Ne nézz fel!
Éltem a kis világomban. Néztem a színes macskaköveket, a színes utcákat, nem érdekelt igazából semmi, és senki. Miért is érdekelt volna? Aztán dörgés, zúgás, csörömpölés, és egy fekete folt. Különös volt. Formája szabálytalan, nem egészen megfogalmazható, mit is ábrázol... De mégis olyan furcsa volt, hiszen ez a valóság, mert az jött el közénk, a felnőttek is azt mondják, hogy így érkezik. Az pedig, hogy látjuk, azt jelzi, mi is felnőttünk. Mindenkinek dagadt a melle a büszkeségtől, de nem néztek fel. Csak lesték a foltot. De nekem eszembe jutott a dörgés. A zúgás. A csörömpölés. És lassan, egészen lassan felemeltem a fejem, de mielőtt az ég, az égi hasadék a látóterembe ért volna, felébredtem.
***
Unottan rajzolgattam a füzetembe. Persze... érdekelt az óra, semmi bajom nem volt a nyelvtannal, csak... mintha nem vezetne sehová. Talán azzal többre viszem, ha tökéletesen le tudom skiccelni a tanárnőt, szigorúan a margón kívül maradva, miközben az emberi ostobaság végtelenségén töprengek, mint általában. A gyerekek fel akarnak nőni, a felnőttek gyerekek akarnak lenni. A tinédzserek gyomorgörcsöt kapnak a „mi leszel, ha nagy leszel?", nevezetes kérdés hallatán, ennek ellenére lelkesen álmodoznak arról, hogy milyen dolog főiskolára járni. Meg úgy általában... álmodoznak az életről, bolondos elméleteket gyártanak arról, hogy miért kerültünk le erre a Földre, álmodoznak, de egy percre sem veszik komolyan saját álmaikat. Félig kábultan megállapítottam, hogy a firka a füzetemben többé kevésbé készen van, így színes ceruza után kezdtem kutatni a tolltartómban, de csak zöldet találtam. Igazából túlságosan lefoglalt a töprengés, hogy foglalkozzak azzal, milyen lesz a tanárnő borzalmas, élénk színű hajjal, így megvontam a vállam, és színezni kezdtem. Egy alufólia galacsin átrepült a termen, és fejbe találta az egyik osztálytársnőmet, aki hosszú percek óta le sem vette a szemét a falióráról. A lány riadt arckifejezésén senki nem mert hangosan nevetni, csupán gyorsan elhaló kuncogások száguldottak végig az egyforma padsorok között. Én is elmosolyodtam, remélve, hogy nem úgy hat, mint mikor a felnőtt végignéz a gyerekeken, ugyanis részemről tökéletesen elégedett voltam az életkorommal akkor is, és most is az vagyok. Persze én is álmodoztam, de nem annyira a jövőről. Inkább arról, hogy milyennek kéne lennie a jelennek. Arról, hogy mi lenne ideális. Mi lenne, ha a hozzám hasonló tizenévesek nem panaszkodnának, hanem figyelnék magukat. Figyelnék, hogyan mutat túl minden önmagán, hogyan születnek és pusztulnak a rövidtávú célok, és megtalálni azt az egy hosszútávút.
Én is ezzel voltam elfoglalva, nem csak az előbb említetthez hasonló firkálgatás közben. A nap minden órájában az agyam egyik része a témán töprengett, noha sosem zaklatott fel, hogy a „nagy kilépőig" már csak két évem van. Sőt, egyfajta előszoba már akkor vár, ha elolvad a hó. A fakultáció-választás miatt sokaknak már most remegett a gyomruk. Nekem a gondolataim cikáztak ide-oda... és mivel szeretek rajzolni, a kezem is. Az álmaimban újra és újra feltűnt egy különös kép, egy városról, teli színekkel, és élettel... de a város ege megtört, felhasadt, mint egy rosszul karbantartott kabát ujja, és árnyék vetült a macskakövekre. Ott voltam én, és megannyian az én helyzetemben, ámulva néztük az árnyékot, hogy a valóság, ez a fekete paca eljött közénk, és ránk vigyorog, néha szépen, néha csúnyán... de valahol mégis lenyűgöző. De egyikünk sem fordult meg, nem emelte tekintetét az égi hasadékra, az igazi valóságra. Én megpróbáltam. Megpróbáltam, de soha nem láthattam, pedig mindig egyre elkeseredettebben vágytam rá.
Többször megkérdeztek engem is, mikor nekitámasztottam a hátamat a vastag törzsű tölgyfának az iskolaudvaron, szemlélve a kilencedikeseket, akik még félévkor is annak örülnek, hogy felvették őket a gimnáziumba, mintha ez egyfajta belépőt jelentene a társadalom elitjébe. Lehetett hó, vagy még forró, kora őszi napsütés, ebédszünetben kisétáltunk az udvarra. Itt születtek, és haltak meg a rövid életű pletykák, melyeket hallgatva óvatos félmosolyra húztam a számat, majd tovább bámultam a szemben lévő ház második emeleti ablakát. (A házban egyébként egy idős bácsi lakott, feltehetően egyedül. Néha láttam, ahogy kinéz. Semmi közöm nem volt hozzá, soha nem beszéltem vele, de az ablaka pont szemmagasságban volt.) A kérdés többnyire nem volt teljesen nekem címezve, igazából azt sem bánta volna senki, ha nem válaszolok. Ennyi volt:
- És te? - fél füllel figyeltem a társalgást, így mindig lelkiismeretesen válaszoltam. És mindig ugyanazt.
- Fogalmam sincs. - Néha ennyi elég volt. Megvonták a vállukat, megértve, hogy engem nyilván nem izgat ez az egész. Aztán leesett az első hó, és a pánik fokozódott. A kérdés ismét elhangzott, én ismét feleltem. De ezúttal valaki érdeklődőbb volt.
- Ennyire nem zavar? Ezen múlik, hogy hova megyünk tovább. - Tovább. Tovább menni, kilépni a valóságba...
- Nem vagyok sztoikus. - természetesen döbbenetet váltottam ki a szó említésével, és azt a nyilvánvaló gondolatot (még akkor is, ha a középkort vettük), hogy „vajon felelünk történelemből?" - Csak próbálom megismerni önmagam, ahelyett, hogy mások elvárásainak felelnék meg. Így biztos helyesen döntök majd, ha eljön az idő.
Legyintettek, elkönyvelve, hogy vannak emberek, akik egyszerűen furcsák. Én pedig tovább néztem a második emeleti ablakot, elkönyvelve, hogy mutogathatok az égre, hogy ott a hasadék, és amit néznek, csak árnyék, nem fogják megérteni. Számukra a paca a valóság. Talán mindig is az lesz. Én viszont örökké reménykedni fogok, hogy tévedek.
***
A hasadék még mindig ott van. Ott kell lennie. És én még mindig látni akarom. Ez az egyetlen, ami egészen biztos.
***
Végül filozófia faktra mentem. Kijártam az iskolát, és beváltottam néhány gúnyolódó osztálytársam véleményét. Regényeket írok, mesélve mindarról, amit én a valóságnak gondolok, és szürreális elképzelésekkel egy városról, amelynek megtörik az ege, de az ifjú lakók csak egy pacát néznek a kövezetén. Néha megjelennek olyan különös motívumok, mint egy zöld hajú tanárnő, egy vastag törzsű tölgyfa, illetve egy ház második emeleti ablaka, az onnan kinéző bácsival. Nem tudom, mindazt a rengeteg apróságot, amelyeket beleszövök ezekbe a történetekbe, megérti-e bárki, ha nem is úgy, mint én, de legalább a saját világába olvasztva... Van-e olyan, aki nem hajítja sarokba a gondolataimat egy olvasás után, hanem újra és újra átrágja magát rajtuk? Van-e, aki megérti, miért nem repülhetek, miért fordulok vissza újra, és újra a város felé, noha annyira kíváncsi vagyok, mi vár a hasadékon túl? Nem tudom. De boldoggá tesz a tény, hogy bár felnőttem, túl vagyok az álmodozás korán, mégis hiszem, hogy odafent, a festett ég fölött egy olyan világ vár, ahol minden egész más. Talán nem ártatlanabb, nem gyermekibb, nem színesebb... de mégis, összességében tökéletesebb lesz. És most, hogy minderre rájöttem, hogy mindezt megértettem, meghallok egy suttogó hangot:
Nézz fel!