Hol volt, hol nem volt, volt a világon egyszer egy gyönyörű szép, édes hangú kismadár. Egészen aprócska termetű madár volt, tollai zöldes-kékes színben pompáztak, csőre piros volt, mint a vér, a szemei pedig koromfeketék. Aki egyszer megpillantotta, bizonyára örökké az emlékezetébe véste, mert nem volt még egy ilyen csodaszép madárka, ám a hangja még a szépségét is felülmúlta. Ez a madárka az énekével képes volt megérinteni mások lelkét, ha dalolt, boldogságot vitt mindenki életébe. Szeretett repülni, szállni a széllel, eljutni bárhová, ahová aprócska szíve húzta, s ő csak ment és dalolt a világban, örömet szórva szét, ahol csak járt.
Egy napon egy nagyhatalmú nemesember meghallotta a kismadár énekét. A
szobájában ült, éppen dolgozott valamin, amikor a madárka dalolni kezdett. Erre
ő azonnal a hang irányába indult, keresni kezdte, milyen csodalény trillázik
ilyen fenséges hangon.
– Szolgálók, hozzátok ide nekem azt a madarat! – parancsolt azonnal a nagyúr, s
egyetlen szavára száz szolga ugrott, hogy teljesítse az uraság kívánságát.
Megfogták a madárkát, hatalmas, aranykalitkába zárták, finomabbnál finomabb
ételekkel etették attól a naptól fogva. A kismadár énekelt, s az uraság szíve megtelt
boldogsággal, szeméből örömkönnyek hulltak alá, úgy érezte, még soha életében
nem volt ilyen boldog, mint amióta ezt a madárkát a tulajdonában tudta. Ennek a
nagyúrnak meg volt mindene, háza, szolgálói, pénze, szobáját szebbnél szebb
festmények díszítették, ágya arannyal volt futtatva. Felhalmozott mindent, amit
csak megkívánt, meg tudott venni bármit a világon. Gőgös volt, a vagyonából
soha senkinek sem adott, a szolgálóinak is nagyon kevéske fizetéssel kellett
beérniük. Nem érdekelte senki és semmi, csak az, hogy neki mindene meglegyen.
Magányosan élt, bezárkózott a szobájába, s onnan adta az utasításokat,
parancsolt, s az ő parancsait azonnal végre is hajtották.
A madárka azonban egy idő után egyre kevesebbet énekelt, tollainak színe
megfakult, alig evett és ivott, napról napra gyengébb lett. A nagyúr azonnal
doktorokat hívott szeretett kis madarához, ám a csöpp kis lényt egyik sem volt
képes meggyógyítani. Csak szomorkodott kalitkájában ülve, olykor-olykor
csipogott egyet. Mint valamiféle segélykiáltás, úgy hangzott az a csipogás, az
uraságnak pedig majd’ megszakadt a szíve a madárkája miatt.
Egyik éjjel nagyon furcsát álmodott a nagyúr. Álmában egy nagyon különleges
madárral találkozott, ennek a madárnak szivárványszínű volt a tolla, s lángok
ölelték körül. Ami még ennél is furcsább volt, az az, hogy ez a madár szólni
tudott hozzá, s ő megértette minden egyes szavát.
– Boldogtalan az, ki bezárva él, de még boldogtalanabb az, kinek a szíve van
bezárva! – mondta a különös madár az uraságnak.
Másnap csak erre a madárra tudott gondolni, egész nap azon törte a fejét, vajon
mit jelenthetnek a furcsa madár szavai. Parancsba adta, hogy fejtsék meg az
álmát, s aki képes rá, azt busásan megjutalmazza. A nagyúr minden éjjel
álmodott a madárral, az minden éjjel ugyanazokat a szavakat ismételte neki, ám
a szavak csak szavak maradtak számára, nem értette, nem tudta megfejteni az
értelmét, s ugyanígy nem értette más sem, nem érkezett pontos megfejtés az
álomra, csak találgatni tudtak az emberek is.
Közben a dalos kis madárka egyre betegebb lett, már nem evett és nem ivott,
egyre csak fogyott, mindenki azt várta, mikor leheli ki a lelkét, annyira rossz
állapotban volt.
Egy napon a nagyúr a kismadár kalitkájához lépett, kinyitotta annak ajtaját, s
a kezébe vette az aprócska teremtményt. Érezte annak minden szívdobbanását, s
mikor a madárka szemébe nézett, nem látott mást benne csak végtelen
szomorúságot és bánatot. A kismadár csipogott egyet az uraság kezében.
– Nem értelek! Nem értem, mi bánt, miért vagy beteg, kis madaram?
Ekkor eszébe jutott az álma, a különleges tűzmadár szavai: „Boldogtalan az, ki
bezárva él, de még boldogtalanabb az, kinek a szíve van bezárva!”
Könnybe lábadt szemmel lépett az ablakhoz a nagyúr.
– Meg akartalak tartani magamnak, kismadár… – mondta, s közben kinyitotta az
ablakot.
Letette a madárkát az ablakpárkányra, ám az már annyira legyengült, hogy meg
sem bírt mozdulni, elrepülni biztosan nem tudott volna.
– Ne haragudj rám, amiért bezártalak! Bárcsak jóvá tehetném valahogy! – ekkor
egy könnycsepp gördült végig az arcán, s a kismadárra csöppent, majd még egy és
még egy követte. Ahogy a könnycsepp a madárkához ért, megfestette a tollait, a
második könnycsepptől a madárka kigömbölyödött, a harmadiktól már talpra is
állt, a nagyúr legnagyobb ámulatára.
A madárka nem repült el. Ott maradt az ablakpárkányon még jó ideig, s figyelte
az embert. A nagyúr már nem akarta bezárva, magának tartani a madarat,
elengedte őt.
Most először életében érzett boldogságot azért, mert úgy érezte, adott. Nem
elvett és nem birtokolt többé, hanem adott, visszaadta a kismadár életét, szabadságát.
A madárka egy idő után elrepült a nagyúr ablakából, ám időről-időre visszajárt
hozzá, hogy énekeljen neki. Megtarthatta őt úgy, hogy szabadon engedte.
A nagyúr attól a naptól kezdve teljesen megváltozott. Segített az embereknek,
érdekelte őt mások problémája, nyitott volt a segítségnyújtásra, a vagyonából
adakozott.
Más emberré vált, rájött, hogy sokkal nagyobb boldogság tölti el, ha adhat.
Soha többé nem érezte, hogy magányos, emberek vették körül, akiket nagyon
megszeretett, igaz barátokat talált.
A kismadár pedig… még ma is él, ha meg nem halt, talán egyszer mi is
találkozhatunk vele.