Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy igen igen szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak volt két aprócska fia. Mivel özvegyasszony volt, már hosszú ideje egyedül nevelte őket, s igen csak megszenvedett velük, mert a két gyermek kívül-belül nagyon különbözött egymástól: az egyik szőke és csendes, a másik barna és harsány volt. A csendes gyermek szófogadó, barátságos és szelíd volt, a másik engedetlen, mogorva és indulatos. Az egyik folyton azt leste, hogyan segítsen öreg édesanyján, a másik meg mindig csak rossz fát tett a tűzre, és megkeserítette az öregasszony mindennapjait. A vége az lett, hogy a szegény asszony már egyetlen percre sem merte összeengedni őket, mert ha együtt voltak, csak bántották, piszkálták, marták egymást. Hasztalan próbálta fiait egymáshoz közelíteni, a két fiú csak veszekedett és verekedett álló napon át. A szegény asszony egészen búnak eresztette a fejét, hiszen azt szerette volna, ha gyermekei jó testvérek módjára élnek egymás mellett. Öregnek, fáradtnak, és gyengének érezte magát ahhoz, hogy tovább próbáljon békíteni köztük, ezért egy napon hamuba sült pogácsával tarisznyálta fel őket, és azt mondta:
- Hasztalan igyekezlek csitítani benneteket… belefáradtam a mindennapos marakodásaitokba. Én már öreg vagyok és gyenge, és nem érzek magamban erőt ahhoz, hogy tovább egyengessem az utatokat. Menjetek Isten hírével, ki erre, ki arra, és boldoguljatok ezen túl a világban, ahogy tudtok…
A két fiú nyakába akasztotta a tarisznyáját, és elindultak, egyik jobbra, másik balra, hogy ne is keresztezzék egymás útját többé. Még csak egymás felé sem tekintettek többet, annyira békíthetetlenek voltak. Telt, múlt az idő, a fiúk pedig csak vándoroltak és vándoroltak a nagyvilágban, maguk mögött hagyva országokat és városokat, palotákat és viskókat, hegyeket és völgyeket, erdőket és mezőket.
Útjuk során kitanultak jóféle mesteremberektől egy-két hasznos mesterséget, messzi földről jött utazóktól egy-két zamatos idegen nyelvet, és vándorlásuk alatt a természet törvényeivel is ismeretségbe kerültek. És egyszer csak, hogy, hogy nem, összetalálkozott a két haragos testvér a világ legvégén, az Óceán partjánál, ahol egy csodálatos és különleges virág nyiladozott.
Ez a szépséges, tündöklő növény minden háromszáz évben csak egyszer virágzott, és aki beleszippantott az illatába, az csodálatosképpen megerősödött kívül s belül egyaránt. S mentül többet szippantott belőle, antul erősebb és erősebb lett. Mindkét fiú egyszerre akarta letépni, hogy gyengélkedő, beteg édesanyjának hazavigye, hadd nyerjen belőle erőt, egészséget. Egy darabig civakodtak, huzakodtak a pompásan illatozó virág fölött, de aztán kénytelenek voltak belátni, hogy sehogyan sem tudnak megegyezni rajta, s mivel egyforma erősek voltak mind a ketten, erőnek erejével sem tudták eldönteni, hogy melyikük vigye haza a virágot az édesanyjuknak.
Közösen szakították hát le, s a hazafelé vezető úton hol egyik, hol másik tette az egyre tündöklőbb virágot a tarisznyájába. Mert ahogy szülőfalujuk felé közeledtek, a virág kelyhe nemhogy hervadott volna, hanem még csak egyre hamvasabb és virulóbb lett… Amikor aztán a falu határába értek, meghallották a falubeliektől, hogy miközben ők elvoltak, édesanyjuk nagyon legyengült és megöregedett. Már csak feküdni tudott, a jóakaratú szomszédok etették, itatták. De ahogy beléptek a házba, és a gyengécske, összetöpörödött öregasszony meglátta őket, nyomban felvidult az orcája, és az ágya mellé intette mindkettőt. A fiúk letérdeltek jobbról meg balról öreganyjuk ágyához, és ráhajtották fejüket a nyoszolyájára. Az öregasszony reszketeg kezével végigsimította a fejüket, és könnybe lábadt szemmel azt mondta:
- Ej, drága két fiam, mióta vártam, hogy megenyhüljetek egymással, és békességben láthassalak benneteket, mielőtt meghalok! Akkor az idősebbik fiú elővette elrongyolódott tarisznyájából a csodálatos virágot, a másik pedig gyöngéden odanyújtotta az asszony szikkadt kezébe. A virág bűbájos illata egyszerre betöltötte az egész szobát, vagy tán az egész házat, de lehet, hogy még a szomszéd falut is… Az asszony elámult a virág szépségén, és nem tudta megállni, hogy jó mélyen bele ne szagoljon. S ahogy beleszagolt, egy csapásra érezte, hogy roskatag tagjaiba visszatér az erő, s a harmadik szippantás után könnyedén és fürgén fel is kelt az ágyból! Magához ölelte két fiát, akik bármennyire is különbözőek voltak és maradtak azok mindig is, mégis csak az ő fiai voltak.
A két fiú pedig hamarosan asszonyt hozott a házhoz, családot alapított, s annyi gyermekük lett, hogy a szegény öregasszony többet nem unatkozott, amíg élt! S noha mindig erősen elütöttek egymástól, közös munkába fogtak: a csodálatos virág magját elvetették, és a következô nyárra tele lett a kertjük szebbnél szebb virágokkal. Mindketten hálásak voltak egymásnak, hogy azzal foglalkozhattak, amivel szerettek: egyikük – aki csendesebb és visszahúzódóbb volt – a virágokat gondozta naphosszat a kertben, s örült, hogy nem neki kell a virágok eladásával foglalkoznia. Másikuk pedig – aki minden lében kanál volt és be nem állt a szája egész nap –reggelente csokorba kötötte és elvitte a piacra ôket.
Vették a bûbájos virágot az emberek, mint a cukrot, s az egykor folyvást marakodó legények úgy meggazdagodtak, hogy tán a király se élt aztán őnáluk jobban…
Évszám
2009