem, a kis asztalon egy hűs márványdarab fekszik. Néha megérintem. Ő volt az utolsó terv, már beleálmodtam a lelket, de nem tudom világra hozni. Kiesik kezemből a szerszám, nincs már erőm megfogni és megmunkálni az anyagot. Önkínzás, hogy itt tartom, magam mellett, mégsem tudok megválni tőle. Érezni akarom a szagát, azt a fullasztó, rideg ölelést, amiért égtem egész életemben, amikor megtelt a szám és az orrom, az egész bensőm a márvány porával. Azt akarom, hogy az utolsó, meg nem született gyermekemmel temessenek el, ha eljön az idő. Közel van az a perc, már kapuit tárja felém az öröklét. Nincs jó pillanat erre, mindig lenne még mit tenni. Úgy megyek el, hogy soha sem tudhatom, amit valaha létrehoztam visszhangozza-e azt a tudást, amit összegyűjtöttem, azt a szépséget, amit láttam. Nem tudom, emlékezni fognak-e rám, s azt sem, volt-e értelme annak, amit valaha életemben tettem. Kétségek gyötrik fáradt elmém. Jobb, ha nem gondolkozom, csak figyelek, kifelé, az ajtón túlra.

Hallom őt. A szomszéd szobában vizet melegít a tűz felett. Meg fog mosdatni, olajakat csepegtet a vízbe, s száraz virágszirmokat dobál belé. Azt akarja, hogy ne érezzem a testemből áradó bűzt, ami az egész szobát átitatta. Ha csak rá gondolok, megtelik a szemem könnyel. Undorító pátosz uralkodott el rajtam, szentimentális lettem. A saját, múló életem siratom, ha rá gondolok. Kétségbe ejt és feldühít az elkötelezettség, amivel mellettem maradt. Nem vagyok méltó, s értelme sincs annak, hogy rám tékozolja az erejét. Azt az erőt, amit így, méltatlanul loptam évtizedeken át. Nem tudtam, mit adni cserébe, csak szigorú, mindig korholó tekintetem, a paloták pompája helyett csak poros és hideg dolgozószobámat, lányok kényeztető bája helyett csak szikár barátságot.   

Megáll az ajtó előtt, hallom a lélegzését, az aggodalmas, mély sóhajait. Egy szolga siet hangos csattogással, majd’ elcsúszik a nagy igyekezetben, de végül kitárul a két nehéz szárny, s belép az én lovagom. Még mindig öröm őt látni, szelíd napfény csordul a szeméből, kék tükröt tart a bronzedényben illatozó, forró víznek. Az edényből citrus és levendula árad, s én szégyenemben is boldogan adom át magam a tisztulás rituáléjának. Közben becsukom a szemem, mert félek a látványtól, ahogyan a megereszkedett bőrredők között a kipárolgások és a megült por szennyét csutakolja serényen és gyengéden. Ilyenkor inkább belemerülök a múlt gyönyörű képeibe. 

Amikor először láttam, éppen csak egy pillanatra, két asszonnyal igyekezett misére, a katedrálisba. Még alig volt férfi, ostoba ruhákba öltöztették azok, akik nem értették a teste szilaj, csikó-szépségét. Mint később megtudtam, a nővére és a nevelője tartottak vele, két unalmas arcú, kolostorba való, hideg és meddő nőszemély. Nem tudtam pontosan megfigyelni minden részletet belőle, amit akartam. Épp csak a sziluettjét vettem ki, ahogyan kiszáll a címeres kocsiból. Hiába kerestem az arcát, félig széles, tollas kalap takarta, csak a mozdulatait láttam élesen. Fejedelmi járását, ami nem vallott egy ilyen fiatal fiúra, a gráciát, ami messziről is sugárzott. Nem csaptak be az első, felületes benyomások. Amikor aztán később bemutattak minket egymásnak (az ifjú nemes ugyanis valamiért rajongott az alkotásaimért), nem kellett csalódnom jellemében. Tiszta volt, kegyes és nem csak rangjában nemes.

A barátságát ajánlotta nekem, rettegve közben, hogy nem fogadom el, s elhajtom, mint annyi másikat, aki a művészetem vagy a dukátok miatt a nyomomba szegődött. Mások így ismertek, senki kegyét nem kerestem, s nem adtam könnyen a barátságomat. Elzavartam azokat, akik méltatlanok voltak, s így alig maradt körülöttem valaki. A remélt gazdagság vagy a beavatás ígérete sok kalandort vonzott még zord hírem ellenére is, de olyat, mint ő, soha senkiben nem találtam. Még csak tehetséges sem volt, nem is értette pontosan, hogyan válik élettelen anyagból művészet-mágiával élő, pedig ő, csak ő volt a príma matéria. Benne és általa keletkezett minden szikra, minden lehelet, ami életet varázsolt szemekbe és karokba, egy mozdulatba, egy tekintetbe. Nem is értette, de talán érezte, hogy alkotásaim szíve lett a közös úton. Nagy hevemben mégis becsaptam önmagam. Túl nagyra vágytam, túl sokat akartam, s miközben ő örökké sarkallt többre és többre, én Ikaroszként megfeledkeztem korlátaimról.    

Meg akartam formázni, le akartam másolni, új, örök életet akartam adni gyönyörű vonásainak, tökéletes formáinak. Embernek ez nem sikerülhet, a kő mindig csak kő marad. Hiába vágytam rá, hogy kezem alatt megelevenedjen a mű, csak ócska árnyékok születtek. Isten szépséges teremtményeiről az idő lefonnyasztja a bájt, csonttá és bőrré, aztán porrá és hamuvá teszi őket, a másolat mégis megőrizhet valamit belőlük, de a másolat csak másolat marad. Istent akartam játszani. Hát ki ne akarna azok közül, akik nagy kegyelméből tehetséget kaptak? Boldog és áldott önkívületben adtam minden angyalnak és nemesnek egy picit őbelőle, hogy a nyoma rajta maradjon mindenen, amit a kezem és elmém alkotott. Mégis hiába volt minden próbálkozás, szépségéhez és valóságához képest semmit sem értek a másolatok. 

Amikor a közelemben volt, nem tudtam betelni vele, s ő bőven elhalmozott kegyével. Mégis örök boldogtalanságra és fájdalomra ítélt. Minden porcikáját megismerhettem, követhettem ujjaimmal, miközben festettem, kalapáltam és véstem őt. Minden apró eret a kezén, minden hajlatot és színt, minden izmot és csontot, minden testit felfedezhettem belőle, de ridegségem és az idő örökre eltávolított a lelkétől, amire hiába vágytam. Nem lehetett az enyém. Minden egység hamis, minden ölelés elválás. Hittem az égi szerelemben, de csalódtam, ezerszer csalódtam a hitemben. Ez az öreg test, ez a bűzös és petyhüdt húsburok cserben hagy. S a szellem se tud már szárnyalni, az örök éjszaka tengerére indulok, vitorláit bontogatja már az elmúlás. 

Látom az arcát, mindig az ő arcát látom, isten képmása ő. Ez az égi szerelem, meglátni az istent benne, dicsőíteni és bűnösen imádni örökké. A szerelem megvakított, eltávolított mindentől és valahogyan mégis közel vitt a fényhez és az élethez. Ez a nagy csapda a boldogságban, a felismerésben, hogy van valaki, akiért érdemes volt megszületni, élni és látni a világot. Ha ő mosolyog, mosolyog minden, ha sír, beborul, s eltűnik minden fény. Hamissá és hazuggá tesz mindent a szerelem. S ebben a talmi világban észre sem vesszük, távol kerülünk magunktól és szerelmünk tárgyától egyaránt, mert csak az eszményt imádjuk vagy gyűlöljük minduntalan, vakon. Különös vakság ez, ami ihletet és erőt hozott, táplálékot a szívnek.     

Most érzem csak, mennyire hiányzik az élet. Róni az utcákat, nézni a hajnali piac sürgés-forgását, a folyó mellett ruhákat mosó erős, vastag karú asszonyokat, a lovakat csutakoló inasokat, a reggeli őrjáratot járó, álmos szemű, bortól és nőtől szagos katonákat, engedni, hogy a napfény megérintse, megperzselje a bőröm. Érezni mindezt, a szagokat, a színeket, a fényt. Évtizedeket töltöttem szürke falak között, halott tárgyakkal körülvéve. Hiányzott a társaság, a mosoly, a dal, a vidámság, de talán így magamban, önmagamból többet adhattam, többet hozhattam világra a látomásokból. Nem lehetett könnyű út kísérni engem, a csavargónak öltözött, rossz modorú, mindig íjként megfeszült embert. Most érzem csak, mennyi szépség mellett sétáltam el a hosszú úton, de a legszebbet szerencsére nem sikerült mégsem elmarnom magam mellől. Ezért éled bennem a hála, s elűzi a hiányt, a megbánást, az elvesztegetett és eltékozolt időt.

Azóta, hogy először sodorta elém a végzet, eltelt egy emberöltő. S ő még most is itt áll mellettem, meleg és tiszta párát hozva a száraz és haldokló kis szobába. Illatos vizében fürdet, és halk szavával nyugtat, mint beteg juhot a pásztor, s én úgy hagyom rá magam, mint az állat gazdájára, békés megnyugvással, szelíd tehénszemű beletörődéssel. A vízzel teli edényt a földre teszi, hasított fát rak a tűzre, boldogan figyelem, ahogyan lángra kap. Aztán újra közelebb lép. Megérinti a vállam, mosolyog. 

Ó, szép Alkibiadész, mosolyod a fény! Már nem tudom viszonozni, minden elfogyott, a hang, a szó, a játék, karomból és combomból az erő, szememből az álmok. Egy emberöltőnyi boldogság veled volt istentől az ajándék, de nem tudok hálás lenni, mert mindig hiányozni fogsz. Már most hiányzol, mert már azt látom, ahogyan épp kilépsz az ajtón, pedig még itt állsz, mellettem. Szent oltár a vállad, misztériumok kelyhe a melled. Erőd a virágkoszorús, tavaszi bikáé. Megfejthetetlen csoda vagy, ember! Elszáradt ág-karommal már hiába ölelnélek. Tudom, hogy titkon elfordulnál és mentát raknál az orrod alá, hogy ne fájjon annyira, amit megváltoztatni nem lehet, a halál szaga rajtam. Még mindig gyönyörű vagy, bár a szelíd, játékos kerub szemek helyett most bölcs és gondterhelt tekintettel nézel felém. Jót tett neked a kor, a férfi élet, csak nemesített. Ha itt vagy, szinte már újra erősnek érzem magam, szinte már lépnék is ki az ágyból, hogy a szerszámot kezembe fogva vésni kezdjem a gyermeket, Krisztust vagy oroszlánt, nemest vagy szépséges hetérát. A gyermek halottan hever, s nem hordozhatod helyettem terheim, istentől kapott tehetségemet sem adhatom neked, bármennyire is szeretném. Tékozlón heverek helyette, lelkemben átruházhatatlan kincseimmel, s csak arra vágyok, hogy karodban vigyél át a túloldalra. Gyengéd, erős karodban hordozzál engem.

Mintha értené, hová ragadtak a lázálmok, leül mellém, igazít a takarók kusza rétegein. Félig csukott szemekkel fordulok felé, a félálom szivárványon át látom még az arcát, nem fordul el, nem fél, bátran fogadja, hogy ezek az utolsó pillanatok. Én is tudom, ő is tudja, átölel. Messziről hallom, hogy dúdolni kezd egy ismeretlen dallamot és ringat, ringat, mint egy gyermeket. Látom az ablakon túl a tavaszodó földet, a fák rügyekkel duzzadó ágait. Újra látom a napot.