Névtelen mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ifjú legény, aki hosszú útra indult. Senkije sem volt az ég egy adta világon, akitől búcsút vehetett volna, csak egy névtelen kutyája. Az pedig azért volt névtelen, mert amiből a világon csak egy van, azt nem szükséges névvel nevezni. Ehhez szólt hát búcsúzóul, efféleképpen:

- Kutya, én most hosszú útra indulok, ahová nem követhetsz. Maradj veszteg, új gazdád majd itt rád talál, és gondodat viseli.

Azzal elindult, és amint a háta mögött mormoló tenger hűs leheletét lassan fölváltotta a homok némán áradó hősége, léptei ütemére gondolatai egyre inkább a múltba kalandoztak, és sorra felidézték fiatal életének emlékeit. Ez nem esett nehezére, hiszen mióta az eszét tudta, mindig is csendesen visszahúzódva elmélkedett a világról. Ezért is bízták rá a kis halászfalu öregjei a világító torony őrzését, amely a kikötőtől messze, az öböl bejáratánál árválkodott a kopár parton, hogy az alkonyat után hazatérő halászbárkáknak mutassa az utat. Munkáját nagy odaadással végezte, hiszen tudta, a tengerről mindenkit hazavárnak. Már délután hordta a máglyához való fahasábokat, föl a keskeny kőlépcsőn a torony tetejébe, és kagylóhéj porával kevert olajjal fényesítette a nagy ólomtükröt. Amikor a nap már csak arasznyira piroslott a látóhatár fölött, a máglya már fényesen lobogott, és ő posztó köntösébe burkolózva hevert ott mellette hajnalig, időről időre felszítva a tüzet. Amikor a világ ébredt, ő akkor tért nyugovóra, a delelő nap volt az ébresztője. Ételre nem volt gondja, minden holdnegyedkor talált egy köteg lepénykenyeret meg egy kosárka szárított halat a lépcső aljához készítve, amint délelőtti álmából fölébredt. Amikor épp nem szólította a kötelesség, a parton kóborolt, a tenger beszélt hozzá, a szél simogatta bőrét, és sirályok röpködték körül. Nem voltak kérdései. Nem kérdezte, hol, mert ott volt minden. Nem kérdezte, mikor, mert léte örökös jelenben úszott. Nem kérdezte, mi, mert minden önmaga volt. Nem kérdezte, miért, mert minden magában hordta rendeltetését. Nem kérdezte, milyen és hogyan, mert minden tökéletes volt. Amint emlékeiben ideért, mintha egy nagy madár szárnyai vetettek volna árnyékot gondolataira, mert eszébe jutottak ritka találkozásai az emberekkel. A falu szélén, ha néha arra vetődött, mindig megbámulta a fiúgyerekek versengését, akik folyton-folyvást azon vetélkedtek, ki a leggyorsabb, legerősebb, legügyesebb közülük. Ő biztos volt saját erejében, gyorsaságában és ügyességében, és azt is látta, hogy a vesztesek bánata mennyire oktalan, a győztesek öröme mennyire értelmetlen. Ezek a fiúk sohasem álltak szóba vele, és csúfolni is csak messziről csúfolták. Egy napon egyiküket kimentette a parti sziklák közt tomboló hullámverésből. Eztán sem álltak szóba vele, de többé nem gúnyolták. A lányok játékát viszont nagy elragadtatással csodálta, amint együtt táncoltak, nevettek, forogtak, énekeltek, de amikor a nap végén odalépett hozzájuk, hogy csodálatát szavakba öntse, szavai cserbenhagyták, és csak némán állt, amíg valamelyikük így nem szólt hozzá nevetve:

- Na, mi van te mamlasz, hát téged még beszélni sem tanítottak meg?

De mindez egy varázsütésre köddé vált, amint újból jól ismert útjain barangolt a két óriási üresség keskeny határán. Mindig is voltak álmai. Ébren is, alva is. Ezek gyakran egybefolytak, keresztül-kasul átszőve egymást, álmában tovább sodorva ébrenléte félbehagyott fonalát, és ébren illesztgetve álmainak szétesett cserépdarabkáit, mindkét világban tökéletesen otthon érezte magát. És végül történt valami. Békés álmait elűzte egy soha nem látott látomás, melyből verejtékező testtel riadt fel, tüdeje zihálva fújtatott, szívdobbanása fülében lüktetett. Hajnalonként félve hajtotta álomra fejét, és amikor már az ébrenlétben sem menekülhetett előle, így szólt magában:

- Most elindulok, és addig megyek, míg ezt az álmot meg nem találom, ha a világ végéig kell is mennem.

Így történt hát, hogy búcsút véve névtelen kutyájától útnak eredt, és míg idáig ért emlékeiben, már jócskán sötétedett, és a homok forróságát gyorsan felszívta az égbolt dermesztő hidege. Egyszer csak apró fényfoltot pillantott meg egy bucka tövében. Hát, amint közelebb ért, látja ám, hogy egy ősz öregember fekszik ott, fehér köntösébe burkolózva. Még közelebb ment hozzá, és illedelmesen a földre tekintve letérdelt előtte, és megszólította az öreget:

- Öregember, engedd meg, hogy tüzed mellé telepedjek, és beszéljek hozzád.

Így felelt erre az öreg:

- Fiam, nem kell beszélned, mindent tudok rólad. Sorsod az arcodra van írva, és a szemem még soha nem tévedett. Telepedj ide mellém, egyél az ételemből, igyál az italomból.

Az ifjú így is tett, az öreg mellé telepedett, evett az ételéből, ivott az italából, majd így szólt:
- Öregember, én is tudok mindent magamról, de most magadról beszélj, és azt mondd meg, mi dolgod itt, ahol a madár se jár?
- Fiam, - felelte az öreg - nekem már semmi dolgom a világon, itteni időm lassan lejár. Utolsó ételemet, italomat osztottam meg most veled. Ez a bucka a nagy hiénacsapás útjába esik, és ők minden évben ezen az éjszakán vonulnak nyári ivóhelyükre. Majd ők gondoskodnak a temetésemről, holnap reggelre már egy porcikámat sem fogják itt lelni. Köszönöm, hogy megosztod velem ezt az éjszakát. Jó tett helyébe jót várj.
- Mondd meg hát akkor, jó öreg, jövetelem okát!
- Azért vagy itt, mert kérdéseid támadtak.
- Mondd el a kérdéseimet.

- Ezek a te kérdéseid: hol, mi, hogyan, milyen, mikor, miért.
- Mondd el a válaszokat!
- Látod azt a kettős csillagot ott a tevehát domb felett?
- Látom biz én.
- Most rögvest eredj arrafelé, és haladj tízezer lépést. Találsz ott egy romos szentélyt, annak a belsejében egy törött márvány asztalt, az asztal mellett egy szúette fazsámolyt, azon ülve egy magányos jövendőmondót. Ő fog neked válaszolni minden kérdésedre.

Elindult hát az ifjú, és a kettős csillagot követve megérkezett a romos szentélyhez. Az ajtótlan ajtónyíláson belépve föltekintett, és a meglepetéstől földbe gyökerezett a lába. Egy korommal lángoló fáklya fényében megpillantotta életre kelt álmát, és kitárt karral elindult feléje.

- Állj meg ifjú, és maradj ott, ahol vagy! Én e szent hely jósnője vagyok, és testemet tisztátlan férfikéz nem érintheti. Mondd el, mi hozott ide e helyre, és én hallgatlak.
- Szépséges leány, azért jöttem ide, mert kérdéseim támadtak, de amint megláttalak, mind a semmibe vesztek. Nem kívánok mást, mint azt, hogy ébren is velem légy, ne csak álmaimban.
- Szerencsétlen ifjú, miféle álmok zavarták így össze az eszed?
- Álmomban sírva nevetünk és nevetve sírunk, körülöttünk a világ megáll, a tenger hullámai megdermednek, a szél suhogása is elhal, a néma csendben csak a föld szíve dobog, és az idő olyan lassan folyik, mint a méz egy üveg szűk nyakán.
- Jól van. Az álmaidat megálmodtad, így hát a tieid. Légy boldog velük, és távozz békében.
- Ezt te mondod, vagy az istenek üzenik veled?
- Sokan járnak ide sokféle emberek, hogy múltjukról, jelenükről, jövőjükről kérdezzenek, terveikhez kérjék az istenek tanácsát, támogatását és jóindulatát, és én minden erőmmel azon vagyok, hogy a felsőbb akaratot, időtlen törvényeink parancsát változatlan ősi mivoltában adjam tovább a kérdezőnek. Most is pont így teszek.

- Ó, értem már. Hallottam a faluban olyan lányokról, akik úgy adnak örömöt a testükkel, hogy közben a lelkük messze jár. Te is megadod az embereknek az istenekkel való találkozás örömét, míg te magad kimaradsz belőle.
- Teszem a dolgomat legjobb tudásom szerint. És most másodszor kérlek, távozz békével.
- Ha így akarod, megyek - szólt az ifjú, de nem jutott messzire. Egy ismerős hang állította meg.
- Innen addig senki egy tapodtat sem sehová, amíg mindketten meg nem hallgatjátok a szavam! - és a fehérruhás ősz öregember előlépett az ajtó melletti homályból. - Gyermekeim, visszajöttem az elmúlás küszöbéről, mert a mai napon még egyszer dolgom akadt. Talán már mondtam, hogy arcról olvasom a sorsokat. A tiétek most nagy fordulat előtt áll. Fiam, a szemedből látom, hogy szívedet soha irigység nem marta, kezedet vér soha nem szennyezte, a rád rótt kötelességedet mindig híven megtetted, a magány iskoláját végig kijártad, így kiálltad a próbák hosszú sorát. Lányom, te az emberek tengernyi búját-bánatát, panaszát, kétségét, reménységét fáradhatatlanul és zokszó nélkül a lelkedre vetted, tiszta szíved az igazat makulátlan tükörként sugározta vissza rájuk, hálát, viszonzást sem el nem várva, se nem remélve. Ezért hát te is kiálltad a próbák hosszú sorát. És azzal, hogy az imént emberi érzéseiteket a törvény tiszteletének alávetettétek, kiálltátok a legutolsó és legnehezebb próbát is. Mától új törvény vonatkozik rátok, amelynek neve nincs, és erősebb minden más törvénynél, csak annyit kell szólnotok, hogy elfogadjátok.

A két fiatal egymás szemébe nézett, kiolvasták a választ, és az öregemberhez fordulva mindkettőjük nevében megszólalt a lány:
- Jó öreg, az új törvényt boldogan elfogadjuk, és immár a szerint élünk.
- Akkor egy pillanatot se habozzatok, vár benneteket az út, induljatok!
- A mindennél erősebb törvény mindhármunkat összeköt, ezért nélküled nem indulunk - szólt az ifjú az öregemberhez.
-  Veletek tartok, indulhatunk.

Indultak volna, de nem lehetett, hirtelen útjukat állta az ajtóban egy csaholó nagy lomha, bozontos állat.
- Kutya, hát te meg hogy kerülsz ide? Nem a lelkedre kötöttem-e, hogy el ne mozdulj a helyedről? - rángatta meg a hűséges eb fülét az ifjú.

A névtelen kutya vidáman vakkantott, mintha csak ezt mondta volna:
- Ember, honnan veszed, hogy én kutya létemre megértem az emberi beszédet?

De már akkor előkerült a párja is, aki valahol útközben szegődhetett hozzá, és rögvest fékeveszett kutyálkodásba fogtak. Így szólt erre az ifjú:
- Most, hogy már ketten vannak, nevet kell adnunk nekik.
- Ki mit javasol? - kérdezte az öregember.
- Legyen a nevük Rómeó és Júlia - rebegte az ifjú.
- Legyen a nevük Trisztán és Izolda - pihegte a lány.
- Gyermekeim, a boldogság eszeteket vette, így hát egy jó darabig én gondolkodom helyettetek. Legyen a nevük Fickó és Dorka - rángatta vissza őket az öreg a földi valóságra.

Azzal mindnyájan útnak indultak. Így volt, mese volt, vége volt. És bizonnyal így volt, mert attól fogva az ügyes hajósok világító torony nélkül is révbe érnek az éjszakában, a tiszta szívűek maguktól is meghallják legbenső énjük hangját, és a kutyáknak is nevük van, akárcsak az embereknek.