- Elnézést kérek, de ez így nem lesz jó!
- Már miért ne lenne jó? - kérdezte lenézően a férfi.
- Mert nem így kell vetni ezeket a magokat! - válaszolta az idegen. A férfi annyira megbotránkozott az okoskodáson, hogy csak azért is megnézte magának ezt a pöffeszkedő alakot. Az idegen szakadt csuklyát viselt, és az anyag sérülésein keresztül növényként kunkorodott ki néhány haldokló, ősz tincs. A ruhája többi része is ugyanilyen igénytelen volt, és a görbe hát sem növénytermesztőre utalt, inkább valami hordárnak nézte hát a férfi.
- Elkotródj innen! Nehogy már te mondd meg nekem, aki már több százféle magot kikeltettem, hogy ez majd másként nő!
- Uram, nem lesz ez így jó! - válaszolta az idegen olyan hangon, amit - ha rossz kedvében lenne - akár fenyegetésnek is vehetne a gazda.
- Na, elég legyen itt a fecsegésből! Takarodj, amíg utánad nem vágom a vasvillát! - a szakadt ruhájú férfi egy darabig még leselkedett a sötét csuklyája alól, de aztán tovább állt.
A gazda szikrázó szeme még követte egy ideig, aztán visszafordult a kert felé.
A mag mintha megmozdult volna.
A gazda meg mert volna esküdni rá, hogy amikor még az a nyomorult megzavarta, nem így tette az edénybe, most mégis határozottan máshogy feküdt benne.
Ráadásul, mintha nagyobb lenne!
- Hát ma mindenki tréfálkozni akar velem! - kiáltotta hitetlenkedésében, majd megfogta a kis tálat, és bevitte a házba. Odabent aztán felkapott egy előre kikészített apró cserepet, amibe a legjobb tápértékű földet rakta, majd beletemette a kis magot is.
- Mit is mondott a varjú? Jól elő kell készíteni neki a táptalajt, jól meg kell öntözni, és aztán ki kell tenni az ablakba.
Mindent végrehajtott, aztán leheveredett a kedvenc karosszékébe, és előkapta kését, majd faragni kezdte a kis sípot, amit nemrég talált az udvarán. Lelke mélyén tudta, hogy ki dobhatta oda, de csak azért sem adta vissza neki, még akkor sem, amikor a kisfiú olyan álszent arccal jelent meg, mintha csak ma született volna, és tettetett udvariassággal követelte vissza. De a gazda átlátott a szitán, és jól elküldte a nap sötétebb részére. És egyébként is, ő már régóta tervezett magának egy kis hangszert, hát most végre alapanyaga is van hozzá.
Az elkövetkezendő pár napot hasonló munkatempóban követte, ám a mag - dacára az öntözésnek, és gondoskodásnak - mégsem dugta ki a fejét a földből, és a gazda negyedik napra teljesen megelégelte a várakozást. - Majd a varjú megmondja! - dühöngött.
Megfogta cserepestől az egészet, és kiment a hátsó kertjébe, ahol egy nagy, öreg és borzasztóan göcsörtös fa ácsorgott mozdulatlanul.
- Te varjú! Itt vagy-e, ha kérdezem?
- Itt vagyok, gazda, miért kiabálsz?
- Ez az átkozott magod sehogy sem akar kikelni! Azt ígérted, olyan gyorsan termést hoz, hogy szinte észre sem veszem, ellenben ez a kis pimasz még csak ki sem dugta a fejét!
- Ó, hát mert nem jó földbe ültetted! Nem elmondtam, hogy nehéz időkbe kell ültetni?
- Nem mondtál te semmi ilyet, átok a fejedre! És honnan szedjek én nehéz időt?
- Na, jólvan, jólvan, ne kiabálj, elmondom! Fúrj egy kutat a kertedben, de jó mélyet, majd menj el a dombra, ahová az asszonyok járnak vízért! Ott aztán dobj egy halott rókát a vízbe, és várd meg, míg észreveszik. Akkor aztán kezdd el terjeszteni, hogy neked van egy kutad, de amikor kérni akarnak tőled, ne adj senkinek vizet. Akkor majd megkapod a nehéz időt, és a magod úgy fog nőni, mint a fű, csak hatszor gyorsabban!
- Na jólvan, megpróbálom, de ha hazudtál, akkor addig élsz!
Fogta hát a gazda, és egy egész álló napig fúrta a kertjét, jó mélyre, ahogy azt a varjú mondta. A sötét észrevétlenül lopakodott mögéje, és már jócskán estére járt, amikor végre ráakadt a tiszta vízre, mely még neki is ízletesnek bizonyult. Erre úgy megörült, hogy gyorsan el is ment az erdőbe, és csapdát vetett, de ekkora már a fáradtság teljesen eluralkodott rajta, és hazament aludni.
Másnap viszont az izgalomtól nem bírt sokáig henyélni, ezért még napkeltekor felkerekedett, és talált is egy rókát a csapdában. Megfogta a sebesült állatot, aki még ahhoz is erőtlen volt, hogy védekezzen, majd elvitte a kúthoz. A kútnál aztán késlekedés nélkül beledobta a vízbe az állatot, végül, mint aki jól végezte dolgát, visszaballagott a házához.
A kerítésnél szépen megállt, és minden - a hegy felé tartó - asszonynak tudtára adta, hogy milyen pompás kutat fúrt ő tegnap. Az első fehérnépek hamarosan visszatértek a dombról, és kétségbeesve sorolták, hogy róka esett a kútba, nem lehet inni belőle.
A gazda szélesre szívta mellkasát levegővel, és minden odatérő asszonynak egyre nagyobb örömmel mondta, hogy nem ad vizet, mert - bár megtehetné, de - kell a növényeknek. Az asszonyok erre jól elkeseredtek, és fejlógatva elkullogtak.
A gazda aztán belefáradt az elküldésekbe, így otthagyta a még siránkozó asszonyokat. Kicsit furcsán érezte magát, és azért is jött már be, mert egyszer majdnem engedett a nőknek, de aztán eszébe jutott a növény, és ez megmakacsolta.
Amint belépett a házba, egyből észrevette a változást.
A növény erős, vastag törzse olyan szilárdan meredt a plafon felé, mint az excalibur.
- Na, varjú, végre igazat mondtál! Mostmár nincs más dolgom, mint megvárni, hogy termést hozzon!
Az asszonyok eközben hazaértek. Tehetetlenségük szinte kézzel fogható volt.
Nem úgy az uraiké! Ahogy megtudták, milyen elvetemült a gazda, sokan közülük szerszámot ragadtak, és egy lázadó sereg összes haragjával meneteltek a nevezett háza elé.
A gazda - még mindig növényét csodálva - észre sem vette, milyen veszedelem közeledik. Csak akkor lett rá figyelmes, hogy vendégek jöttek, amikor a növény a szeme láttára megnyúlt, mintha gumiból lett volna, de sokkal vastagabb is lett.
- Gyere ki, gazda! - kántálták a férfiak.
- Nem megyek! Ti is oszoljatok innen, úgysem kaptok vizet!
- Már hogyne kapnánk! Vagy adsz magadtól, vagy elvesszük magunktól!
Erre a fa ágain hirtelen óriási következmények kezdtek nőni, de akkorák, amekkorát még egy ember se láthatott. A puszta méretei elegendőek lettek volna ahhoz, hogy megrémítsék a gazdát, de a belőlük áradó fanyar, undort keltő szag rátett egy adaggal. A férfi hátrált, és az ajtó felé iramodott, de az egyik következmény hirtelen leszakadt az ágról, és egy meteor hangerejével csapódott az ajtó elé, eltorlaszolva azt.
- Kijössz hát, te gazda? - ordították a kint lévők, menydörgésként a vihar előtt.
- Kimennék én… - siránkozott a gazda, de a növény magába szippantotta a hangját.
A férfiak aztán megunták a várakozást, és dühödt kiáltások közepette, fejük fölé tartották szerszámaikat majd megindultak a kapuk ellen.
Ekkor történt valami. Kint egy magas, mégis határozott hang elrikkantotta magát, túlszárnyalva a tömeg moraját. A férfiak úgy meglepődtek a vékony, de erős hangtól, hogy egyből elhallgattak, majd tekergetni kezdték a fejüket, keresve forrását.
- Megálljatok, apáim! - rikkantotta megint a gyerekes hang. - Kihúztam a rókát! Mostmár lehet menni a dombra vízért!
Bent a gazda házában is történt valami. Valami egészen váratlan.
A következmények valahogy színüket vesztették, és az eddigi fenyegető pirosból kezdtek aszott sárgává válni, majd a fa ágai is furcsán lekonyultak, mintha nem bírnák a termés súlyát. A gazda nem tudta, minek köszönhető ez a változás, de a remény úgy kelt benne életre, akár egy szikrától a gyújtózsinór.
Az ajtóba esett, hatalmas következmény - ami eddig nem engedte ki -, most félrebukott és részeg biciklisként dőlt oldalra, feltárva a kijáratot. A gazda, mint fuldokló a mentőmellényt, ragadta meg a kilincset, és kiugrott a hátsó udvarra.
- Vigyétek a vizet, csak ne bántsatok! - kiáltotta lihegve, amikor észrevette, hogy senki nincs körülötte.
Leszámítva egy fiút, aki valami állatot tartott a kezében.
Egy sebesült róka volt.
- Elmentek vízért a dombra! - mondta a fiú megnyugtató hangon, majd hozzátette. - Tudnál adni egy kis takarót szegénynek?
A róka tekintete rémült volt, de amikor a gazda kihozta ágyáról a saját pokrócát, engedelmesen belebújt, sőt még a gazda kezét is megnyalta.
- Ki dobhatta bele szegényt a kútba? - kérdezte a fiú szomorú hangon, de ekkor megszólalt egy felháborodott hang.
- Te szerencsétlen gazdaaaa! Már majdnem megkaparinthattad volna az összes termést! Nem megmondtam, hogy döglött rókát dobj... - nem tudta befejezni a mondatot, mert a róka váratlan fürgeséggel felugrott a fára, és állkapcsát hangos csattanással zárta össze a varjú testén, majd bicegve bár, de berobogott az erdőbe.
A gazda összegörnyedt az elmúlt napok súlyától, és leroskadt a háza tövében. Kezei még mindig úgy remegtek, mint diófalevelek a szélben, majd valami azt súgta, nézzen a fiúra. Odapillantott hát, de már csak a távolodó alakot figyelhette meg hátulról, akinek néhány ezüstös tincs növényként kunkorodott le vállára.
A gazda szomorúan lehajtotta a fejét, amikor egy kis papírlapot pillantott meg egy hatalmas, száradt következménymag alatt.
Kihúzta, és olvasni kezdte: "A gyűlölet csírái nehéz időkben hajtanak ki. Minden tettnek következménye lesz. Ne bántsunk másokat, és előbb vagy utóbb ők sem fognak bántani."