Offerusz

Szent Kristóf legendája Jakob Streit meséje alapján.

1. rész

Valamikor, réges régen,

magas hegyek, fenyvesek közt,

völgy ölében,

volt egy falu.

Gerendából ácsolt falu

öreg házak; kis patak

csordogált a sáros utcán,

rajta keskeny kőhidak.


Hol a gazdák lassú rendben

kaszáltak a dombokon,

a kovács nyugodt ütemben

kopácsolt a műhelyében,

szállt a koppanás a szélben,

szállt a szélben monoton.

A pásztorok furulyáztak,

Őrizték a birkanyájat.

Ölyv keringett a magasban,

éles szemmel mozdulatlan,

fürkészve a békés tájat.

 

Ifjak jöttek fütyörészve,

széles fejsze vállukon,

indultak ki az erdőre,

a meredek földúton.

Közülük kitűnt egy fejjel,

egy hatalmas termetű,

széles vállú, izmos ember;

szilaj kedvű, vad legény,

Offerusz nevezetű.

 

- Nem kell énnékem a fejsze

- így kiáltott kötekedve -,

kidöntöm a legnagyobb fát!

Ki jön velem? Tegyünk próbát!

 

S már futott is, meg se várva,

mit felel a társaság,

a cimborák mind utána,

s fönt a hegyen, ott a fa.

Átöleli, ráncigálja.

Moccan a föld!

Nézik állva,

nézik meredten, csodálva,

hogy feszül meg karja, lába,

hogy dönti meg egymaga.

Reccsen az ág,

hull a mélybe,

az óriás fa lezuhan.

És a helyén,

fönt, magasban egy rés nyílik.

 

Betűz a Nap.

Bedől a fény.

 

Offeruszra rávetődik.

Nézi a Nap, eltűnődik,

Ki ez a hős, ki egy szuszra

kidöntötte ezt a fát?

Ki lehet e bivaly-erős

vad legény?

 

- Ejha! Pajtás, ez kemény! -

átölelik a barátok,

át a derék cimborák.

- Este ezt megünnepeljük,

a nagyhordót csapra verjük,

mind megisszuk jó borát!

És hajnalig mulatunk!

 

Offerusz rá így kiált:

- Úgy lesz! Este ott leszek!

Áttáncolom az éjszakát,

de hajnalban elmegyek!

 

Szerette ő ezt a tájat,

a fenyvest, a birkanyájat,

szüleit, a cimborákat,

mégis, mégis menni vágyott.

 

Mert dolog, az volt itt bőven,

de mind kevés volt neki,

(ki a szálfát az erdőben

puszta kézzel tépte ki.)

S bármi dolgot adtak néki,

másnak fárasztó, kemény,

elvégezte könnyedén.

 

Gazdát, aki munkát adjon,

munkát, mitől elfáradjon,

közel s távol nem talál.

Épp ezért, fejébe vette,

a legnagyobb úrhoz áll,

elszegődik szolgálatra.

Feladatot adjon végre,

olyat, ami megizzasztja!

 

Aznap éjjel, egész éjjel,

a fogadó tömve volt.

Lányok, ifjak táncot roptak,

kurjongatva,

szenvedéllyel -,

Offerusztól így búcsúztak.

 

Ki hajnalban útra kelt,

sűrű erdő vadonán át,

elhagyva szülőhazáját,

messze-messze vándorolt.

 

 

II. rész

 

A fél világot bejárta,

megmászva nagy hegyeket,

hajózott az óceánon,

de azt, akit keresett,

urak között legnagyobbat -,

nem találta.

 

Míg egy reggel, jó korán,

mielőtt a Nap előbújt,

fölmászott egy magaslatra,

szedte lábát szaporán.

Ott megállt, hogy széttekintsen,

s tartson egy kis pihenőt.

 

Csodálatos, amit látott:

hatalmas királyi várost,

mindenfelé házak sorát,

cifra kastélyt, szép kupolát;

a kelő Nap sugarai

megcsillantak a távoli

büszke tornyok tetején.

Mert aranyból volt sisakjuk,

s aranykakas a hegyén.

 

Amint leért a városba,

akkor ámult igazán:

kővel rakott széles utcák,

festett házak, emelet,

ablakokon kőkeret.

 

Kapudíszek,

vízköpő,

cégér lóg a ház falán,

pata koppan,

ostor surran,

hintó fordul,

a tölgyfa kapu csikordul;

inas ugrik szaporán.

 

Megállnak a pejlovak,

és leszáll egy gyönge nő.

Ékes dáma, szép kalapban,

csillog ékszere a napban.

 

Kérdi Offerusz a lázas,

sürgölődő,

mezítlábas

kisinast:

- Kié ez a roppant város?

Ki itt az úr?

 

S a gyerek szól:

- A Király!

Legnagyobb úr a világon,

itt lakik, fent,

itt a várban,

fényes, arany trónszobában.

És e tágas, gazdag ország

népein uralkodik.

 

Offerusz megy föl a várba,

a szépséges palotába,

be, a díszes trónszobába,

hol az udvarnép mulat.

 

S amint belép, hirtelen,

a teremben néma csend,

minden szem reá mered,

megáll minden mozdulat.

 

És az óriás egyenesen

a királyhoz odalép,

bátor hangján szól ekképp:

- Széles világot bejártam,

megfordultam sok helyen,

uralkodók udvarában,

hatalmukat ismerem,

és nem találtam,

nem leltem

tenálad nagyobb urat!

Szolgálatodba fogadj fel,

adj nehéz munkát nekem!

 

Ámulattal néz a felség,

mit is mondjon hirtelen?

De az ajtó nyílik újra,

ijedt hangok, suttogás,

felbolydul a trónterem.

 

Egy futár rohan lihegve,

és így kiált leborulva:

- Ó, királyom szörnyű baj!

Betört országunkba reggel,

az ellenség nagy sereggel!

Húsz városod felégette,

polgárait szétkergette,

sír az utcán a sok árva!

 

Szól a király most felállva:

- Jókor jöttél idegen!

Szolgálatra felfogadlak.

E nagy vészben épp te kellesz,

állj élére a csapatnak!

Kardot, páncélt vígy magaddal,

ütközz meg a szörnyű haddal!

 

S a főkovácsot hivatja:

- Készíts ennek a legénynek

acél kardot, jó keményet,

akkorát, mint ő maga!

Markába, ha megragadja,

tudom, minden mozdulatja

tíz ellenséget talál.

 

Hamar kész a szörnyű fegyver,

indulnak a férfiak,

megütközni a sereggel

a síkon, a hegy alatt.

 

A szívük már a torkukban,

dobog, dobog egyre jobban,

asszonyaik otthonukban,

ők is így szoronganak:

- A hősökre most mi vár,

Győzelem, vagy rút halál?

 

Vérszomjasan tör előre

a rabló pogány sereg,

menekül a nép előle

a mocsárba, az erdőre -

bujdokolva kesereg.

 

Offerusz megáll a síkon,

mögötte a királyi had,

s az őrjöngő ellenségnek

lélegzete elakad.

Egyet suhint, s tíz pogánynak

hulla porba rőt feje.

Két suhintás, a seregnek

zavarodva, tülekedve

megtorpan az eleje.

Harmadikat meg se várva,

fut a rabló, fut haza,

fegyvereit eldobálva.

 

Offerusz a roppant karddal

legyőzte a sereget.

Hálálkodnak a katonák,

hálát mond az egész ország,

ünneplik őt tánccal, dallal:

- Köszönet és hála légyen,

és dicsőség teneked!

 

És a hőst a király szépen

ülteti egy karosszékbe,

maga mellé, jobboldalra,

s jelet ad a vidám dalra.

 

Koboz pendül, szól a síp,

majd a csizmák sarka dobban,

egyre gyorsul, egyre jobban...

kurjantanak a leányok,

forog-forog a szoknyájuk,

csúfolják az ördögöt,

ki „elvitte a vén dögöt..."

 

A királynak könnye csordul,

víg nótától, tüzes bortól;

de mikor az ördög nevét

kihallja a dalból,

keresztet vet riadtan.

 

A zenekar összenéz...

de a felség újra víg:

- Játszatok legények!

A mulatság meg ne álljon,

meg ne álljon miattam!

 

Nem érti ezt Offerusz.

- Mondd, mi a baj, ó királyom?

 

- Ez igen, ez derék!

Ilyen tüzes táncot

régen láttam! De rég!

- Igen, mindez látszott!

No, de felség, a kezével

miért hadonászott?

 

- Hadonásztam volna?

Ne törődj te azzal!

Fogj kupát kezedbe,

az majd megvigasztal!

Egyél-igyál jóbarátom,

terítve az asztal!

 

Vegyél bátran, ne szabadkozz,

nosza, egyet válassz!

- Felség, mi a válasz?

- Aj, te konok, nyughatatlan!

No, de jól van,

halld, mit mondok:

 

Az ördög nevét hallottam,

s ezért keresztet vetettem.

Ez volt, amin megütköztél!

 

- Te félsz tőle?

- Ó, te balga,

az ördögtől mindenki fél!

- Te nagyúr vagy!

Nem láttam nagyobbat nálad,

nincs hát mitől tartanod!

- Ő nagyobb!

Én csak egy király vagyok,

de ő a Földet uralja -

bár gonosz, a férgek alja.

- Akkor megyek! Megfogadtam,

a legnagyobb úrhoz állok,

s nem vagy legnagyobb te sem!

- És Offerusz talpra pattan,

- az ördögöt - szól keményen -,

bárhol is van, bárki légyen,

megyek, és megkeresem!

 

És az óriás máris indul,

reng a márvány palota,

ahogy súlyos lépte kondul,

a nagykapu megcsikordul,

s mire lassan visszafordul,

Offerusz már messze jár,

elnyeli a láthatár.

 

III. rész

 

Járja egyre vándorútját,

ezt is, azt is kérdezi:

az ördögöt hol leli?

De mindenki elhúzódik,

s nem felelnek őneki.

 

Míg egy nap, az erdő mélyén,

meredek szikla szegélyén,

megjelenik egy fura,

zöldköpenyes figura.

 

És Offerusz kérdi újra:

- Jó uram, ha meg nem sértem,

az ördögöt keresem.

Nem tudja, hogy hol lelem?

Hogy találom meg,

miképpen?

- Itt áll veled szemben éppen!

 

És az óriás felderül:

- Szolgálatra felfogad?

- Persze, csak tedd, amit mondok,

és ne beszélj túl sokat!

Ezt a szálfát hozd magaddal!

- Így szól, s nyegle mozdulattal

jókora fenyőt mutat.

Offerusz kirántja nyomban,

s követi ördög urat.

 

S, hogy kiérnek a vadonból,

kinéznek a sűrű lombból,

látják, jámbor emberek,

a közeli dombtetőn,

kápolnát építenek.

 

A Sátánban gyűl a méreg,

De kivár.

S mikor a Nap megy le már,

s az építők hazatérnek,

Offeruszra rárivall:

- A kápolnát döntsd le nyomban,

döntsd hamar!

 

S Offerusz a hosszú fával

odavág.

Hull a tégla, dől a fal,

leomlik a szerkezet.

- Na ez szép volt!

Szép munka volt, adj kezet!

Máris mehetünk tovább!

 

Jön a reggel, jön a dél,

elmúlik a délután,

s a két vándor visszatér.

 

Elámulnak mind a ketten,

összenéznek meglepetten,

mert a dombon,

megújulva áll a templom.

Egy szép kereszt van előtte,

hófehér.

 

A Sátán nyargal üvöltve:

- Döntsd a viskót,

döntsd a földre!

Ám megbotlik a keresztnél,

s amint estéből föleszmél,

Offeruszra föltekint.

Ijedt szemmel, rekedt hangon

szól megint:

 

- Előbb ezt a kőkeresztet!

- De nagyúr, a kezed reszket! -

és az óriás eltűnődik...

Lucifernek odaszól:

- Előbb mondd meg, ki az az úr,

akitől az ördög is fél!

S Lucifer nem válaszol -

csak ül, nincs egy szava sem.

 

Offerusz a roppant szálfát

földrecsapja mérgesen.

A gerenda földre hull,

megütve a Sátán lábát,

s bénán vánszorog a vén,

dudor termett lábfején.

 

 

IV. rész

 

Offerusz, a dombokon át,

indul megint.

Egyre sűrűbb a bozót,

egyre keskenyebb az út,

a sok szúrós, vékony ág

bökdösi, arcába vág.

 

De túljutván a bokrokon,

egy meredek hegyoldalon

széttekint.

Jobbra fent, egy régi barlang.

Lent, a lábai alatt,

széles folyótorkolat.

 

Barlang előtt, kövön ülve,

meglát egy agg szerzetest,

imájában elmerülve.

A nyakában kis kereszt,

kifaragva keskeny ágból.

 

S ím, az öreg föltekint,

szelíden feléje int:

- Szállj meg nálam, ifjú vándor,

csakhamar leszáll az est!

Offerusz az éji szállást

elfogadja örömest.

 

S amíg az öreg kínálja,

forrásvízzel, friss lepénnyel,

ő csak nézi a keresztet.

- Kire utal ez a jel?

- Elmondom, ha érdekel:

 

Krisztus ő, egy szűz szülöttje,

ki kereszten lelt halált,

de föltámadt győztesen.

Így lett ő az Ég Királya,

és a Nap, a koronája

tündöklik fent fényesen.

- Őt szolgálnom, hogy lehetne?

- Imádkozzál reggel-este!

- Jaj, ez nem nekem való!

Nehéz munka lenne jó,

amit nem győz senki sem...

Viharos szél, szörnyű hőség

másnak ki nem bírható!

 

- Van egy másik lehetőség...

Jól figyelj, szavamra hallgass!

Ott lent, látod, a folyó.

Bárki jön, cseléd, vagy gazda,

szorgalmas, serény, mihaszna,

vidd át őket, s egy év múlva

eljön hozzád a Hatalmas.

 

S Offerusz a partra megy,

kunyhót épít ott magának.

Jeges vízben, tűző napban,

fodros, zúgó áradatban,

hosszú botján támaszkodva,

gázol át - de sose fárad.

 

Múlik nappal, múlik éjjel,

eltelik az esztendő.

A nagy Király mégse jő.

Évek múlnak csöndesen,

ő nem csügged -

vár, csak vár türelmesen.

 

Míg egy ködös reggelen,

kiáltást hall élesen,

kiáltást a túlfelen.

Egy gyermek áll ott a parton,

- Vigyél át a nagy vízen!

 
És az óriás nyakába ül.

 
Ám, ahogy középre érnek,

egyre súlyosabb a gyermek,

egyre jobban nehezül...

Offerusz nekifeszül,

botját szorítja erősen.

 

Ilyen még soha nem történt,

nem bírja a terhet ő sem!

Nem bírja a gyermeket!

- Jaj, de nehéz vagy te csöppség!

Mintha az egész világot

tartanám a vállamon!

Föltekint a fáradt révész,

görnyedve a súly alatt.

És a gyermek helyén, ím, egy

fényből szőtt csodás alak.

- Offerusz megáldalak!

 

Legyél mindörökre boldog!

Világ terhét,

mit én hordok,

te viselted e napon!

 

Hűs vizet locsol fejére,

csorog szemébe, fülére,

s míg a keresztvíztől ázik,

megszűnik a roppant teher.

 

- Új neved lesz mától fogva:

Krisztofferusz, azaz Kristóf,

aki Krisztus hordozója.

És amint a parton leszel,

a botodat szúrd a földbe,

harmadnapra kivirágzik!

 

S te ott ülsz majd jobbomon,

fent az égi trónuson!

 

V. rész:

 
Angyaloknak szárnya lebben,

vagy a partról szól az ének,

ahogy körbe-körbe lépnek

mezítlábas gyerekek?

Szól a dal a néma csendben,

hangzik egyre fényesebben,

fényesen és szabadon.

Vagy a partról... vagy az égben...

vagy csak Offerusz szívében:

 

Egy régi-régi hajnalon,

csendben állt az ős vadon.

A fákon cinke énekelt,

Offerusz már útra kelt.

Karja, izma oly kemény,

nem győz véle húsz legény.

Hajtja buzgó indulat:

szolgáld a legnagyobb urat!

 

És ő kereste szüntelen,

hajózva messzi tengeren.

Egy roppant város főterén,

cifra kastély, dől a fény.

Ott élt egy uralkodó,

körötte szolga, hódoló,

ő volt az úr minden felett,

és Offerusz vitéze lett.

 

A nagy királynak ellenét

egy szál karddal verte szét,

de elhagyta az udvarát,

mert félni látta hős urát.

Az ördögöt kereste fel,

és így szólt hozzá Lucifer:

e hosszú fával, látod ott:

rombold szét a templomot!

 

És Offerusz nagy port kavar,

mert hull a tégla, dől a fal.

De félbehagyja, mást figyel:

az ördög félve botlik el,

egy új kereszt előtt megáll,

tétovázva körbejár,

mert attól ő is reszketett,

ki a kereszten szenvedett.

 

Offerusz tovább keres,

és szól hozzá a szerzetes,

ki barlang rejtekén lakott,

és csendesen imádkozott:

 

Segítsd a gyengét, védtelent!

Az Úr előtted megjelen,

ha gázolván a nagy folyót,

viszed a fáradt utazót.

 

Múltak évek, és hetek,

Jutalmad, ím, elérkezett:

a vad vízen, a mélyen át

te vitted át az Ég Urát!

 
Alleluja...

Ó Mennyei Uralkodó,

mindeneket alkotó!

Hozsanna Néked, glória!

Szűzanyának egy fia.

Alleluja...

Rex sempiterne Coelitum,

Rerum Creator Omnium.

Gloria tibi Domine,

qui natus es de Virgine.

Alleluja...

Vége