– Boldog szülinapot!
Dali az öreg elektromos gitárját az utolsó pillanatban húzta el a betoppanó barátja elől, aki egy hatalmas, lapos csomagot lógatva az oldala mellett berontott a rendesen még ki sem nyitott bejáraton. A férfi tompa aggyal, szótlanul csukta be Béla után a lakásajtót.
Dali nehezen küzdött meg a munkája okozta stresszel, a szabadideje jórészét azzal töltötte, hogy az idegvégződéseire kötött görcsöt kibogozza, és legalább erre a kis időre megfeledkezzen a lehetetlen főnökéről. Ez a feladat nehéznek bizonyult a férfi számára. Az egyetlen, igazán hatásos gyógymódot a gitárja jelentette, de még az sem nyugtatta meg teljesen. Amióta hazaért, a húrokat nyúzta, az élesen visító, dühös akkordok a fülhallgatójából közvetlenül a fülébe üvöltöttek. Ha időnként nem pillant a telefonjára, észre sem veszi, hogy az az asztalon rezegve jelezte, hogy Béla megérkezett, és hiába nyomkodta a csengőt.
A férfi a nyakára tolta a fejhallgatót, és feltápászkodott a földről. A leharcolt hangszer, mintha a kezéhez nőtt volna, vele tartott az ajtóig, hogy ott egy szeles festőművész majdnem eltiporja. Végül, hogy ne essen kár a gitárban, Dali óvatosan a falnak támasztotta.
– Valójában gőzöm sincs, hogy miért próbálkozom még mindig a csengővel – csóválta fejét Béla. – Bár az fura, hogy a telefont viszont meghallod.
– Nem hallom meg – szólt Dali továbbra is kábultan. A zene valamelyest kitisztította a fejét, de a stressz még mindig rángatta az idegeit. Az elméje úgy kattogott, mint egy karcos bakelit, a gondolatai bármilyen távolra is kalandoztak el a főnöke hangjától, mindig visszaugrottak hozzá. A férfi végül megrázta magát, most indul az este, el kell felejtenie a gondjait, hogy igazán élvezhesse a barátai társaságát.
Béla hamar túllépett a „Dali mit hall meg és mit nem” kérdéskörön. Lelkesen magyarázva tette le a hatalmas, feltűnően könnyű csomagot, aminek tartalmát könnyű kitalálni, ha az ember ismeri a férfi hivatását.
– Ezt neked festettem a szülinapodra – mondta, és arrébb állt.
Dali kíváncsi félelemmel közelítette meg a barna papírba
csomagolt festményt. Túl jól ismerte Béla műveit, és amikor széttépte a
csomagolást, a félelme beigazolódott. A világ legocsmányabb vászonra vitt akrilmunkája
ordított az arcába harsány vörös és csillogó arany
színeivel. A kép mintha egy
autóbalesetet szenvedett gésa portréja lett volna, amin az egyetlen valóban
értelmezhető részlet a jobb alsó sarokban levő B. B. monogram volt.
– O-ó…– nyögte Béla meglepetten, mire Dali felvont szemöldökkel fordult felé. – Azt hiszem, rossz festményt küldtem Japánba.
– Japánba? – kérdezte Dali, bár valójában nem lepődött meg ezen. Buborék Béla nevét külföldön is ismerték, és nem a vicces szülők agyszüleményeinek névlistájáról.
– Aha – vakarta Béla a tarkóját. – Két képet festettem, mindkettőt becsomagoltam és… az, amit neked szántam, fél úton van Japánba. Bocs, de időbe fog telni, mire visszaszerzem.
– Felőlem maradhat Japánban, és ezt is utána küldheted – bökött Dali a vörös förmedvény felé.
Béla csak mosolygott a bántónak tűnő megjegyzésen. Elég régóta voltak már barátok, hogy az őszinteség ne állhasson közéjük, és hogy a férfi tudja, Dali igenis értékelni fogja a neki festett képet, bármilyen ocsmánynak tartsa is.
– Azért ez itt maradhat egy ideig? – bökött Béla a mázolmányra. – Nem akarom levinni a kocsmába, és kétlem, hogy ma még lesz erőm felvánszorogni ide.
– Felőlem – vont vállat Dali, és a képet a legközelebbi komód tetejére állította, ahol nem lesz útban.
A vörös festmény idegenként világított a szürke és fehér birodalmában, ahol a pedáns rend sznob orrhúzogatással méregette a kép káoszszerű formáit, amíg lement a nap, és egységes sötétbe borult minden.
Éjfél körül járt, amikor a folyosóról kulcszörgés és két részeg férfi hangja hallatszott. A kaparászó kopogásból ítélve Dali kettőt látott a kulcslyukból, és nehezen kormányozta bele a picurka fémdarabot, amit artikulálatlan hangon szidalmazott.
Az ajtó végül megadta magát, és a lakás tulajdonosa szinte beesett rajta. A férfi vállára egy barátja, Erdélyi Csongor támaszkodott, aki túl messze lakott ahhoz, hogy ilyen állapotban hazamásszon, ezért Dali magával ráncigálta. Nem mintha Dali jobban festett volna Csonginál…
Dali némi tapogatózás után villanyt kapcsolt, hogy ne a sötétben botorkálva kelljen a kanapéhoz terelnie a barátját. A falhoz támasztott gitárt felrúgták, mire a férfi, amint felfogta, hogy mi történt, azonnal térdre esett, és féltett kincse után kapott, hogy homályos tekintetével ellenőrizze, a hangszernek nem esett-e baja. Szerencsére a masszív gitáron egyetlen egy új karcolást sem fedezett fel, így megnyugodva támasztotta vissza a falhoz – négyszer nekifutva a műveletnek. Azután a férfi felkaparta magát a földről, és meglepődve vette észre, hogy Csongi eltűnt.
A szülinapossal egykorú fényképész egyedül is megtalálta a kanapét, és hanyatt dőlve rajta énekelgetett.
Dali dülöngélve lépkedett be a nappaliként és dolgozószobaként egyaránt funkcionáló helyiségbe, és meglepődve azonosította be a dalt, amit barátja előadni próbált.
Valamikor régen, még a gimnáziumi éveik végén négyen: Dali, Csongi, Béla és egy Egyed Gergely nevű barátjuk zenekart alapítottak. Soha nem lettek híresek, de legalább összehoztak néhány saját számot, amiknek az egyikét a banda énekese épp felidézte.
– Meg van még neked ez a dal? – bukott ki Csongiból a kérdés.
– Aha – morogta Dali, és elindult a gépe felé, hogy előkeresse.
Mire a gép bekapcsolt, és a házigazda megtalálta a fájlt, Csongi kiadta a gyomra tartalmát, és megkönnyebbülve elaludt.
Dali bágyadtan, kissé szédelegve pislogott a kanapé mellett terjengő tócsa felé, majd úgy döntött, holnap elintézi. Elindította a régi számot, aminek a szövegét és a zenéjét is ő szerezte, majd hogy ne csak üljön a gép előtt, megnézte az e-mailjeit is.
A férfi bosszúsan állapította meg, hogy az elmúlt pár órában a főnöke három levelet is küldött, nem törődve azzal, hogy a munkaideje rég lejárt. Dali azonnal visszazökkent a stresszes hétköznapok világába, ahol a szíve folyton úgy vert, mint egy légkalapács. A haját tépve dőlt hátra a székében, és bámult át a szoba másik végébe, ahol az a bizonyos ocsmány festmény a vidám, felsőbbrendű színeivel gúnyosan vigyorgott az arcába.
Most rögtön válaszoljak neki, jelezve, hogy bármikor zaklathat, vagy várjam meg a hétfőt, és addig kapok levelenként még három üzenetet?
A félhomályban a szemközti komódon álló festmény vörös posztóként hullámzott a férfi előtt. Hogy végül ez adta-e meg az utolsó lökést, soha nem derült ki. Mindenesetre Dali megírta élete legbátrabb levelét.
– Kirúgtak – hápogta Dali elkerekedett szemekkel. A feje lüktetett a másnaposságtól, a gyomra kavargott, és immáron a szíve is majd’ kiugrott a pániktól.
– Mi? – emelte fel a fejét Csongi, aki a kanapén haldoklott.
Dali értetlenül olvasta a főnöke cifra levelét, amit igazán csak akkor értett meg, amikor visszanézte, hogy ő mit küldött az öregnek az előző éjjel. Fogalmazzunk úgy, hogy a levél legszerényebb része a „Megjátszott tisztelettel: Bokor Adalbert” volt.
– Örülj neki! – morogta Csongi a kanapéba, miután Dali kétségbeesetten összefoglalta a helyzetet. – Úgy is utáltál ott dolgozni. Most továbbléphetsz. A srácokkal amúgy se értettük, hogy minek mentél közgazdásznak, amikor baromi tehetséges zeneszerző voltál.
Miután Dali túlesett a papírmunkán, és hivatalosan is munkanélkülivé vált, azonnal kezdetét vette az álláskereső hadművelet. A férfinak elsősorban egy jó önéletrajzra, egy jól megfogalmazott motivációs levélre, és néhány jó fényképre volt szüksége, amiknek az elkészítéséhez felrángatta magához két barátját.
Egyed Gergely, akit a férfi legalább olyan régóta ismert, mint Bélát vagy Csongit, most íróként dolgozott, így nem okozott gondot a számára két A/4-es oldal összerittyentése. A régi együttesük dobosa Dali számítógépe előtt görnyedt, amíg Csongi kissé elkalandozva az ocsmány festményt tanulmányozta.
– Ez a Béla egy zseni – csóválta a fejét.
– Előbb a kezed járjon, aztán nézelődhetsz! – lépett elő Dali a hálószobából úgy öltözve, mintha egy fontos tárgyalásra készülne.
Dali számára az álláskeresés nyolcórás munkává vált. A fényképes önéletrajzát, a motivációs levelét és Csongi ötletére a bónusz egészalakos fényképet minden szóba jöhető céghez beadta, de csak kevés helyről kapott visszajelzést. Az a néhány állásinterjú, amire a férfit behívták, érzése szerint jól sikerültek, mégsem vették fel sehová. Az utolsó helyen végül összeszedte a bátorságát, és megkérdezte, miért.
– Csak, hogy tudjam, legközelebb mire figyeljek.
Az interjúztató hölgy megértően mosolyogva válaszolt Dalinak.
– Nagyon vacilláltunk, végül úgy döntöttünk, hogy az ön ízlése túl harsány a cégünkhöz.
– Harsány? – ismételte a szót Gergő a kávézóban, ahová Dalival aznap délután beültek. A férfi végigmérte az öltönyben feszítő Dalit, de semmi harsányat nem fedezett fel rajta. – Add csak ide a munkakajtató pakkod!
Dali előkotorta a motivációs levelét és az önéletrajzát a hátoldalára tűzött bónuszképpel, és átnyújtotta Gergőnek, aki tüzetesen átvizsgálta őket, és a képnél elidőzve egyszer csak felnevetett.
– Csonginak tényleg tetszett az a béna festmény – szólt, miközben Dali elé tette a bónusz képet, aminek a hátterén ott virított a vörös mázolmány.
– Ó, ne már! – kaparta Dali az arcát, miközben Gergő továbbra is jót nevetett rajta.
– Amúgy van még tartalékod?
– Még pár hónapig kihúzom – sóhajtotta Dali. – De a kávémat kifizetheted.
– Egy ismerősöm gitártanárt keres. Egyből te jutottál az eszembe.
Dali kivételesen meghallotta a csengőt, aminek Béla kifejezetten örült. A festő ismét egy nagy, szögletes csomaggal állított be régi barátjához, nagyjából hasonló lendülettel, mint hónapokkal ezelőtt, amikor az első képet hozta.
– Köszönd a postának, meg a határőröknek! De legalább ideért.
Dali mosolyogva lépett hátrébb, hogy Bélát a komódhoz engedje, ahol a vörös festmény állt. A férfinak, ahogy a barna papírt tépő barátját figyelte, eszébe jutott, hogy mi minden történt, amióta egy ehhez hasonló jelenet lezajlott a lakásában.
Gergő jóvoltából lett egy tanítványa, egy kezdő énekesnő saját dalok nélkül. Dalinak eddig soha sem jutott eszébe, hogy zeneszerzésből is megélhetne, pedig ha belevágott volna, jóval hamarabb tartana ott, ahol most. A férfi eddig nemigen kamatoztatta a tehetségét, mert sajnálta a nehezen megszerzett diplomáját, és félt, hogy a zeneiparban hamar a híd alá kerülne. Azonban, miután kirúgatta magát, és új munkát nem talált, úgy érezte, nincs vesztenivalója.
A férfi előkereste a régi dalszövegeit, és átalakított egyet, hogy a tanítványa szájában is megállja a helyét. Az ideje jórészét a gitárja pengetésével töltötte, hogy megtalálja a dallamot, ami a legjobban illett a szöveghez és a lányhoz. A kész dalt hamar a rádióból hallotta vissza, és nem sokkal később az e-mail fiókjában újabb felkéréseket talált új dalok írására.
Dali az önéletrajzaira is kapott visszajelzéseket, de azokat figyelmen kívül hagyta. Életében először olyan munkát végzett, amit élvezett is, és a világ minden kincséért se cserélte volna le a régi, stresszes robotra.
– Szóval eredetileg ezt szántam neked – emelte fel a festő a fekete-ezüst képet, hogy Dali jobban lássa. – A másik meg mehet Japánba.
Az újdonsült zeneszerző nevetve kapta ki a fekete mázolmányt a barátja kezéből, és a komódhoz lépve arrébb tolta a vörös-arany képet, hogy a másik is elférjen. A két festmény egymás mellett olyan volt, mint Dali múltja és jövője, arra emlékeztette a férfit, hogy ha szebb, és színesebb jövőt akar, akkor bátornak kell lennie, mert az ember nagyságát az határozza meg, amit valóra mer váltani.
– Maradhatna mind a kettő? – kérdezte Dali. – Majd festesz másikat a japán pasinak.
– Csak nem tetszenek? – csillan fel Béla szeme.
– Mind a kettő ocsmány.