János és Magdi jóbarátok voltak. A legjobbak. Sülve-főve együtt voltak, rendszerint vigyorogtak, mint a tejbetök, miközben nagy kanállal habzsolták az életet, amit a sors ezüst tálcán kínált nekik.
Egy napon azonban - mikorra már letörölték szájukról a tejfelt - Magdi ledobta az evőeszközeit, a fiú szemébe nézett és egykedvűen hátradőlt.
-Jóllaktam. - mondta, majd rágyújtott egy cigarettára.
Jancsi megremegett, akár a kocsonya és émelygés lett rajta úrrá. A habostorta hirtelen ecetté változott a szájában, amitől egyszerre fogta őt el hányinger és izzadás. Értetlen szemekkel meredt a lányra.
-Jóllaktam. - ismételte meg Magdi. - Elég volt, nem kérek többet!
-Miért nem? Mi volt a baj? Hiszen tejben-vajban fürösztöttelek!
-Ez tény. A tej azonban könnyen megsavanyodik, akkor aztán már egy kalap szilvát sem ér. Nézd! Ennek a kenyérnek a javát már megettük, erről a csontról minden húst lerágtunk.
A fiú levegő után kapkodott, nem tudta megemészteni a hallottakat.
-Hidd el, meglesz még a böjtje annak, ha most nem lépünk. Nézz csak szét, ami még megmaradt, mind pacallá ázott mostanra. - folytatta a lány és a moslékba pöckölte cigarettáját. - Nem várhatjuk, hogy ránktaláljon a sültgalamb, magunknak kell utána erednünk. Te is tudod, hogy a legjobb ételt soha asztalra nem teszik.
-Hogy mondhatsz ilyeneket? Nekem ízlett egytől egyig minden falat. És látod? Gyertyákat is gyújtottam. Hát ez sem jelent számodra semmit? - mutatott a viasztengerben úszó, alig pislákoló csonkra. Majd villájával kikotorta az ételből a dekket és bizonytalanul folytatta a lakmározást.
Furcsállotta a lány hirtelen kitörését.
-Talán vaj van a füled mögött? - kérdezte. - Lehet, hogy valaki más is belecsócsált abba, amiről azt gondoltam, hogy csak a miénk?
-Dehogy! Egyszerűen csak úgy érzem, most már mást is meg szeretnék kóstolni, habár az is bizonyos, hogy a hasamban most jó ideig nem fognak delet harangozni. - Együttérzően megsimogatta Jancsi karját és folytatta. - Ideje leszednünk az asztalt, hiszen minél tovább várunk, annál tovább gyarapodik a mosatlan.
A fiú nem mozdult, nem pislogott, de talán még levegőt se vett. Egyre csak meredt a tálra és villájával a penészedő sajtot, az erjedő gyümölcsöket birizgálta.
-Magdi! - szólt könyörgő hangon. Csak egy falatot, csupán néhány morzsát vetett volna elé a lány, ő azzal is beérte volna. De arra hiába várt. Magdi elment.
Jancsi pedig ott maradt a sötétben és tovább falatozott. Nem zavarták az ételből kiáradó szagok, a körötte zümmögő legyek, a rothadt húsból életre kapó férgek, nem zavarta semmi. Mert ha behunyta könnyes szemeit, minden falat ismét olyan édes, zamatos és laktató volt, mint azelőtt.