Napraforgó

Évszám
2010

-El tudsz képzelni ennél jobbat, barátom? Ez itt, kérlek szépen, maga a kiteljesedés. Nem igaz?

-...

-Igen. Én is így vélem. Szép időnk van, nem igaz?

-...

-Én is így vélem. A csillagok sugarai különösen hasítják ma a magas égboltot.

-...

-Élesen, igen, ez a jó szó. Hogy robajlik ma a tenger! Különös ilyen tiszta ég alatt. Nem fázol-e?

-...

-Itt ez a pokróc, nesze. Betakargatlak. Úgy. Mondd meg, létezhet ennél csodásabb élet?

-...

-Nem, szerintem sem. Bizonyára nem. No, de evezzünk csak! Nem kedvelik a tengerek a rest embereket.

-...

-Tudom, tudom, nem ember vagy. Hányszor kéred még ki magadnak? Bezzeg a jó kis báránysültből meg túrós csuszából kiveszed a részed, mi? Vén lókötő.

-...

-Mentegetőzz csak, cimbora! Bármi lénynek a bőrébe bújhatsz, te vagy a legnemesebb ember. Így van. Hohó! Tajtékzik ám a tenger! Morajlik, és sikít.

-...

-Örvény az ott, jó, hogy szólsz! Evezzünk balra! Nem lenne szerencsés, ha most benyelne ez a selyemhajú asszony. Gyönyörű, de szeszélyes. Ezüst mosolya van, és kacaja, akár a szélcsengő csengése. Úgy táncol, mint egy balerina, és úgy simogat, akár egy édesanya. Aztán persze orvul orron csap ostorával, mikor legkevésbé várnád. De hát, ilyen ő. Szegény asszony! Itt bolyong körülöttünk, mint az elveszett lélek. Nyugodna, de ma valahogy nem bír.

-...

-Hogy nyugtassunk le egy egész tengert? Az még nekünk is nagy falat lenne, barátom.

-...

-Nem, ma nem mesélek.

-...

-Ne kérlelj itt engem! Te talán lenyugodnál tőle, de asszonyunk rá se hederítene, én mondom.

-...

-Jó, hát jólvan! Makacs jószág. Hol kezdjem aztán?

-...

-Az elején? Mintha bárminek is lenne eleje.

-...

-Igazad van. Ott kezdődött minden. Minden értelemben ott kezdődött el életem. A királyságnak - a Zöld Királyságnak -, melytől a tengerek messze sodortak már, de most is hazámnak vallok, annak a közepibe csöppentették az én falvacskámat. Jól is mondom, hogy csöppentették, mert csöpp kis falu volt az egész, úgy élt ott a népség, mint egy nagy család. A Zöld Királyságban, ahogy a nevéből ki lehet venni, szinte minden zöld volt. Zöld mezőkkel borított domboldalakkal és lombos hegyláncokkal volt övezve az én szülőfalum is. Gyermekkoromban alig-alig mászkáltam más térségeken, jobbára csak a Királyság ünnepén pattantunk lovasszekérre családostul, hogy együtt vigadjunk a palota udvarában. Akkor aztán nyújtogattam a nyakam, hogy világot lássak, mert szentül hittem, hogy a falun kívül gyökerest másképp élnek a királyságbéliek. Röviddel aztán, miután betöltöttem tizenötödik esztendőmet, és immáron felnőttnek mondhattam magam szomszédim között, rá kellett jönnöm, hogy otthonomban mindvégig idilli élet jutott ki nekem.

-...

-Igen, igen. Te is ott voltál mellettem, öreg cimbora. Hamarost aztán fel is fedeztük a mi világunk szépségét. Vakondtúrásnyi vályogviskók pislogtak a keskeny macskaköves utcákra ottan, szalmasüvegükkel díszelegve. És persze a zöld oda is befészkelte magát - az én falvacskámba. De hát, nem csak a környéki mezők, udvarok, lombosok szívták ám magukba azt, hanem jószerint minden. Az utca pattogó köve, a házak rücskös fala, a szél zamata, de még a gyászolók szeretet-könnyei is. Csukott szemmel is érezhette ott az emberfia a zöldnek a nyugalmát.

-...

-Hogy mikor történt? Tizenhét esztendős voltam. Egy verőfényes júniusi nap volt az, mikor ez a vén ketyegő itt a bordáim közt sokkal inkább fogékonnyá vált a fehér színre, mint a jól megszokott zöldre. Vasárnap volt, arra is emlékszem. Délidőben hárman ültünk a hosszúkás konyhaasztalnál, és jóízűen fogyasztottuk a bőséges ebédet - ahogy mindig is tettük vasárnaponként. A Nap akkor épp kobakunk fölül bocsátotta le karjait, így csak pár sugara tévedhetett be a boltíves ablakon. Hálás voltam a világnak, amiért az a pár fénynyaláb is az én tányéromra esett, hogy még fenségesebbnek mutassa a gazdagon gőzölgő húslevest. Azonban másra is figyelmes lettem aznap délben, és ezt egy újonnan érkező szemtelen napsugárnak köszönhettem. A kósza napsugár ugyanis nem másra, mint édesanyám remegő, ráncos kezére vetült rá, ahogy gyümölcslével teli poharát ajkaihoz emelte. Azokhoz az ajkakhoz, melyek gyermekkoromat megédesítő meséket daloltak fülembe halkan, és képzeletembe vadregényes tájakból font világokat ültettek. Szemének kéje haloványan világított rám sovány arca fölül. Kedves pillantása mögöttes mondanivalót takargatott, úgy, ahogy édesapám szúrós tekintete is az asztalfő felől. Olyanféle mondanivaló volt az, mely már jó ideje terjengett körülöttünk, alattomosan beárnyékolva boldog mindennapjainkat.

„Mikor lesz Leventéből önálló ember?" - suttogták fülembe a kárörvendő fuvallatok; úgy dongtak ott, mint tóparton a szúnyoghadak. Tizedik gyermekként legkisebbnek születtem én a családomba, testvéreim már mind kiszállingóztak a szülői házból; mesterséget tanultak, dolgoztak, és családot alapítottak. Az utóbbi két év családi ünnepein pedig gyermekeikről, férjeikről, feleségeikről átterelődött a csendesbeszéd rám, vagyis, hogy „Mikor lesz Leventéből önálló ember?" Én, személy szerint sosem siettem el az efféle dolgokat, de magam is beláthattam: idős, dolgos szüleimnek kijár már a pihenés. No, persze magam sem loptam a napot, mindig szorgalmasan dolgoztam édesapám mellett, és ráérős perceimben édesanyámnak is segédkeztem.

De hát, ami muszáj, az muszáj - ebéd végeztével vállamra kaptam lóbőr-batyumat, és szüleim elé álltam az örömhírrel: „Levente elindul szerencsét próbálni." Apám helyeslően bólintott, elismerő vállveregetéssel nyugtázta bejelentésem, anyám pedig féltő könnyekkel a szemében telepakolta a zsákot mindenféle jóval. Aztán útnak eresztettek. Amint sétáltam az ismerős házikók között, szomszédim padon ülve, és ablakból függeszkedve búcsúztattak. „Éppen itt volt az ideje." - olvastam az idősebbek ráncaiból.

-...

-Igen, cimbora. Te is ott voltál mellettem, mint zsemleszínű folt a szemem sarkában. Néha-néha egymásra is néztünk bátorítóan.

-...

-Nem ez nem az az út volt. Utazásnak tulajdonképp nem is mondanám, hisz' csupán a vén Kaptáros mézesboltjáig jutottunk. Ott láttam meg őt, azt a teremtést, akiről azonnal tudtam, hogy életem értelme. Az én életem persze légypiszokkal sem ért fel mellette.

Képtelen voltam meghatározni, mi az a tánc, amit lejt, könnyen lehet, nem is táncolt, csak a képzeletem játszott velem - az ő minden vonásában játékos pillangók estek rabul a szépségnek. Apró, mezítelen lábai habfehér könnyedséggel szökdeltek jobbra-balra a nyári záportól fénylő köveken. Bőre a legtisztább hóhoz volt hasonló, tűzvörös ajkai pedig napfény-mosolyra húzódtak, miközben fekete fürtjei csacskán ugrándoztak puha arca körül. Lenge, fehér ruhájában olyan volt, mint egy angyal. De nem földre szállt angyal, nem, ő nem szállt le az én világomba, hanem mennyországgá változtatta azt. Mikor először emelte rám fénylő, azúrkék szemét, földbe gyökerezett a lábam. Akkor valaki a távolból megszólított valakit, és csak akkor jöttem rá, miután a lány a hang irányába fordult, hogy őt szólították nevén. Hogy egy angyalnak neve legyen? Micsoda elképzelhetetlen ötletnek tűnt! Ízlelgetni kezdtem magamban a nevet.

„Flóra. Flóra egy angyal. Flóra és Levente."

Kimondva ugyan érvényét vesztette volna ez a két szócska, de gondolatimban tökéletes párnak bizonyultak.

„Flóra és Levente."

-...

-Igen, barátom. Az volt az az egy pillanat, mi meghiúsította első utazásunk, és egyszerű parasztlegényből csillagokat álmodó költővé növelt engem. A napok múlásával egyre csak kérlelgetett az angyal, hogy meséljek magamról, de én alig találtam dolgot, melyet érdemleges lett volna hallania. Azért regéltem neki történeteket, például kinevezett becenévadó tisztségemről. Az én szülőfalumban ugyanis mindenkinek megvolt a maga egyénisége, és nekem volt a legjobb szemem az egyéniségek felfedezéséhez. Így hát minden falubéli birtokolt egy általam ráragasztott becenevet - úgy, mint Kaptárosnak sem Kaptáros volt az eredeti neve, de mézesboltja révén folyvást méheinek kaptárjai körül sürgött-forgott a földjük végiben.

Szóval nem meséltem én sokat, de az angyal annyit sem mondott magáról. Érdeklődtem nemzetsége felől, hogy mi járatban van a mi királyságunkban, de ő csak az én világomról áradozott - hogy milyen szerencsés is vagyok én a Zöld Királyságban. Egy alkalommal a kamillamezőn sétáltunk, és azt kérte, találjam ki, melyik virágra hasonlít ő leginkább. Hát én soroltam sorjában a fehérebbnél fehérebb, szebbnél szebb, lágynál is törékenyebb, illatos virágokat, de csak billegette a fejét. Rákérdeztem végül, és megadta a választ: „Napraforgó."

„Napraforgó?" - kérdeztem én, mert legkevésbé sem jutott volna eszembe az angyalról egy durva szárú, göcsörtös növény. Erre ezt felelte: „A hóvirágnak, tulipánnak  elég egy szellő, hogy elhajoljanak, és feladják az életet. Mindeközben a napraforgó szilárdan áll, és orcáját a sárga napfény felé fordítja. Aztán, mikor lejár az ideje, magvait nem csak önmagának, de a természet lényeinek ajánlja."

Attól kezdve másnak sem szólítottam, csak Napraforgónak, és úgy tűnt, szeret annak lenni - jobban, mint angyalnak. Szépen teltek együtt baráti napjaink, komolyan mondom.

Aztán egy szeptemberi napon, mikor a nyár utolsó ölelésében melengette a Zöld Királyságot, Napraforgó eltűnt, nyoma sem volt. Elmondhatatlanul fájlaltam távollétét, de te ott csaholtál mellettem. Nem hagytad, hogy elemésszem magam - kivonszoltál a fénybe, mígnem felébredtem bánatomból.

Éppen akkor jött a faluba az a szörnyű rémhír, mi élőt, holtat, mind megrémített. Ketten álltunk a házikó elejiben, mikor a királyi trombitás küldönc fújtatva és fújva kihirdette a hírt: „Királyságbéliek, királyságbéliek! A Zöld Királyságnak hadat üzentek! Hadat üzent az üvegbékák hada!"  Hát erre szólni se tudtunk, de még lélegezni se. Arról ugyan senkinek, még a királynak sem volt fogalma, hogy mi a lótetű lehet az az üvegbékák hada, de mindenkiben valami szörnyen vérfagyasztó képet keltett, így hát kellőképpen rettegtünk tőle. Attól kezdve aztán félelemben teltek napjaink.

Egy vasárnap ismét ebédnél ültünk, szürcsöltem a levesem. Borús idő volt aznap, egy napsugár mégis betévedt a boltíves ablakon, és hasonlóan ahhoz a naphoz, megvilágította édesanyám remegő kezét. De az úgy remegett ezúttal, hogy kilötykölte poharából a gyümölcslevet. Nem volt mást tennem, ebéd végeztével felkaptam lóbőr batyumat, és megint szüleim elé álltam. „Levente elindul megmenteni a hazát." - jelentettem ki a legnagyobb magabiztossággal, ami emberből kitelhet ilyen helyzetben. Édesapám bólintott, édesanyám könnyes szemmel felpakolt sok jóval, aztán útnak eresztettek.

-...

-Hogy féltem-e? De mennyire, hogy féltem! Soha életemben nem féltem úgy. De te ott voltál mellettem, vidáman és töretlenül, és a te örömöd bennem is felbolygatta a szilaj erőt, ami egy hősnek az ereje volt.

Bandukoltunk, bandukoltunk, mígnem elértünk egy falvacskába, a mienknél is kisebbe, ahol szállás után kutattunk éjszakára. Az emberek már mind elvonultak aludni, így hát lekuporodtunk egy ház tövibe. Félálmomból arra riadtam, hogy valaki mérgesen panaszkodva ütögeti a fejem búbját valamivel. Feltekintettem, és megláttam egy öregembert a botjával - azzal ütögetett az imént. „Mért ütöget engem, uram?" - kérdeztem én. „Tolvaj vagy-e?" - kérdezte ő. „Én ugyan nem!" „Mi neked az érték, kölyök, hadd halljam!" „Érték az sok van az életben, uram. Sokáig vallottam, hogy legnagyobb érték a tudás. No, nem is műveltségre gondolok, de úgy véltem, nincs annál boldogabb, aki tudhatja, miért él ezen a golyóbison az ember, aztán meg mi lesz utána. Akkor körbenéztem, és megláttam a családom, barátimat. Édesanyám mesélt az unokáinak, ahogy nekem is gyermekkoromban. Arra gondoltam, hogy aki mindent tud, az nem lelheti örömét a mesében, mert mindig tudja, mi a vége. Nővéreim virágot ültettek a kertben, és arra gondoltam, hogy aki mindent tud, nem lelheti örömét az ültetésben, mert látja magvának pusztulását. A gyermekek dalolva játszottak, és én arra gondoltam, hogy aki mindent tud, az a dalolásban sem lelheti örömét, mert túl nagy a teher a vállán, hogy szép legyen éneke." „Mi járatban vagy, kölyök?" „Megmentem a királyságot az üvegbékák hadától, titkon pedig azt remélem, meglelem Napraforgót, ki megtöltötte élettel a szívem. Ha az én szívem boldog, akkor tudok mást is boldoggá tenni, és édesanyámra ráférne már a boldogság." „Te volnál hát a hősünk? Sustorogtak rólad, valóban. Ha így van, térj be hozzám!" Be is tértünk, vacsoráztunk, aludtunk mélyen, reggeli közben pedig valamit elém csúsztatott az öregember selyemtokban. „Mi ez?" - kérdeztem. „Nézd meg magad!" Kioldottam a halványkék kötőt, és a tenyerembe pottyantottam a tok tartalmát, ami egy furcsa, de jól kimunkált hangszernek tűnt. „Ez egy üvegfuvola. Tedd el jól, mert szükséged lesz rá. Először fel kell másznod a Góliát-hegy csúcsára, ahol a vérmes medve él barlangjában. Van annak a füle tövén egy szőrszál, ami üvegből van, azt el kell tőle szerezned! Aztán a Bolyhos-mocsárhoz vedd az utad, ahol a lápi boszorka éldegél. Annak a fája gyökerénél van egy kis tavacska. Meríts kulacsodba a vizéből, de meg ne idd! Vigyáznod kell azonban a boszorka fenevadjaival, azok a medvénél is vérmesebbek. Utad végcélja az Éjség-öböl lesz, mi a világ legszélén található, és pusztaságáról híres. Annak a közepiben csak egy hegyet találsz, ami valójában kastély - az üvegbékák kastélya. Be kell jutnod oda, és ha a trónushoz értél, vigyázz, mert királynőjük megbabonáz szépségével! A trónus előtt két béka fog állni, ennek a fuvolának a párját őrzik egy üvegkalickában. Rakd bele a lápi vízbe a medve üvegszőrét, rázd össze, és borítsd rájuk, attól megszelídülnek. Oszt sietve ragadd meg a fuvola párját, és fúdd meg a kettőt egyszerre! Most indulj, mert elkésel!"

Temérdek kérdés felvetődött bennem, de jobbnak láttam engedelmeskedni, így szólítottalak, és elindultunk ketten. Tudtuk, hogy hosszú és veszélyes út vár ránk, és annak is megvolt az eshetősége, hogy hősi küldetésünkből soha nem térünk vissza élve, tán holtan sem. Azonban a könyörtelen bestiák, boszorkák és üvegbékák fenyegetése mellett élt bennünk egy kép, mi felülkerekedett az összes többin - Zöld Királyság képe volt az, melyben édesanyám élt, és amely királyság hű gyermekeiként nevelt minket zöld ölében.

Ifjú erőnkkel tapostuk a végeláthatatlan utakat, törtünk át sötét erdőségeken, felkapaszkodtunk hegyek ormára, és folyókon eveztünk. Útközben nem egy barátságtalan népségbe ütköztünk, de akadtak köztük derék emberek is, például az a juhászlegény, ki olyan bátor volt, hogy farkassal őröztette nyáját. Végső soron az ő kíséretében jutottunk el első állomásunknak, a Góliát-hegynek a lábához, ahonnan nekivágtunk a fagyos szikláknak. A Góliát-hegyen minden óriási volt - félméteres ezerlábúak csúszkáltak mellettünk, messziről hallani lehetett, ahogy a zergék patája a köveken koppan, a sasok szárnya pedig beárnyékolta az egész hegyet. Akkor rettentünk csak meg igazán, mikor elértük a vérmes medve barlangját, melynek bejárata olyan óriási volt, mint talán a poklok kapuja sem. Közelebb mentünk, és meglepetésünkre egy kőből faragott kopogtatót leltünk a kapu szélénél. Megragadtam, és kopogtattam hármat. A barlangból akkor valami förtelmes moraj gördült elibénk, aztán csoszogást hallottunk. Mindenre számítottunk már ott kocsonyává válva, kivéve arra, ami elővánszorgott a hatalmas barlang sötétjéből - az ugyanis egy apró medvebocs volt. Feltekintett rám, és szomorúan ezt kérdezte: „Ti is legyőzni jöttetek engem?" „Hazamentő küldetésben vagyunk éppen." - feleltem neki. „Nem akartok kinevetni?" „Miért akarnánk?" Akkor elindult befelé, és mi követtük. A barlang gigászi volt, sziklafalak helyett azonban mindenütt tükrök álltak benne, középen pedig egy fésülködőasztal árválkodott. Megállt ott, és ezt mondta: „Az a hír járja rólam, hogy én vagyok a vérmes medve, de csak az tudja, aki látott már, hogy semmi vérmes nincs bennem. Százával jöttek barlangomhoz a vitézek, hogy legyőzzenek, de mikor megláttak, mindükből előtört a nevetés. Így hát elhatároztam, hogy ha nagyobbra nem nőhetek, megpróbálok szebbet faragni magamból - erre vannak tükreim. De akárhogy próbálkoztam, nem csak pöttöm, de rút is maradtam. Segítsetek most rajtam, vagy menjetek el messze!" Törtem a fejem, és végül ezt mondtam: „Én az üvegbékák hadát vagyok hivatott legyőzni, ahhoz kellene a füled tövéről az üvegszőrszálad. Ha azt odaadod, visszafelé elviszlek téged a Zöld Királyságba, ahol minden lény megtalálja békéjét, és ahol nem várják tőled, hogy nagy légy, vagy szép, csak hogy derék." Erre bólintott, kitépte a szőrszálat, és mi továbbálltunk.

Utunk során ismét számos akadály várt ránk, meggyőződésünk volt, hogy mindhez köze van az üvegbékák hadának. Tudták ők jól, hogy feléjük tartunk, de holmi trükkökkel minket ugyan megfékezni nem tudtak! Egy erdőszéli kis viskóban néne főzőcskézett. Mikor meglátott minket, beszólított ebédre. Gombapörköltet ettünk a legfinomabb fajtából, közben pedig megtudtuk, merre van következő úti célunk. Ebéd után arra vettük az irányt, és hamarost el is értünk a Bolyhos-mocsár ingoványos lápvilágába. Orrunkig is alig láttunk a langyos párától, és a burjánzó növényektől, melyek néhol élő íveket képeztek a tisztások, tavak fölött. Leveleik takarták a napvilágot, csak ritkásabb helyeken szelhette fény az erdei ködöt. Több lábnyira nőtt színes, életdús virágok kapaszkodtak egymásba, és az égbe nyúló fák erős törzsére. Kolibrimadarak röpködtek fölöttünk, hogy begyűjtsék az édes nektárt. Úgyszint vígan éltek ott a rovarok - zümmögő szúnyogok, legyek, szivárványos szárnyú, tenyérnyi pillangók és szitakötők lepték el a békáktól, gyíkoktól is nyüzsgő mocsaras tavacskákat. Imitt-amott tarka hátú pókok függeszkedtek kötél-vastag hálójukban, felülről majombőgések visszhangoztak. Ilyen csodákat látva-hallva, szájtátva jutottunk el a mocsár kellős közepibe, ahol a lápi boszorkának tartózkodnia kellett. Kutattunk, kutattunk, szeltük az indákat, de boszorkát nem leltünk sehol. Mikor épp feladni készültünk, hangos ágrecsegést, és morgást hallottunk bal felől. Ezt követően ugyanaz a zaj érkezett jobb felől, és az orrunk elől is. Akkor már tudtuk: „A fenevadak ránk találtak." Lassan, ólálkodva közeledtek felénk, míg agyaraik csaknem felnyársaltak minket. De hogy azok micsoda fenevadak voltak! Zöldes krokodil-testükön villás kígyófarok éktelenkedett. Fejük farkasé volt, agyaruk vaddisznóé. Csíkos tigris-lábaikon éles karmok villogtak, várva, hogy felhasíthassák bőrünk. Csöpögő nyállal, fogvicsorgatva szorítottak egy fa törzséhez minket. Hirtelen eszembe ötlött az üvegfuvola. Előkaptam, és belefújtam kapkodva, hogy abból olyan édes muzsika szállt elő, melytől a fenevadak szíve azonnal meglágyult. Vörös szemükben könnyek gyűltek, és, mint akik sok év fájdalmát szorongatva elvesztették látásukat a szépre, körbenéztek tágra nyílt szemekkel, akár a gyermek, és játszadozni kezdtek a természet ölében. Akkor láttuk meg, hogy a boszorka mindvégig ott állt mögöttük. Csodálkozva elém lépett, és ezt mondta: „Senkifia meg nem szelídítette még ezeket a vadakat. Hősnek látszol, ifjú legény, megérdemled, hogy kívánj tőlem egyet." „Meríteni szeretnék a fád tövénél lévő tavacskából. Az üvegbékák hada ellen szükségem lesz rá." Bólintott a boszorka, én merítettem kulacsomba, és onnan is tovább álltunk.

Faluról falura gyalogoltunk, szedtük a lábunk, eszünkben tartva az öregember intelmét, hogy el ne késsünk. Az emberek arrafelé már ismerték az üvegbékák hadát, nagyon is tudták, hogy néz ki az, és ha lehet, jobban rettegtek tőle, mint a szülőfalum népe. Ez engem is megrémisztett, nem egyszer ötlött eszembe, hogy elinaljak, és vissza se térjek soha. De te ott voltál mellettem. Akkor is ott voltál mellettem, mikor a falvak egyre fogyadoztak, mikor közel, s távol élőlényt sem lehetett látni, és mikor növénytelen, szikár pusztán kellett lépdelni a világ legszéléig. Aztán akkor is voltál mellettem, mikor az Éjség-öböl közepét elérve a hegyhez értem, ami valójában az üvegbékák kastélya volt. Egy hangot sem hallottunk ott, úgy éreztem, ólmot öntöttek fülembe, vagy a tenger mélyén ácsorgok. Mindközül az a kastély volt a legfélelmetesebb, meg kell hagyni. A repedezett, sziklás, forró talajból úgy emelkedett ki, mint egy tőr a föld belsejéből a levegőbe döfve. Közelebb mentünk, és akkor megnyílt a hegy vésett kapuja, a kastélyból elénk jött két béka, dárdát tartva kezükben. Furcsa, és hatalmas teremtések voltak, majdhogynem egészen átlátszóak, egyedül a szemük világított kifejezéstelenül sárgán. Rikoltott róluk, hogy parancsot teljesítenek. Bevezettek minket a kastélyba, és bizony az hatalmasabb volt, mint amit elképzelni tudtam volna! Egy teremből állt az egész, széltében-hosszában. Talpunk alatt vékony üvegréteg recsegett, alatta sötét szakadék, fejünk fölött pedig vészjóslóan imbolygó üvegszilánkok függtek, akár a jégcsapok. Síri csend volt odabent is, csak lépteink reccsentek fel-fel, és a hatalmas üvegbékák slattyogása nyikorgott. Halványan ugyan, de láthattam már a trónszéket. Közeledve felé egyre több, és egyre nagyobb üvegbékák álltak sorfalat éles fegyvereikkel. Ahogy az öregember mondta, két béka állt őrt a trónus előtt. Nem néztem fel jó darabig, nehogy megbűvöljön a királynő, azonban nem parancsolhattam tekintetemnek, mikor ő megszólalt. Hangja az az édes hang volt, mitől ismét dobogni éreztem gyenge szívem - Napraforgó volt az. Ő ült a trónuson, de nem hasonlított arra a Flórára, akit megismertem. Tekintete a békákhoz hasonlóan üres volt, puha bőrét vékony rétegben jégpáncél borította. Fagyos tekintetét rám meresztve így szólt elhaló hangon: „Másra számítottál? Egy napraforgóra netán?" „Mi történt, mit tettek veled?" - kérdeztem. „Én mindig is ide tartoztam, királynője vagyok örök időktől ennek a hadnak. Gonosz szívemet álmaim olvasztották fel egy szebb helyről, a Zöld Királyságról. Csaknem jónak éreztem magam melletted, ezért kellett újra jégbe fagyasztanom lelkem." „De miért akarsz gonosz lenni, Napraforgó?" „A világnak az a rendje, hogy a jó jót tesz, a rossz pedig rosszat. Hazádban mindenki derék és jó, kívül-belül, itt pedig a gonoszság telepedett meg." „Boldog vagy gonoszként, Napraforgó?" „A gonosz sosem lehet boldog. Ez a dolgok rendje. Nem is sejted, milyen rosszat tenni, tudva, hogy rosszat teszel." „Tudod, én sem vagyok jó, mert az embernek két oldala van, mint a kártyalapnak, vagy talán több is." Azzal nem hallgattam tovább szomorú beszédét, nem nézhettem, ahogy még egy szív vonul búskomorságba miattam. Beledobtam a lápi vízbe a szőrszálat, rálocsoltam a békákra, mire azok virággá váltak. Kikaptam az üvegburából a fuvolám párját, és megfúttam a kettőt egyszerre. Akkor a lágy muzsika elöntötte a kastélyt, kilépve abból az öblöt is. Az üvegbékák zöld levelibékákká váltak, a hegy pedig fa lett. Növények bújtak elő a talaj réseiből, kisütött a nap, és langyos zápor hullott. Végül Flóra bőréről lepattogzott a jégpáncél, és üde, színes napraforgóvá vált. Én mondom, sosem tűnt jobbnak és boldogabbnak, mint akkor.

-...

-Hogy szomorú voltam-e? Mi kellhet egy embernek több, mint mást boldoggá tenni, főképp azt, aki őt boldoggá tette? A medvebocs meglelte békéjét a Zöld Királyságban, édesanyám pedig boldogan nézett szemembe. Levente halász lett, bizony. Napraforgó meg örökké ott állt, mosolyogva újdonsült népére, a levelibékákra, akiktől senkinek sem kellett már rettegnie. Nem tudom, hogy vannak ezek a dolgok, de talán épp ilyen egyszerűek - azzal lehetünk jók, ha emberek vagyunk, és boldoggá tesszük a jót és rosszat.

-...

-Na igen, és ha ott vagyunk mellette, mint te mellettem. Igaz, öreg cimbora?