Egy tálca hangos csattanással a földre esett, evőeszközök garmadáját zúdítva a csempére, épp, mielőtt tulajdonosa az asztalhoz ért volna. A szerencsétlenül járt diáklány, aki az imént még társnőivel folytatott élénk csevelyt, most a konyhás nénik szitkozódása közepette igyekezett összeszedegetni a baleset kellemetlen végtermékeit. A barátnői kárörvendően vihogtak. Nem titkolom, az általános jókedv engem is megmosolyogtatott, de sokkal inkább a szívemet, mintsem a humorérzékemet ingerelte. Hiába, Ők már csak ilyenek. Ideig-óráig ragaszkodnak az álszent viselkedéshez, de az első adandó alkalommal fügét mutatnak mindannak, amit optimista alkotójuk nézőpontja szerint tisztelni, megbecsülni, segíteni, támogatni, vagy szeretni kellene... bár újabban a középső ujj divatosabb...
Hogy mi helyes, és mi helytelen, ma már csak nézőpont kérdése. Minden emberben munkálkodik az a bizonyos belső hang, amit Jézus Istennek, Mohamed Allahnak keresztelt, s sok más személy, illetve nép adott még neki száz meg száz megnevezést. A belső hangot mára csupán a félelem, a tisztelet, és a hagyomány tartja életben... és a kísértés öli meg. Egy motiváció afelé, ami már a Paradicsomban is helytelen volt, és bárkiről is legyen szó, a félelmet, a tiszteletet és a hagyományt félrevetve törli ki az ember a szótárából Isten, vagy Allah nevét...
Nyugodtan, de azért sietős léptekkel vonultam végig az asztalok között. Jobbról is, balról is gyilkos örvényként fullasztóan vidám csevely zúdult a nyakamba. Csak ők négyen ültek csöndesen a kis asztal körül, egy-egy haldokló megtört arckifejezését öltve magukra. Egyetlen pillantás is elég volt, hogy fásult émelygésemből egy sokkal emelkedettebb hangulatba kerüljek. Letettem a tálcát közéjük. Még ettől az apró zajtól is összerezzentek...
- Szóval akkor ma fél négykor a parkolóház tetején, igaz? -kérdeztem a legtermészetesebb hangon, mintha csak a pizzériába hívtam volna meg őket egy baráti összejövetelre.
Semmi reakció. Még a nagyzási tébolyban szenvedő Bobby sem tett semmiféle megjegyzést azt illetően, hogy ő aztán ott lesz, és így meg úgy meg fogja csinálni! A fiú karba tett kezekkel ült a tányérja előtt, lábait mesterkélten szétvetve, de társaihoz hasonlóan siralmas arckifejezéssel. Szokatlan volt továbbá a mellette helyet foglaló Stanley-vel szemben általában tanúsított bosszantó viselkedésének hiánya. A magas, szemüveges fiú összeszorított térdekkel gubbasztott ülőhelyén, ujjai közt forgatva védjegyévé vált, kerek szemüvegét, reménytelen igyekezettel próbálta leplezni, hogy a logikus, racionális gondolkodásmód mellett most helyet enged egy olyan tökéletesen szánalmas és emberi érzelemnek, mint a félelem. Eve a villájával babrált, de hozzá sem nyúlt az ételhez. Ő is félt. Amikor észrevett, rám mosolygott, és egy pillanatra még a szemembe is nézett. Mindig megnyugtatta a közellétem. Hogy ez betudható volt-e Anthony sármjának, vagy mindössze az én egyedülálló személyiségemnek köszönhettem, nemigen foglalkoztatott, de annyi bizonyos, hogy a bátorító mosoly elsősorban a lány eltitkolandó rettegésének végterméke. Csupán egy ember volt, aki nyíltan és őszintén vállalta félelmeit, aki nem szégyenlte, hogy vannak bizonyos dolgok, amelyek még az ő lelkébe is lopnak némi szorongást. Ez a lány Christie volt. A vörös hajú, kék szemű, gyomorforgatóan természetes és undorítóan ártatlan Christie. Aki egyszerű ruhákat viselt, aki nem festette a haját, aki nem lakkozta a körmét, és aki nem viselt egyéb ékszert, vagy csecsebecsét az elszakíthatatlanul a nyakában lógó feszületnél, rajta a megváltó öntelten grimaszoló nyeszlett alakja. Most is ezt szorongatta, remegő ajkai közül szirupos, magasztaló szavakat suttogott „szeretett" teremtőnkhöz. Ismét végigfuttattam a szemeimet a lány vállán, homlokán és kézfején éktelenkedő fekete stigmákon. Pontosan három hónapja jöttek elő rajta az első apróbb hegek. Szabad szemmel még alig voltak láthatóak, Christie mégis azonnal imádkozni kezdett. „Valamit rosszul csinálok!" -dadogta Eve aggódó kérdésére. „Isten így jelzi, hogy kísértésbe estem... hogy rossz útra tévedtem... és azt akarja, hogy térjek le róla!". Egyrészt örömmel láttam, hogy a stigmák ismét mélyültek, súlyosbodtak, kibírhatatlan fájdalmat okozva ezzel viselőjüknek, másrészt aggódtam is: nem ez volt az első eset, hogy ilyen módon köpnek bele a levesembe.
- Az agyhalál beálltát körülbelül négy órára becsültem, beleszámítva a szinte biztosra vehető késéseteket... - mondtam, látva kétségbeejtő letargiájukat. Az órámra pillantottam. - Kettő van... két órával a várt időpont előtt teljesítettétek... de ki tudja, mióta ücsörögtök már itt hasonló állapotban, ne csökkentsük az érdemeteket, legyen két és fél!
- Pofa be! - csattant fel Bobby.
E két szócska oly hűen jellemezte Robert Warrens „színes" egyéniségét, hogy én magam is alig tudtam elrejteni egy könnyed kis mosolyt.
- Ezt értsem úgy, hogy nem számíthatunk a jelenlétedre, Robert? - kérdeztem. - Érdekes módon ez idáig te szorgalmaztad leginkább... mi történt most? Nem érsz rá? Segítened kell édesanyádnak kitakarítani a hálószobákat, vagy szegény nyomorék nagymamád szaltózott le az emeleti lépcsőn?
- Fogd már be! -az asztalra csapott. - A többiek szerint holnapra kéne halasztani...
- A többiek szerint? Miért gondolják a többiek, hogy a holnapi nap megfelelőbb lenne? És ha így gondolják, miért éppen te közvetítetted ezt a fantasztikus elképzelésüket? Csak nem félsz, Robert?
Bobby összeszorította a száját, jelezvén, hogy a provokációm hatástalan rá nézve.
- Mindannyian félünk egy kicsit... - szólt halkan Eve és végigsimította a karom. - Igazán lehetnél megértőbb is vele...
- Én nem félek! - Bobby elvörösödött. -Azt hiszitek betojtam?
Végigfuttatta tekintetét rajtunk, bőségesen osztogatta a „na ki meri azt mondani, hogy igen?!" pillantásokat.
- Ez egyáltalán nem szégyen. - Eve megértően nézett rá.
- Nem, valóban nem az. -felvontam a szemöldököm. -Kivéve annak, aki éveken át igyekezett elhitetni magáról, hogy nincsenek rá hatással az olyan egyszerű emberi érzések, mint a félelem... megjegyzem, egy pillanatig sem vette komolyan senki, hogy netán a szánalmas színészi álarc a valóságban is egy hasonlóan erős személyiséget takar.
- Igazán? Meglátjuk, mekkora lesz a pofád...
- Légy szíves mellőzd az obszcén kifejezéseket Bobby! -mondta Stanley támadó gúnnyal, amely nála az idegesség jele volt. -És bármennyire is szenvedsz a bizonyítási vágytól, tartsd észben... megegyeztünk, hogy nem csináljuk.
Nem csodálkoztam, hogy erre a döntésre jutottak. Sejtettem, hogy az utolsó pillanatban elbizonytalanodnak... Eve-re néztem. A lány most feltűnően kerülte a pillantásomat.
- Te benne vagy? -kérdeztem.
- Nem... ennek semmi értelme...
Még mindig nem nézett rám.
- Ne értsd félre, Anthony... az érveid nagyon meggyőzőek voltak... -Stanley igyekezett komolyan beszélni. - de, tudod, bizonyos ösztönök teljesen természetes módon meggátolják, hogy...
- Mint a majmoknál? -szakítottam félbe.
Nem válaszolt. A tányérjába temetkezett, úgy tett, mintha azonnali hatállyal meg kéne emésztenie a konyhás nénik által felszolgált kalóriaszegény proteinbombát. Összecsaptam a tenyerem.
- Hát ez fantasztikus! Bobby betojt, Eve elárult, még Stanley is feladta az ésszerű gondolkodásmódot néhány kezdetleges ösztön kedvéért! Christie pedig... -lesújtó pillantást vetettem a csendesen imádkozó lányra. -Neki még csak önálló akarata sincs... felteszem, ő is inkább a ti példátokat követi... akkor megyek egyedül! Mi szükségem lenne rátok?! Három hónapja tervezgetjük, megígértétek, hogy benne vagytok, de ti csak válasszátok ezt az utat, úgyis én járok jobban!
- Kérlek, ne! -fel akartam állni, de Eve elkapta a karomat. - Egészen biztos, hogy szükség van erre? Nem lehetne csak szimplán élni a hétköznapi életünket, mint a többiek, bármilyen szürke is?
- Nem Eve, sajnálom, már eltökéltem. -mondtam elszántan. - Sokkal könnyebb lett volna, ha te is velem tartasz. Tudod, én örültem volna, ha együtt csináljuk meg... akkor bebizonyosodott volna, hogy igazán szeretsz, és kitartasz mellettem...
Eve a villájával babrált, de nem válaszolt.
- És ti? -a két fiúra néztem. -Ti beismeritek a vereségeteket? Robert Warrens és Stanley Wilde, a bíróság önöket „életfogytiglani börtönbüntetésre" ítéli ésszerűtlenség és gyávaság vádjával!
- Mondtam már, hogy megyek! -ordította Bobby nem kis mennyiségű nyálat fröccsentve a képembe és olyan hangerővel, hogy a körülöttünk lévők azonnal felfigyeltek.
Most Stanley felé fordítottam a tekintetem, vele is éreztetve, hogy esetleg meg kellene indokolnia a döntését.
- Tudod... kétszer sem biztos, hogy az álláspontomat az ésszerűtlenségre alapozom. Vegyük például a Harmadik Világ országait... teljes anyagi válság, az élelem kevés, terjed az AIDS, tíz gyerekből hat meghal, mégis, aligha jutna eszükbe olyasmi, amit mi tervezgetünk... és most nézz meg engem! Nem éhezem, nincsenek anyagi problémáim, jó tanuló vagyok a családi hátterem is békés. Talán leegyszerűsített logikának tűnik, de vajon meg tudod egyáltalán cáfolni?
Megvontam a vállam.
- Már három hónappal ezelőtt megcáfoltad magad. Az akkori érveid ütötték a mostaniakat, vagy legalábbis én mindenképpen erősebbnek éreztem őket. Amikor felvázoltam neked a lehetőségét annak, hogy esetleg mi lenne, ha... -direkt kerültem a szót. Csak elbátortalanította volna őket. -...te azonnal benne voltál. Azt mondtad, nem az a lényeg, hogy jobban élsz-e, mint más, hanem az, hogy megéri-e? Éjfélig tanulsz, de hiába, ha nincsenek kapcsolataid... el lehet veled beszélgetni, de senki sem tart igazán szimpatikusnak... jóllehet, sok mindent el fogsz érni az életben, de vajon boldoggá fog-e tenni?
- Nem a Carpe diem elv szerint működöm...
- Csakhogy utána már nincs semmi, ami boldoggá tehetne... te magad mondtad: „Isten és a túlvilág létezését a fizika, a biológia és a geológia eddig felállított összes elve, vagy törvényszerűsége teljes mértékben megcáfolja...". -Fél szemmel Christie-re sandítottam. -Kereshetsz kifogásokat, de ahogy Eve mondta: „Mindannyian félünk." -a vállára tettem a kezem. -Hiába, nem vagy te olyan intelligens, Stanley... legfeljebb okos... ha nagyon összeszeded magad, talán még pitizni is megtanulhatsz...
Nem folytattam. Tudtam, hogy ezek után el fog jönni.
- És te, Christie?
Fölkapta a tekintetét a feszületről, és riadtan nézett a szemembe.
- Jössz, vagy maradsz?
Görcsösen szorongatta Krisztus képmását.
- Három hónapja találtuk ki ezt... -rebegte. - Három hónapja vagyok stigmás. Isten nem akarja, hogy ezt tegyem.
-Ez csak a tudatalattid műve. -magyarázta Stanley. Igen, most már biztos, hogy Ő benne van. -A gyermekkorodban beléd nevelt konzervatív erkölcsök az agyad segítségével próbálnak meg fizikai formában a felszínre törni, sok esetben például a stigmákat a megváltó iránt érzett empátia jeleként értelmezik.
- Isten nem létezik! -foglaltam össze röviden Stanley mondanivalóját.
- De igen, létezik! Én őt fogom szolgálni! Ha betöltöttem a tizennyolcat, apáca leszek...
- Szép kis Istent fogsz te szolgálni! -fintorogtam. - Aki ilyen kínokkal téríti vissza a „helyes útra" leghűségesebb báránykáit!
- Ő az én Istenem! Megbünteti azt, aki hibázik, de végül mindig megbocsát. -mondta teljes meggyőződéssel.
- Te megőrültél, Christie! Emlékezz csak, mit mondtál három hónapja! Azt mondtad, hiába szentelted Istennek az életed, nem volt a földön egyetlen boldog perced sem! És hogy majd a túlvilágon elnyered méltó jutalmadat! Hát akkor nincs itt az ideje, hogy megsiettesd kissé a dolgot?
- Aki önszántából eldobja magától Isten ajándékát, a lelkét a Sátánnak ajánlja fel.
Mind egymásra néztünk. Egy pillanatra még Stanley szemében is megcsillant az aggodalom.
- Szóval már azzal sem rendelkezhetünk, ami a miénk?
- Mindenünk Istené!
- Szerintem egyszerűen csak beszartál! -mondta Bobby végtelenül beképzelt hangon.
- Nem titkolom, hogy félek. -válaszolta Christie csöndesen.
- Te vagy a legjobb barátnőm, Christie. -hebegte Eve könnybe lábadt szemekkel. - Ott kell lenned, muszáj, hogy el gyere, hogy csináljam végig nélküled?!
- Nem is kell végigcsinálnod!
- Válassz Christie! Kihez leszel hűséges?! A nem létező Istenedhez, vagy a barátaidhoz, akik szeretnek?!
- Istenhez, aki szeret...
Éreztem, ha még egyszer kimondja ezt a nevet, kitekerem a nyakát!
- Velünk ne szórakozz Christie! Megígérted, hogy ott leszel, hát most már el kell jönnöd, különben sosem bocsátunk meg neked!
- Isten tudja, hogy helyesen cselekszem...
Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne döfjem bele a villát. Láttam, a többieket elbizonytalanította az amúgy csendes és szerény Christie görcsös makacssága.
- Micsoda világnézet! -nevettem gúnyosan. -Eltántoríthatatlan! Ó, hát persze, az Isten jó, az Isten bölcs, az Isten hatalma végtelen, és megdönthetetlen! Feledkezzünk hát el az éhezőkről, a fázókról, a szenvedőkről, és higgyünk mind Istenben! Ki vagyok én, hogy dacoljak ezzel az elképzeléssel?! Képzeljétek el, micsoda világ is lenne ez, ha mindenki egy-egy külön uniformizált Christie lenne!
Christie egyetlen szó nélkül felállt az asztaltól, és tálcáját otthagyva (ami máskor főbenjáró bűnnek minősült nála) kivonult a menzáról.
- El fog jönni! -mondtam magabiztosan, de kevés meggyőződéssel. - muszáj, hogy eljöjjön!
Sós víz csörgedezett végig a fehér márványon. A Bargins tér szélén álló Szűz Mária szobor könnyezni kezdett. Nem ez volt az első eset, hogy különböző szentek emlékművei könny, vagy vér formájában igyekeztek kifejezni nemtetszésüket. Bár utóbbi sokkal feltűnőbb lett volna, így is valóságos csődületet eredményezett, vallási fanatikusok és egyszerű kíváncsiskodók egyaránt rótták le tiszteletüket a jelen pillanatban nem túl Boldog Asszony színe előtt. Az elkövetkező néhány napban több szobor is hasonló kifejezési formulákhoz folyamodott, bár inkább csak elszenvedői, mint elkövetői voltak a jelenségeknek. Az igazi szellemi feltalálókkal egyébként én magam is gyengéd viszonyt ápolok, gondolom, ez senkinek nem okoz meglepetést.
Fel-alá járkáltam a parkolóház tetején...
- Ezt nem teheted meg! Ehhez nincs jogod!
- Már hogyne lenne? Alkut kötöttünk... megegyeztünk, emlékszel?
- Az alkud tisztességtelen volt!
- Miért lett volna tisztességtelen?
- Egyedül is meg tudtam volna szerezni Eve-et!
- Hát miért nem tetted?
- Mert... bizonytalan voltam... hiszen tudod, hogy mennyire szerettem!
- A pokolba vezető út is jóindulattal van kikövezve, drága Anthonym!
- Akkor sem hagyom, hogy bántsd őt!
- Csak teljesítem az egyezség rám vonatkozó részét! Nem azt akartad, hogy együtt haljatok meg? Másrészt ideje, hogy te is teljesítsd, amiben megállapodtunk! Elvégre nem az apró betűs részben foglaltam ezt össze, mint a filmekben.
- Nem fog sikerülni! Elég erőt érzek magamban, hogy szembeszálljak veled!
- Erőt?! Tudod te egyáltalán, mi az az erő?! Velem akarsz dacolni?! Velem, aki megfeszítettem Jézust? Velem, aki felgyújtottam Rómát?! Velem, aki alig pár perc alatt tömegsírrá varázsoltam a World Trade Centert?! Azt hiszed, beleköphetsz a levesembe?! Hallgass, drága Anthonym, mit gondolsz, számít ez valamit, ahhoz képest, amit véghezvittem?! Hallgass, Anthony, és meg se szólalj többé! Nagyon szórakoztató társ voltál, de ideje, hogy végre érzékeny búcsút vegyünk egymástól! Ezentúl egészen más viszonyban fogunk állni, nem, mint barátom, de mint beosztottam fogsz engem szolgálni, és előre figyelmeztetlek, az én vállalatomba még nem lopták be magukat a humánus erkölcsök! Most fogd be a szád, és készülj fel!
- Kivel beszélsz?
Megfordultam. Eve volt az. Gyanakodva méregetett minket.
- Te is félsz, igaz? Ezért beszélsz... magadban. Tudom, nem ez az első eset...
- Egy kicsit félek. -válaszoltam, és lehajtottam a fejünket.
- Én már nem. Már nincs visszaút... itt vagyok... eljöttem.
- Én viszont csak most kezdtem el... az igazat megvallva... nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz.
Eve közelebb lépett. Egészen közel. Hozzám simult, egyedül hozzám, és a szemembe nézett. Lassan, nagyon lassan én is közelebb hajoltam. Megcsókoltam. Anthony ordítani tudott volna. „Jobb, ha szokod az ilyesmit, drága Anthonym. Ahová mi megyünk, ott még kevésbé leszek tekintettel a kis érzéseidre".
- Alea iacta est.
Stanley volt az. Magabiztosan, egyenes derékkal állt a hátunk mögött, arcára kiült az irigység. Igen! Most már egészen biztos, hogy ugrani akar. Mellette Bobby, lazán, szétvetett végtagokkal.
- Csináljuk már, vagy enyelegtek még egy darabig?!
Bólintottam. Csinálhatjuk. Felléptünk a párkányra.
- Várjunk! -kiáltott fel Eve. -Hol van Christie?!
- Ki nem szarja le? -kérdezte Bobby szokásos stílusában.
- Nem fog jönni. -vontam meg csalódottan a vállamat. - Nincs is szükségünk rá, hogy itt legyen.
Éreztem, Eve keze jobb, Stanley keze bal kezemre fonódik. Bobby Eve mellett állt. Unottan néztem az alattunk elterülő betonsivatagot. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyet csinálok...
- Háromra. -javasolta Eve.
Egy... kettő...
Hangtalanul dőltünk előre.
Elégedetten bolyongtam a városban. Végre nem kellett szóba állnom senkivel, az emberek nemes egyszerűséggel keresztülnéztek rajtam. Miután elszakadtam Anthony testétől-lelkétől, úgy éreztem, megérdemlek egy kis pihenést. Hitler óta nem volt egyetlen szabad pillanatom sem. Mehetnék mondjuk Hawaiira! Csupa gazdag, haszonéhes emberek. Nagyon szórakoztató lesz.
Magam sem tudom, miként keveredtem a Bargins térre. A Mária szobor már nem sírt: Vérző szemekkel állt a permetező esőben. Most nem vette körül díszes kompánia kamerákkal és fényképezőgépekkel, egyetlen sovány, görnyedt alak imádkozott térdepelve. Valami nagyon szokatlan volt rajta... nagyon más. Először nem értettem... ugyanaz a csapzott, vörös haj, az őszinte, kék szempár, az egyszerű, kopott öltözék... de most még visszataszítóbb volt, mint valaha... a stigmák, az egyetlen olyan képződmények, amiket képes voltam pozitívan értékelni rajta, néhány óra alatt eltűntek. Felriadt. Pár pillanatig döbbenten meredt arra a pontra, ahol álltam, majd felállt, keresztet vetett és elsietett. Közelebb léptem a vérző szoborhoz, és mélyen a szemébe néztem.
- Négy az egyhez az én javamra!
Sarkon fordultam és elmentem. De már nem voltam olyan tökéletesen elégedett. Valami befészkelte magát a gondolataimba... „Négy az egyhez... négy az egyhez..." De az az egy... hogy képes ennyire az árral szemben úszni? Hiábavaló lenne hát minden? Hiába munkálkodnék a földön az idők kezdetétől fogva? Hiába teszek bármit is, ha a négy mellett mindig létezik az az egy, a maga egyszerű ártatlanságában, akit soha nem bánthatok...