Négy lépés

 („Hogyan tudjuk motiválni az embereket arra, hogy visszatérjenek a világba? Úgy, hogy hagyjuk, hogy belénk szeressenek."  Semrad)

1. Ősz

Jana durcásan rugdalta a Margitsziget ártatlan gesztenyéit, mintha csak provokálni akarná őket.

- Tudod, hogy mennyire rühellem a haverjaidat! Apád szintén - fűzte hozzá, mutatóujját jelentőségteljesen felemelve.
- Na, csak ma este buliznék egyet, aztán a jövő héten... - rázta meg nevetve Jana karját Janó.
- Öltözz fel inkább, nyáron sem bírom, ha félmeztelenül flangálsz!

A fiú megállt, laza pólót ráncigált fedetlen testére, a pulcsit visszakötötte derekára majd kétlépésnyi távolságot tartva, csendben követte nővérét. Felidézte, amikor nyaranta - még kölyökként - nagyanyját kérlelte így, hadd mehessen vele a lóvásárba, Keresztesre.
„Ej, munka van ott, nem efféle nyikhaj, városi úri gyereknek való mulatozás. Segíts inkább papának címerezni!" - dörrent rá nagymama. Mintha a kukorica címerezés gyermekjáték volna és nem a legganébb dolog, amit a Gulág óta kifundáltak. Persze, a szomszéd Kárász Sanyival mindig megtréfálták a mamát! Bármire képes volt rávenni azt a kölköt. Fiatalabb is volt nála, suta és együgyű, afféle falu bolondja. Janó, hiszen mama részéről megtörtént a casus belli, kiadta a srácnak, hogy míg ő a földeken dolgozik, szórja teli homokkal a spájzban tartott ivóvizes vödröt és eressze csak nyugodtan szabadjára a baromfikat, a két borjat meg terelje be a házba, „hadd hűsöljenek". Mama mindig hamarabb érkezett náluk, sosem értette, ki randalírozhatott a portáján. Szegény, ha sejtette volna! Fáradtan nekiállt vizet húzni, tyúkokat terelni, összerakni, amit a szomszédfiú parancsra szétzabrált; papa meg csak mosolyogva ült pipával a szájában és fröccsözött. Aztán Janó fenekébe rúgva hórukkot kiáltott, és ugyanazzal a lendülettel már meg is szabadult kopott csizmájától. Olyan különös, nagyiék mindig öregek voltak, nem egyre öregebbek, csak egyszerűen öregek. Talán ha elmondhatnám nekik, hogy sajnálom és isten bizony nem tenném újra, sőt, Kárász Sanyinak is megtiltanám...

- Mit piszmogsz, jössz végre? - rivallt rá Jana.
- Falevél van a hátadon. Feldob kicsit, tudod?
- Szedd már le, mire vársz, hogy kirügyezzek?
Janó lekapkodta a tarka leveleket, egy bíborszínűt a hajába tűzött, majd mellét verve rikoltozni kezdett:
- Én vagyok Incsu Csunna! Én vagyok Incsu Csunna!
- Az lány volt, te ökör.
- Na és? Akkor Tom Sawyer. Nem mindegy, hogy kinek képzelem magam, ha egész nap rám se nézel?
- A saját világodban élsz, lehetetlen kimozdítani - legyintett a lány.
- Talán te zársz oda - hajtotta le fejét elkomorulva Janó. - Nem vagyok már gyerek, öt év van köztünk, nem egy fél világ.
- Csak féltelek, értsd meg! - gyújtott rá idegesen Jana. - Olykor azt gondolom, nem is közöttünk jársz. Hűvös van, bújj bele a pulcsidba, meg ne fázz megint! Csalós ez az idő, az előbb még hétágra sütött. - megállt egy kicsit, felsegítette öccse ruháját és - mintha csak idegenek volnának, egymástól távolodva - sétáltak tovább.

Jana telefonált, Palival veszekedett. Felelősségre vonta, amiért nem érti meg őt, hogy ez már nem kapcsolat, de jóformán barátságnak sem nevezhető. A lány körül olyan szeszélyesen vibrált a levegő, mint ez a nyarat füllentő októberi nap, amely érzékeikkel játszadozva vigasztalást ígért, aztán maga is elkomorult. Janó kedvelte Palit. Nem mondta ki, nem is mutatta, de szívesen hallgatta akár órákig is, ahogyan a fiú távoli kontinensekről mesélt, mint egy híres világutazó. Földrajz szakra készült, komoly volt, kissé merev, mégis, amikor múlt vasárnap Afganisztán gazdasági helyzetéről igyekezett a lányt felvilágosítani, fékezhetetlennek és egészen lazának tűnt.

- Igyekezz már! - utasította telefonját farzsebébe csúsztatva nővére. - Nem téged foglak egész nap pesztrálni!

A különös évszak már szüretelte a fákat, egy kislány markába makkot, gesztenyét szedett, izgatottan mutatta zsákmányát szüleinek. Lombjukat is csomókban hányták le a tölgyek, akár a vedlő, beteg kutyák.     

- Szeretnék egy kutyát, már annyiszor kértem!
- Igen? Én meg házat Malibun, egy Cartier órát, címlapfotót a Vogue-ban. - csettintett a lány. - Ja, azt hittem megjött a jótündér, mert akkor kívánhatsz még kettőt.
- Talán a kutya meg a buli nem olyan fajsúlyos, hogy tündérért kiált. A pc-t még nem is mondtam...
- Akkor vegyél! - vonta meg vállát Jana.
- Miből, mit?
- A természetből egy nagy levegőt. Gyerünk, ezt már tényleg érjük el! - Jana a megállóba érkező buszra mutatva rohanni kezdett, Janó utána.

A buszon savanyú szag; fáradt turisták és izzadt tinik között próbáltak megkapaszkodni. A sofőr - ki tudja, miért - fűtött, a fiú mégis élvezte, ahogy az elhúzott ablakokon betáncol az ősz.

2. Tél

- A nővéred? - kérdezte apa fel sem tekintve az újságból, kávéját kavargatva.
- A mostoha nővéremre vagy a féltestvéremre gondolsz?  Tegnap a pasijánál aludt, azt mondta, utoljára, meg azt is, hogy szakítani készül - motyogta Janó, miközben egy tál müzliből igyekezett kipiszkálgatni a mazsolákat.
- Ne ízetlenkedj, akárhogy gondolod, akkor is a nővéred!
- Aha, csak tudod, azt mondta, szakítani...
- Hű, a mindenit, de elszaladt az idő! -  pattant fel a férfi, leemelve zakóját a szék karfájáról.
- Jaj, apu, legalább ránéznél ilyenkor az órádra! Hitelesebb lennél.
- Te meg, ha nem lennél ennyire pimasz, talán nem is az én fiam volnál. Későn jövök, majd vacsorázzatok.

Kabátot, sálat kapott magára, fogta a kocsi kulcsot és az ajtót becsapva maga után, köszönés nélkül kisietett az autóhoz. Micsoda pokoli reggel, gondolta a kezét lehelgetve, aztán a kulccsal babrált, próbálta beletuszkolni a fagyos zárba. Minden hetem, minden büdös nap csak erről szól, hogy a gyerek meg a lány, hogy az ócska tragacs meg a büdös meló, a későn fekvés, forgolódás a hűvös ágyban, majd a verejtékezve felriadás. Egy koszos cellában is könnyebb megrohadni, mint élőhalottként vergődve nem jutni sehová, csak menni, menni. Ki segít kijutni ebből az üres körforgásból, ki segít érezni azt, hogy létezem? Figyel egyáltalán még rám valaki, vagy csak én magamra addig, ameddig, és aztán? Azután mi lesz? Miért nem vágja senki a képembe, hogy itt van, nesze, ezt érdemelted, ez már a pokol, a saját nyüves poklodban rohadsz.

Janó a konyhából nézte, ahogyan apja nehézkesen beindítja a régi Zsigulit, lepucolja a havas szélvédőt, megrugdossa a kerekeket. Biztosan káromkodik, gondolta, ez már annyira ócska, ismerős. Fel sem tűnt neki, hogy házat, Napot rajzolt a párás ablaküvegre, közben felidézte anyát, ahogyan aputól búcsúzott. Milyen különös, nem folytak a könnyei, nem jajgatott, nem óbégatott, csak elment. Alig beszélünk róla - futott át rajta - mintha halott lenne, mintha sosem létezett volna. Sokat ivott, egyszer mesélte apa. Betöréses lopás, súgta oda Jana. Még emlékezett anyja illatára, de amikor az arcát akarta felidézni, már csak az a balatoni nyaralós kép villant fel benne, ahol főtt kukoricát majszoltak, elégedetten mosolyogva. Apa éppen hol is volt? Apa hunyorogva dokumentálta, hogy mindenki örül, mindenki nyaral, megörökítette a kontúrokat, kiemelte a legszebb fényeket. Azóta sem szikrázott úgy a Nap! Akkor még együtt voltak, de mégis a képeken külön. Netán azok a fotók előre sejthették a jövőt, apa lefényképezte volna velük azt is? Janával fel kellett nőniük, nem kérdezte senki, akarják-e, nem mondták nekik, hogy jobb lesz vagy boldogabb, csak kellett. A dolgok valahogy megváltoztak, mindennek súlya lett. Nagypapát követte mama, már csupán az emlékeiben sürögtek-forogtak, anyát lecsukták, ahogyan őt is bezárták a gondolataiba. Apa? Ő csak volt, menekült tőlük, előlük, ki tudja, valószínűleg magától is. Talán megfagyott, esetleg szintén csapdába esett velük együtt és valamennyien saját, külön börtönük foglyaivá váltak. Ellenben nem elég szabadság a gondolat és bezárható-e egyáltalán valaki oda, hogyha az végtelen? Vajon nem az itt és most fenyegető utasításai, amit sokan valóságnak mondanak, nem az volna maga a rabság?

- Janó, Janó, Janó! - Jana egyre erősebben rázta hátulról a fiút, aki hirtelen zavaros tekintetét a lány szemébe fúrta. - Ne nézz így rám, halálra rémülök!
-  Hogyan? - kérdezte apatikusan nővérét, aztán egy végtelenségig lelassult mozdulattal leszegte a fejét.
-  Mióta állsz itt? Még pizsamában vagy - hüledezett a lány.
-  Amióta nagymama elment a vásárba. Megint nem vitt magával - suttogta pizsamáját babrálva Janó.

Jana kabátban a székre roskadt, arcát kezébe temette.

- Nagyi öt éve halott. Mióta állsz itt és mégis mit csinálsz? Mondd, mit csinálsz? - annyira nehéznek érezte mindenét, hogy csukott szempillái alól kifolytak könnyei.
- Apát néztem, ahogy munkába ment - mutatott ki álmélkodva a fiú a szuroksötétbe.
- Menj, fürödj meg gyorsan, utána eszünk - sóhajtott a lány, aztán a hűtőből margarint, felvágottat vett elő és egy negyed uborkát Janónak felszeletelt. Ő, maga ki nem állhatta, mindig pocsolya ízűnek tartotta, még az illatától is elmenekült. Elkészítette a vacsorát, vizet forralt, terített.
- Gyere öcsi, készen van a tea!

Odakinn havazott, a fákon dermedt galambok bóbiskoltak, jegesen ropogott a tél. Janó pizsamában a kádba zsugorodva meleg vizet eresztett vacogó testére, és képzeletben a forró óceán habjain egyre csak suhant, már egészen messze járt a fagyos szigettől, ahol eddig fogva tartották.

3. Tavasz

Egy rozzant pallón át vezetett az út a sűrű akácos felé, ami apa gyermekkorának mitikus erdeje és legkedvesebb búvóhelye volt. Bánatában, félelmében ide menekült, miután édesapjától megtanulta a leckét: „fiúnak sírni nem szabad, akkor sem, ha derékszíjjal kényszerítik rája". Akkoriban még úgy érezte, vannak helyek, ahol mégis megengedett. Később aztán elfogadta, hogy a fiúgyermek dolgozni, a férfiember teremteni jött erre a világra, nem pityeregni. A lány pedig szeretni, az asszony gondoskodni, megújulni és virágba borulni, akár a friss tavasz. „Teremteni", akkor is ez járt apa fejében, amikor szülei házát helyrehozta, a család talán utolsó lehetőségét remélve ezzel. Dolgozott, számon kért, diktált és végrehajtott. Akarta, hogy végre saját otthonuk legyen, de mindeközben észrevétlenül elveszítették, amiért derekasan küzdöttek: egymást. Az árnyékos lombok között ballagva szinte hallani vélte édesanyja hangját: „a férfi a kés nyele, a nő pedig a penge, ha erővel nyomod, ő csorbul ki, nem te". Akkor csakugyan én rontottam el és jóra is csak magam válthatom - tűnődött, miközben megpróbált lassacskán kijutni az egymásra boruló ágak sűrűjéből. Régen találta ilyen könnyűnek magát, bár az akáciák tüskéi megszurkálták, végre újból reménykedett. Mélyet szippantott az illatos levegőbe és megindult az állomás felé.

A fiút Janára bízta, hogy elhozza őt a pszichiátriáról, ahová január végén - schizoform tünetei miatt - beutalták. A gyógyszerei mellé stresszmentes, nyugodt környezetet és megértő, gondoskodó családot írtak fel orvosai. Mintha a patikából kiváltható lenne a szeretet és - receptre, támogatással - a gyógyszerek mellé család is járna, méltatlankodott magában apa. Alighogy a vasútállomásra ért, a vonat begördült, megállt. Egy darabig csak bizonytalanul toporgott a vagonokról lekecmergő idős nénikék és iskolás kölykök között, majd megindult a forgataggal szembe. Érezni, gondolta, jó lenne már érezni valamit, aztán - mintegy varázsütésre - észrevette Janát, a lábai remegni kezdtek, utána Janót, pislognia és nyelnie kellett. Mosolygott. Mosolyogtak. Jana a nyakába borult, Janó megölelte. Szó nélkül mutatta az utat hazafelé, át a Rácz-tanyán, végig a diófasor mellett.

- Emlékeztek még a régi házra? - intett az egyszerű, de takaros épület felé.

Janó megállt, egy pillanatra mintha földbegyökerezett volna a lába, aztán leejtette csomagjait és máris szaladt befelé.
- Azt tudod, apa, hogy én csak hétvégén, amúgy Debrecenben... - jelentette ki a lány.
- Tudom gyöngyvirágom, az a dolgod, hogy tanulj! - bólintott apa.
- Még érzem a nagyi illatát! - rohant ki lélekszakadva a fiú. - De kár, hogy már csak hárman maradtunk - komorult el hirtelen.
- Nem, fiam! Már hárman vagyunk és nyáron talán... Nézzétek, régi fecskefészkek!
- Szeretnék egy kutyát! - pörgött Janó körbe-körbe.
- Lesz az is, ha megígéred, hogy gondját viseled.
- Szerintem Habarcs legyen a neve, mit szóltok?

Jana összeborzolta öccse haját, majd cókmókját befelé cipelve visszafordult:
- Legyen Habarcs, kis kelekótya.
- Emlékszem, te palotát kértél volna a jótündértől, Malibun! - vihogott a fiú.
- Hallottam ám! - fordult ismét vissza a lány. - Az még ősszel volt, télen már az öcsémet akartam volna vissza, egészségben.

Apa segített bevinni a csomagokat, lepakoltak, szalonnát, sajtot ettek, végül elindultak számba venni a csöpp birtokot. Mamáról beszéltek, utána, hogy Jana egyetemre megy, Janó gimnáziumba, aztán papáról, aki biztosan örülne, ha tudná, hogy apa újból gazdálkodni fog. A férfi egyszer csak leguggolt, elmorzsolt egy száraz löszbabát, majd ujjait széttárva hagyta, hadd repítse el a port hosszan a szél. Sokáig bámult a semmibe, ám amint újból kitisztult a levegő, felállt, megszólalt végre:

- Ma már hárman vagyunk és nyáron talán...
- Talán anyu is visszajön? - húzta fel szemöldökét Jana.
- Talán - bólintott apa.
- Talán? Ha együtt, mindnyájan, nagyon akarjuk, akkor is csak talán? - Janó elkomolyodott, ilyenkor szakasztott mása volt apának.
- Tudod, fiam, ha mindannyian körbe állunk és hárman egyfelé lépünk, ugyanoda jutunk, de ha a negyedik lépés bizonytalan, vagy távolodik... - tárta szét kezeit apa, aztán kisvártatva összecsapta. - Most már nyomás gazfickók hazafelé, nemsokára ránk esteledik!

Apa még kicsit fürkészte a magtalan földet és azt mormolta, talán, aztán szipogva, a szürkületben néhány percig figyelte tovább a srácai után összehajló bokrokat.

4. Nyár

A Nap lustán sütkérezett az égen, csak csigalassan akarózott haladnia előre, pedig Janó már megszögelte a nyúlketrec ajtaját, igazított a deszkakerítésen, ügyetlenül bár, de lekaszálta a gazt a ház előtt. Jó volt éreznie az izmait, az izzadt fölsőt, ahogyan a mozdulataitól újból és újból megfeszült a hátán. A kutyaólat is rég befejezte volna a bőtermő cseresznyefa alatt, ha közben nem töpreng el újra és újra, milyen lehet most anya, nem érzik-e majd egymást idegennek. Ilyenkor állt a munka, megtorpant az idő és minden olyan halványnak, bizonytalannak tűnt. Apa előző este azt magyarázta, el kell ereszteni a rosszat ahhoz, hogy helyet adjunk magunkban valami másnak. Márpedig itt jóság lesz - mondta - a föld előbb-utóbb bőven teremni fog, csak a dudva magja hajt dudvát a réten, és amit vetünk azt is aratjuk le majd. Ez az a ház, ahol felneveltek - mesélte -, ahonnan örömmel indultam a nyüzsgő városba, kalandokat és izgalmat remélve, bízva abban, hogy nem nézek vissza, nem szívom többé a falu porát. Most látjátok - nevetett magán - rátaláltam a falu porára, ugyanott vagyok, mintha nem mozdultam volna tapodtat sem el, mégis mennyit haladtam előre! 

Janó azon töprengett a kutyaól fedelét smirglizve, hogy vajon milyen módon is kell kiüríteni a rosszat és bosszankodott magában, amiért tegnap nem kérdezte meg erről apát. Az élethez sok-sok türelem kell, gondolta tovább, ha évtizedek milliónyi lépésével sehová sem jut végül az ember...

- Te, miért voltál kórházban, Jancsi? - kérdezte Kárász Sanyi a cseresznyefa tetejéről, miközben egy fürt cserkót akasztott a fülére.
- Nem kórház volt, mondjuk úgy, hogy szanatórium.
- Jó, jó, akkor az, no de miért? - kíváncsiskodott tovább.
- Mert különleges tájakon jártam, furcsa barátokkal találkoztam, akiket nem láthatott más, csakis én  -  merengett el Janó, homlokát pólójába törölve.
- Jó neked, én még Debrecenig se jutottam, és a haverjaim is teljesen hétköznapiak, de focizni, hú, focizni azt nagyon tudnak! Mondd csak, Jancsi, milyen hely az a szanatórium? - faggatta a fiú.
- Hideg - húzta el száját Janó.
- Aha, te, és mit csinálnak ott az emberrel? - pöckölt felé egy magot Sanyi.
- Elveszik tőle az álmait és üres alvásokkal pótolják, hogy felejtsen - nyúlt le Janó elmélázva a földön kallódó kalapácsért.
- Mit kell ott elfelejteni?
Mit is... - tűnődött el a kérdésen - na, tényleg, mit is? Már nem akart emlékezni, ezért a kalapáccsal gyorsan hüvelykujjára csapott, hogy legyen mivel bíbelődnie és új mederbe terelje végre a beszélgetést.
- Mondd meg már, hogy mit, no! - türelmetlenkedett a fa tetejéről a fiú.
- Elfelejtettem. Ez az, mit gondolsz, miért vagyok itt? Mert elfelejtettem, tehát meggyógyultam.
- Aha! Akkor jó. Életemben nem tűzött így a Nap, ott lent is süt nagyon? - érdeklődött Sanyi, miközben a trikóját turbánként fejére tekerte.
- Éppen sütni süt.
- Aha, az klassz, mer' itt is, ne tudd meg, nagyon! Te, Jancsi, azt hiszem... igen, megjöttek, ők azok! - kiáltott le a fáról olyan lelkesen, hogy majdnem lepottyant belé.

Janó izgatottan a kapuhoz rohant, tartotta az egyik szárnyat, mintha nem lenne épp eléggé kitárva. Ők és én - gondolta - végre újból mi leszünk. Ők kiszálltak a kocsiból. Először apa, aztán Jana. Majd apa anyának kinyitotta a Zsiguli ajtaját, Jana kisegítette, bekísérte az asszonyt, aki szó nélkül, lehajtott fejjel tűnt el a hűvös házban. Janó szomorúan és kérdőn nézett apára, nem ment utánuk. Feszengve hallgattak, talán egymásra várva.

- Fáj? - törte meg a csendet végül apa.
- Nem érzek semmit, csak hiányzik, de...
- Mi, de?
- Nem ez a nő hiányzik, hanem a régi anyu - törölte meg csuklójával az orrát Janó, hogy kézfejével remegő száját leplezze.
- Ne szégyelld! - nyújtott egy zsebkendőt fiának apa. - Vannak helyzetek, amikor nekünk is szabad. Gyere, majd szépen, együtt megtanulunk várni, várni rá és újra szeretni őt.

A férfi magához szorította Janót, körülnézett és zsebéből bicskáját előhalászva levágott egy szál margarétát:
- Szaladj, vidd be édesanyádnak, kisfiam! - majd levágott még eggyel. - Én is megyek.
- Apa, és a negyedik lépés? - szorongatta a virágot Janó.
- A negyedik lépés lesz a legnehezebb - biccentett apa, majd gyengéden Janó vállára helyezte súlyos, biztonságos karját, és elindultak ellenfényben  hunyorogva a gangon át, a nyitva hagyott bejárat felé.