„Harmóniát nem az azonosság, hanem a különbözőség teremt. A természetben nem létezik egyformaság. A sorozatgyártás emberi szülemény.”
Pár éve történt, hogy odaszólt nekem a konyhában az elnök úr.
- Laci, meg kéne fogalmazni azt a pályázati kiírást.
- Azt a mesemondósat, amit a héten említett, Elnök Úr?
- Igen. És kéne még egy kávét főzni, mert vendégek jönnek.
Ezek szerint a pályázat nem csak az elnök pillanatnyi ötlete volt, jó. Egy meseíró és mesemondó versenyről beszélt nekem. A résztvevőknek először le kell írniuk a meséiket, majd élőszóban előadni.
- Legyen benne az a preambulumos rész, a témakörök, az értékelési szempontok - cím szöveg viszonya, kidolgozottság, szerkezet bla-bla - a formai követelmények, egyebek. Ne babrálj az egereddel, még nem értem a végére! A legfontosabbat nem mondtam el: aki megnyeri, az megkapja a részvényeim.... felét.
- Jó gáláns az Elnök Úr! – ámultam el.
- No, most már kezdheted a munkát, tudod, mi a dolgod.
Kábé tudtam. Megnéztem a neten egy-két alkotói pályázati kiírást, meg hogy milyen ismérvek alapján jó egy iskolai fogalmazás.
Elég sokan, vagy háromszázan pályáztak... Ezen az elnök úr egy kicsit berágott, mi az, hogy csak ennyi embert motivál az ő részvényplakettje, micsoda élhetetlen népség ez, még a pénzt se becsülik, nem is érdemlik, elég lett volna ezeknek könyvjutalom. Hülyék, én meg egy alkalmatlan beosztott, akit majd ki fog rúgni. Egy kicsit a háromszázra haragudott az elmaradottak miatt meg rám.
Miközben a szövegek érkeztek, én zsűritagokat kerestem. Az elnök úr jelezte, hogy a végső szó az övé. Ha valamelyik pályázó nem tetszik neki, az nem nyerhet, ellenben, ha valamelyik igen, akkor az igen, sőt.
Mondom, háromszázan jöttek. Nekem valamiért az összeset végig kellett olvasnom és véleményeznem azokat. A rövidebbek jobban tetszettek, pláne ha viccesek voltak. A szóbeli fordulón először a zsűri tagjai mondták el mindegyikről a véleményüket, majd az elnök úr. Az ő hozzászólásaiban néhányszor saját szavaimat ismertem fel, de büszke voltam arra, hogy ennyire hasonlóan gondolkodunk.
Idén az elnök úr újabb pályázat megfogalmazásával bízott meg. Bízott meg, mármint engem, azaz az előző után még sem mondott fel nekem. Mondhatnám, hogy most a részvények másik felét ajánlotta fel, de ez így nem teljesen igaz. Amikor az első pályázat volt, akkor ily módon szabadult meg könnyen az értéküket vesztett papírjaitól, a másik felének viszont időközben felmentek az árai. No, ezeknek az egyik hányadát hirdette meg most. Erre a pályázatra már vagy háromszázharmincan jelentkeztek, az elnök úr nagyobb megelégedésére. Sokan indultak az előző verseny résztvevői közül is. Kánikula van, a bizottság nem tud jól lakni az iderakott pogácsáktól, kívülről a versenyzők lármája szűrődik be.
- Laci, szólítsd a következőt, a Fazekas Gáspárt – mondja nekem az elnök úr.
- Ha szabad javítanom, Gápsárt. Megyek.
Gápsár már az előző pályázaton is indult, emlékeztem rá, talán a hülye neve miatt is.
Akkor valami bugyuta állatmesével jelentkezett. Emlékeim szerint egy kiégett, depressziós oroszlánról szólt az, aki hosszú ideig vándorol a szavannán, aztán sehová se jut el. Az elnök úrnak mintha tetszett volna, aztán egyszer csak elbődült, és azt mondta, hogy na, ez nem fog nyerni.
Mindjárt bejön, és meglátjuk, ezúttal mit művelt, remélem, nem fogja csűrni-csavarni a nagy semmit, mint a többiek.
- Gápsár, kérem, jöjjön be, és adja elő a zsűrinek a történetét!
Mint egy bírósági tárgyalás, hehe. Belép. Kábé harminc körüli fiatalember. Lábán ortopéd surranó, fölötte lila szövegnadrág, felsőtestén csíkos ing, a hónaljánál kisebb nedvességfolttal, meleg van. Haja divatosan föl van zselézve, a legújabb vidéki divat szerint. Kissé zárt kiejtésével bemutatkozik, majd belekezd:
Történt egyszer, hogy a messzi földön élő herceg dobra verette: aki a legszebb mesét regéli el nekem, az megkapja birtokaim, kúriáim felét a díjjal járó hírnévvel. Minden mesélni tudó, éljen közel vagy távol, legyen gazdag vagy szegény, aranyszájú vagy mekegő, útra kelt, hogy elnyerje a birtokok és kúriák felét.
Eddig jó. Mármint látható, hogy ez a Gápsár meghódította a zsűri és az elnök úr figyelmét, persze lehet, azért, mert különben unatkoznának.
Felcihelődött Fiktéros Mehnyért, a sárvarga, hogy végre kiemelkedjen társai közül, akik csak mosolyogták érzékeny, daloló, mesélő voltát.
Hosszú kilométereket tett meg gyalog, hogy eljusson a várba, útközben haramiák fosztották ki, rókák és farkasok szaglászták körül, eső és szél háborgatta, de csak megérkezett.
A nagy készültség után ő került sorra, elmondta, de a herceg belealudt, s már Mehnyért oldalán is voltak a hajdúk, akik kikísérték.
Hetekkel később tudta meg, hogy nem ő nyert, de még csak a legjobbak közé sem került. Ez némileg elcsüggesztette, de azok a cimborái, akiknek elmesélte, elszunyókáltak alatta, s innen érezte, hogy akkor talán, tényleg nem őt illette a pályabér.
Amikor a következő évben egy új versenyt hirdetett a herceg, ő újra felkerekedett, hogy megmutassa magát. Ismét csak hosszú kilométereket tett meg gyalog, most is zaklatták haramiák, farkasok és a vihar, de ő mind csak a meséire gondolt, mert hogy nagy felbuzdulásában többet is kitalált. A gondja inkább csak az volt, hogy melyiket adja elő majd a hercegnek. De mire odakerült, azért csak sikerült kiválasztani a legmegfelelőbbet.
És belekezdett:
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl élt egy király. Ez a király, talán mert álmatlanság gyötörte, közhírré tette, hogy aki szép históriájával nyugovóra tudja téríteni, az megkapja a fele királyságot, és a hozzá járó hírt s nevet.
Felszedelőzködik az ország minden mesemondója. Facsaratos Bodlizsár, a csupros is útra kell, mert szegény ember volt, örült volna ő nagyon a fele királyságnak. Útra kelt tehát, hogy elmondja a meséjét. Mire a várba ért, úgy érezte, övé a legszebb. Elmondta, de nem ő nyert, s nem az övé lett a fele királyság. Utána egy-két cimborájának is elmondta a történetet, akik azt mondták: „szép-szép, de igazából nem történik benne semmi, ne csodálkozz, hogy nem te nyertél”.
Pár év múlva újra kihirdette a király, hogy aki a legszebb történetet meséli el neki, megkapja fele királyságát. Nohiszen, újabb lehetőség, Bodlizsár, a csupros újra útra kel, de időközben sok minden történt vele, sok mindent megértett. Az előző mese is róla szólt, de ez is, meg ez is, mert hogy csak úgy jutottak eszébe a történetek, annyi minden történt vele. Már szinte azt se tudta, hogy melyikkel állítson be a királyhoz, de aztán csak kifundálta, melyik legyen az.
Beállított, majd belekezdett...
Itt pár jelenlevő meglepetésére, közbeüvöltött valaki, valaki, aki nem volt más, mint elnökünk:
- Versenyző Úr, ha egy újabb koszos parasztot szóba hoz, aki meg a császárhoz indul el, esküszöm, megnyúzatom, hogy stílszerű legyek.
A zsűri elnöke rosszallóan nézett elnök úrra, de aztán mintha megijedt volna attól, hogy a legközelebb nem ő kapja a megbízást, és a papírjai közé révedt. Tegyük hozzá, a történet szerint a herceg is megakasztotta Mehnyértet, bár nem ilyen durván.
Gápsár nem torpanva az elnök úrnak azt felelte:
- P. bácsi, hadd fejezzem be a történetet! Nem szeretnék gúnyt űzni belőle.
Elnök úr meglepődött, hogy lebácsizzák, de az már folytatta:
Mehnyért a hercegnek azt felelte:
- Főméltóságú Úr, hadd fejezzem be a történetet. Nem szeretnék gúnyt űzni belőled.
- Jól van, folytassa – így az elnök úr, - Jól van, folytasd – így a herceg.
- Szóval Bodlizsár, amikor sietett a király felé, rádöbbent arra, hogy meséinek jutalma már megvan, még pedig az, hogy kitalálta és végiggondolta őket. Hiszen a mesék mesés megoldásai majd’ mindig megoldást nyújthatnak élete legnehezebb kérdéseire is.
Lehet, hogy ezt ki kéne próbálni – tűnődtem közben. – Csak gyerekkorom óta nagyon elszakadtam a mesék világától. Másrészről meg ha visszakerülnék ezekbe, lehet, hogy összekeverném az életet a mesékkel. Az elnök úrban például a hétfejű sárkányt látnám, s ahogy telnek a hét napjai, úgy vágnám le a fejeit péntekig, aztán hétfőre újra kinőne az összes.
Amikor Mehnyért előadta mindezt a királynak, az azt felelte:
- Nem mese ez, fiam, de annyira igaz, hogy tiéd a fele királyságom.
Bodlizsár így köszönte meg:
- Felséges királyom! Nem a furfang mondatta velem mindezt. Köszönöm, hogy nekem ajánlod a fele királyságot, ám egyszerű ember vagyok, nem értek az uralkodáshoz. Felséges királyom, ha gondod, nehézséged van, inkább te is szőj egy mesét, és az az országnak és a népnek is hasznára válik. S azzal eljött.
A herceg szavába vágott Mehnyértnek:
- Szép mese ez, fiam, igaz is, úgyhogy neked adom a hercegségem másik felét.
Mehnyért így szólt a hercegnek: Nem a furfang mondatta velem mindezt. Köszönöm, hogy nekem ajánlod a fele hercegséget. Egyszerű ember vagyok, nem értek az uralkodáshoz. Ha gondod, nehézséged van, inkább te is szőj egy mesét, és az a tartománynak és a népnek is hasznára válik. S azzal eljött.
Tetszett az elnök úrnak a mese, talán a befejezése miatt is, talán meg is könnyebbült a végén, hát így szólt.
- Még jó, hogy a végére értünk. Az összeset elhallgatva nekem ez tetszett a legjobban, de láthatóan a zsűrinek is, ugye? – A zsűrielnök bólintott. - Hát akkor felajánlom neked a részvényeim felét.
- Már csak azért is, mert ez benne volt a versenykiírásban – pimaszkodott Gápsár, ám mintha nem is jutottak volna az elnök úr fülébe szavai.
Majd Gápsár így folytatta:
- Mindenesetre köszönöm, hogy nekem ajánlja a részvényei felét. Egyszerű ember vagyok, nem értek azok kezeléséhez, mondhatnám. De ha a kis műhelyemet el tudom igazgatni, ha az adót be tudom vallani, ha az összes hatósági előírást be tudom tartani, akkor a részvényeket is...
- Biztos maga ebben? – szakította félbe az elnök úr, mert rossz előérzete támadt.
- Igen. A minap már úgyis megkeresett egy alkusz cég, akik majd segítenek a legjövedelmezőbb tranzakciók lebonyolításában. És ha nehézségem támadna, majd szövök egy újabb mesét, amely majd megadja a választ, hogyan járjak el.
Így történt, hogy Gapsar nyerte meg a pályázatot, s az elnök részvényeinek felét. Az elnök úr, még fontolgatott egy pert Gapsar ellen, mondván, hogy az megtévesztette, ám aztán ügyvédjei lebeszélték róla. Vak dühét egyedül én sínylettem meg, azzal, hogy kirúgott, de pár nappal később már ajánlatot kaptam egy befektetési cégtől. Hiába, ha már a mesék nem életszerűek, legyen néha az élet ilyen meseszerű!