„Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa."
Apró barna cipellő sarka veri a betont, ahogy egy törékeny,
korosodó asszony siet a dolgára. Hűvös
szeptemberi reggel a nagyvárosban- egy feleség kosarával a boltba szalad, és
közben azon töri a fejét, mivel lepje meg urát déltájt. A padon egy idős házaspár
morzsákat szór a galamboknak, egy kapualjban korcs kutya rágcsál valami fabotot,
étele nem lévén. A levegőben friss kenyérillat terjeng- csoda, ha az ember
éhezvén ébred? De asszonyunk nem csábul el, nem áll meg, nem elmélkedik,
határozottan halad egy irányba, előre, míg célját nem éri. Közeledvén lassul a
mozgása, hosszú szoknyája sem hullámzik már úgy, ráncai is mélyebbre vésődnek
porcelán színű bőrébe. Megáll egy ódon épület előtt, melyről sugárzik az elmúlt
évszázadok pora. Az ajtó felett kissé kopott tábla, rajta a felirat: „Akácfalvi
Gyermekotthon".
Lassan az
ajtóhoz lép és gyengéden végig simítja a kilincset- mintha régi ismerőst
köszöntene a személyében. Az emlékfoszlányok elragadják, s furcsa táncba
hívják. Zsebkendő után nyúl zsebébe, hogy a pár pillanat múlva kicsorduló
könnycseppjét felitassa vele. Évtizedek teltek el, de a kilincs érintése
visszarepíti azokba az időkbe, amikor itt még élet honolt. Hallja a
nevelőnőrekedt kurjantásait, ahogy fegyelmez és a számára édesen csengő, másnak
fejfájást okozó gyermekzsivajt. Leül a lépcsőre, mit sem törődve annak nem épp
meleg hőmérsékletével. A monumentális ajtó csikorogva résnyire nyílik... Lát
kirohanni két zabolázatlan kölyköt, akiknek még a szemük sem áll jól-
egyértelmű, hogy valami csibészség közepén vannak. Az apróbbikon csak egy cipő
van, bár annak is inkább csak a maradék kétharmada. Az idősebbik fut elől,
hosszabb a lába, nagyobbat tud lépni, szegény félcipős nem bírja a tempót.
- Szedd a
lábad, Gézu! Akkor is ilyen lassú leszel, ha megkerget a nevelőnő a
pálcájával?- kiabál hátra a gyorsabbik, aki nem csak magasabb, fürgébb, de
idősebb is lehet, úgy 10 év körüli, míg hű „fegyverhordozója" csak fele annyi.
Végre
kiérnek egy nagy térre, melyet piaci kofák leptek el és bőszen kínálják
portékájukat. Itt minden olyan színes, illatos és hangos. A két fiúcska szeme
csillog a gyönyörűségtől. Egymásba karolnak és belevetik magukat a karneváli
forgatagba. Mikor a ropogós almákhoz érnek, Rudi elemel egyet és beleharap,
majd kiköpi és morog egy sort:
- Lesz ez
még jobb is!- és folytatja útját.
Gézu mogyoróbarna szemei megakadnak egy édesanyán, aki két porontyával válogat
a ínycsiklandó áruk között. Az egészet olyan idegennek érzi; ő még sosem
válogatott senkivel a piacon, és nincs olyanja sem, hogy anya. Valójában azt
sem tudja, mit is takar ez a melegséget sugárzó angyali szó. A nyomukba ered és
figyeli őket, arra sem emlékszik, hogy miért jött ide. Az idilli bámészkodás
akkor szakad meg, mikor az asszony megrémül egy épp felszálló galambtól és
rémületében ránt egyet a kosáron, amiből kizuhan egy alma. Gézu lehajol érte,
hogy visszaadja, de ekkor az egyik gyermek megfordul és elkiáltja magát:
-
Anyám, tolvaj! Az a fiú lopja a gyümölcsünket!
A kis árva halálra rémül, ha cimborája nem ragadja meg a pólójánál fogva, akkor
még ma is ott állna.
Mindkét
gyerek gyorsvonatként száguld végig az utcán és az árvaház alaksorának egy
ablakán keresztül eltűnnek. Lihegve bekuporodnak egy sötét sarokba és Rudi a
kezét nyújtja a rémült Gézu felé:
- Add Ide!
-parancsol rá.
- Nem! -
hangzik a furcsamód határozott válasz.
Erre már nem érkezik verbális felelet. Kihasználva testi fölényét, Rudi
kicsavarja az almát a kicsi kezek közül.
- Hé, ez az
enyém! A fele legalább engem illet! - így Gézu.
- Nahh,
végre! A végén még férfi lesz belőled, te kis vakarcs. - s mosolyogva ketté
töri a gyümölcsöt és az egyik felét átadja.
Gézu lassan húzza magához a zsákmányát, miközben arra az asszonyságra gondol.
Eközben társa képe leginkább egy hörcsögére hajaz, ahogy tömi a finomságot
magába.
- Finom? -
kérdezi a kisebbik.
- Elmegy. -
feltápászkodik - Gyere! Ha szerencsénk van nem vették észre, hogy elszöktünk.
Egy utolsó pillantás az almára, majd zsebébe rejti a kincsét és követi cinkos
cimboráját, fel a fénybe.
Tágas teremben
körülbelül két tucat emberfióka zsibong. A falakon kopott tapéta s ahonnan már
leette azt az idő fenéje, ott a vakolat omlik, s lesz porrá lassan. Gézu
almástól, kissé bátortalanul az ablak alatt üldögélő kislányhoz veszi az
irányt. Haja szemtelenül fürtös, szeme kerek, feketébb az éjnél, ajka apró,
orcája rózsás. Ártatlan gyermeki szépségén semmit sem halványít szegényes
öltözéke és testének környezete. Gézu nagyot nyel és kettőt lép feléje. Kezeit
nadrágjába törli... újabb lépés a lányka felé.
- Panka!-
rebegi elcsukló hangon.
A kislány tekintetét megszólítójára szegezi. Olyan részegítő az a pillantás,
hogy szegény gyermek beleszédül.
- Én csak...
hoztam neked valamit... - a zsebébe nyúl és átadja Pankának, annak tartalmát.
- Köszönöm.
- süti le a szemét - Te nem vagy éhes? - kérdezi.
- Nem én... -
hangzana a válasz, de a kislány addigra már kettétörte az immár inkább barnás
árnyalatú gyümölcs felét.
- Tessék. -
nyújtja Gézu felé a darabkát, majd egy visszafogott mosoly kíséretében
elmajszolja.
Gézu attól a mosolytól a föld fellett lebeg, de gyomra jelzi, hogy ideje
megenni, ami maradt.
Egy decemberi
reggelen kölyökgyűrű gyűlik az ablaknál,- ami csoda számba megy a hideg
napokon, hiszen a rossz párkány alatt beszökő fagyos légtömeg nem épp hívogató.
Gézu álmosan törölgeti csipás kis szemecskéit, hogy jobban lássa, mi folyik
ott. Feltámolyog és próbál közelebb férkőzni a látványossághoz, de a nála
nagyobbaktól nem lát semmit. Szerencséjére „mentora", Rudi utat tör.
- Mi az?
Hadd lássam! - közben karjaival finoman odébb tessékel mindenkit. Vékony
végtagok azok, de nem olyan kis nyeglék, inkább tekintélyt parancsolóan véznák.
Az utca fehérbe borult erre a napra; a fák, a háztetők, odébb a kis pad, sőt
még a postás kalapja is a legtisztább színben pompázik. Gézu szemét bántja a
vakító világosság, de nem tud más felé nézni.
- Hócsata! -
és egy kis vörös egy jól irányzott dobással képen talál egy köpcös barnát.
- Ez hó? Még
sosem láttam ilyet! Miért esett pont ma? És miből készült? Ki csinálta? -
záporoznak a kérdések Rudi felé.
- Mi ez a
sok kérdés?
-
Angyaltollak, ugye? - de hozzáérvén tapasztalja, hogy igen csak hideg, hogy
talán még sem az angyalok műve.
- Gyere,
kóstold meg!- és belemarkol a hóba és Gézunak kínálja.
- Nem, én
ugyan nem eszem ebből!
Nem mintha a többiek gyakran láttak volna hóesést, ebből a szempontból (is)
ínséges idők jártak arrafelé. A bámészkodásnak a nevelőnő trappogása vet véget,
ahogyan közeledik a fiúk szobája felé. Mire benyit, mindannyian jól nevelten
ülnek az ágyukon, más pedig a hómaradványokat igyekszik leplezni teste
vonalával.
- Csukjátok
be az ablakokat! Még a végén megfázik valaki! - ha tudná, hogy egyesek még a
szájukba is vették- lenne itt balhé!
- Nem tudok
aludni.
- Próbálkozz
tovább! - s a másik oldalára fordul.
- Nem értem,
hogy mi miért itt vagyunk? Miért nem egy normális házban?
- Gyerek nem
élhet egyedül, egymaga! - próbálja lerázni.
- De...
- Aludj!
Mars innen! - parancsol rá.
Gézu ott marad kérdéseivel, amikre a választ semelyik lurkó sem tudhatja.
Mindenki másképpen került ide és más okból.
Némelyek szülei betegségben hunytak el, mások nem tudták etetni az újabb
jövevényt.
Másnap reggel Gézu
korán ébred- jó barátja úgy köhög, mint akinek ez a végső óra.
- Azt
hiszem, túl torkos voltam tegnap. - ismeri be két krákogás között.
A folyosóról idegen hangok szűrődnek be az ajtó alatt. Rudi megpacskolja az
arcát, hogy életet leheljen magába- s odabotorkál a kulcslyukhoz. Két felnőttet
lát, jól öltözöttek: a nő egy világos, göndör hajú dáma, kecses ujjait
kesztyűbe burkolta, a férfi szemüveges, látszólag jó módú. A nevelőnő nagyon
magyaráz valamit és közben mosolyog, ami rá egyáltalán nem jellemző. Azért egy
szemfüles gyermeki szem észreveszi, hogy nem őszinte jókedve, hisz szemében
ború ül.
- Gézu, bújj
az ágy alá gyorsan! - a két fiú beugrik az egyik ágy alá.
- Mi van? Mi
történt?
- Láttam már
ilyet. Néha jön két ember. Van, hogy többen is és mikor elmennek, magukkal
visznek valakit.
Gézu megijed és a földre suny, mintha eggyé akarna válni a padlóval.
Természetesen barátja tudja, hogy jó szándék vezérli ezeket az ismereten
látogatókat. A lépések zaja egyre hangosabb- közelednek. Csikorog az ajtó,
ahogy a nevelőnő kitárja.
- Sorakozó
fiúk!
Mindenki vigyázba áll az ágya mellé. Kivéve az ágy alatt rejtőzködő párost.
Belép a pár is az ajtón. Körbenéznek, susmorognak, méregetik a gyerekeket, majd
intenek, hogy mehetnek tovább. Rudiék
lélegzet visszafojtva figyelik, ahogy távoznak. A nyíló ajtón keresztül Gézu
megpillantja Pankát a szomszéd szobában. Kiáltana, felszólítaná, hogy rejtőzzön
el, de hang nem jön ki a száján. Az, hogy bizonytalan a szomszéd szobában
történtek kimenetele, igencsak kétségbe ejti. Kimászik a rejtekhelyéről és
lekuporodik a fal mellé.
- Ezt
megúsztuk. - sóhajt fel Rudi.
Néhány fél órával később a hatalmas bejárati ajtó csattan és a két idegen
elhagyja az épületet. Gézu sóhajjal nyugtázza az ablakban csüngve, hogy nem
tart velük senki és ellép onnan. Ekkor az egyik szobatársuk felkiált:
- Nézzétek
csak! Valakit elvisznek.
Gézu megmerevedik. A fiúk meg vannak. Akkor lányt visznek. Ha lányt, akkor
lehet, hogy Pankát. Olyan hosszú az az egy méter az ablakig – annyi remény és
kétség fér el azon a hosszú lépésnyi távon (gyereknek inkább két lépés). Egy kis csuklya fedi arcát a gyermeknek, nem
látni haját és nem sejteni kilétét. Miután átérnek az úton, az utca másik
oldalára, visszafordul a leánygyermek... Lassan körvonalazódnak lány vonásai
eszményi arcának, ahogy tekintetét az árvaház ablakára szegezi. Hogy keres-e
valakit, kitől búcsúzna, vagy csak az épület vonza – nem tudni. Gézut sokkolóan
éri a felismerés, szeme bevizesedik. Lassan eltűnik a karácsony előtti,
hömpölygő tömegben Panka alakja, és „elrablói" is elhomályosodnak a távolban.
A nevelőnő a piacra igyekszik, hogy beszerezze az ünnepi „lakoma" összetevőit. Nincs könnyű dolga, hisz az az összeg, melyet markában szorongat, igencsak szerényecske. Kívülről asszonyunk kemény és határozott. A gyerekek tisztelik, félnek is tőle, de azért szeretik is. Az eltelt évtizedekben megtanulta leplezni érzelmeit. A sok nélkülözést, nyomort, fájdalmat csak egy kemény szív képes elviselni. Nem csak az élelmezés jelent problémát! Nincs tüzelő sem elegendő. Egyetlen vagyona kis lakása, melynek az eladása is felvetődött benne mentőöv gyanánt, de akkor mi marad a nyugdíjas évekre? Akkora, amikor már nem lesz képes ellátni a gyermekeket, ha egészsége már nem engedi?
Rudi homloka
erősen gyöngyözik a hűvös szoba ellenére. Nyakig betakarózva vacog – egyszerre
érez trópusi hőséget és fagyos téli zimankót. Az arca fehér, szája kontrasztot
képes a maga lilás árnyalatával. Szemei mögött, mintha halványodna az a
sugárzó, csibészes lélek. Gézu aggódva figyeli barátját, de azért minden
negyedik gondolata Pankára téved. Látja maga előtt, ahogy hanyag mosolyt dob
felé. Eközben az orvos is megérkezik - a nevelőnő kivezeti a kíváncsiskodó
gyermeksereget a szobából, a tudós ember pedig neki lát a vizsgálatnak, ami
után megszületik a diagnózis:
- Asszonyom,
ez a gyermek súlyos állapotban van. Tüdőgyulladásra gyanakszom. Jelenleg hiány
van a gyógyszerből, de kérésére megrendelhetem. - mondja kissé tárgyilagosan.
Közömbösen beszél- érezhető, hogy látott már új élet születését és a létnek
végét is vagy kismilliószor.
A nevelőnő arcát kezeibe temeti, úrrá lesz rajta a kétségbeesés. Már megint az
a fránya pénz! Gyógyszer kell, meleg az árvaházba és egy kicsiny lakás az
öregkorra.
- Meglesz a
pénz uram. Rendelje meg az orvosságot. - kéri a nevelőnő, amit a doktor egy
bólintással nyugtáz és távozik.
Másnap reggel az orvos kezében a gyógyszerrel siet az árvaházba- keresztül süvít a folyosón, a nevelőnő alig bírja követni. Gézu Rudi mellett fekszik az ágyban, ahol előző este érte az álom. Gézu az ajtó nyílására felébred és próbál magához térni, de az orvos megelőzi azzal, hogy odébb tessékeli a félájult kölyköt. Szólongatni kezdi Rudit, felemeli karját, hogy ellenőrizze, van e pulzusa, de az élettelenül omlik vissza a paplanra. Mellkasára teszi a fejét, majd a nevelőnőre néz, és alig észrevehetően megrázza a fejét. Késő. Túl késő. Nincs már élet abban a kis testben, nem üt szíve sem ritmusra, barátját keblére nem öleli soha. Gézu, mintha a végtelen, sivár kietlenség peremén lebegne. Tudja, mi történt, de érteni nem érti...
A nevelőnő másnap reggel a belső udvaron, magába roskadva üldögél. Fejét búsan lógatja, miközben eres kezeivel a szoknyáját gyűrögeti. A fagyos hó ropog, ahogy Gézu közeledik. Leül mellé, majd ölébe hajtja a fejét. Nem szól semmit. Vannak pillanatok, amikor nem is kell. A puszta érintés is vigasztal és gyógyítja a mély sebeinket. Közben a hó újra rákezd és beborítja hitehagyott asszonyunk ruháját, elfedi a környezetüket is fényével. Idilli pillanat az, melyet, aki látott, vagy átélt soha nem felejti.
Hosszú elmélázás
volt ez a lépcsőn ülő hölgyünktől, amit a távolban feltűnő két gyermek alakja
és a velük tartó férfié szakít meg. Lassan felegyenesedik, hogy átölelje a felé
futó lánygyermeket. A férfi nosztalgikus tekintettel néz fel az ódon épületre.
- Gondoltad
volna, hogy újra látsz még az életben, mikor azon a hűvös napon utoljára léptem
át a küszöböt? - kérdezi lágy hangon a hölgy.
- Inkább
volt az fagyos, mint hűvös. - mosolyog - Csak reméltem Panka és nagyon akartam.
- Akkor
biztos, hogy akarod? - sóhajt.
Gézu bólint és a kezében lévő táblát a régi helyére teszi, melyen ez áll:
„Akácfalvi Rudolf Gyermekotthon". Majd magához öleli szíve hölgyét és belép az
ajtón...