" Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa. "
Öngyilkosságom hirtelen ötlet volt, így nem is volt idő arra, hogy észérveket állítsak fel az életben maradásom mellett. Döntöttem és kész. Mindig így volt velem, hirtelen haragú, lobbanékony természet voltam. De úgy, mint oly sokszor, most is inkább a pozitív oldalát szeretném előtérbe állítani halálomnak, ez pedig nem más, mint az, hogy egyáltalán megírhatom ezt a szösszenetet és esetleg más úgy gondolhatja később, hogy esze ágában sincs a másik oldalra távozni, megvárja inkább a saját idejét.
Az öngyilkosokra kemény megrovás vár, amint átlépik a Halandók kapuját. Engem egészen elborzasztott már maga az az észrevétel, hogy a túloldalon minket senki, de tényleg senki nem sajnál. És itt kezdődnek a problémák! Bezzeg az élők. Majd megpusztulnának, csak hogy még egyszer viszontláthassanak bennünket, ezek meg, amint kiderül rólad, hogy öngyilkos vagy, szóba sem állnak veled, szabályszerűen kirekesztett vagy. Az egyik még ki is lökött a sorból, amelyben lassú léptekkel haladtunk előre egy papirosokkal megrakott asztalféleség felé. Végre valahára szigorú pillantásokkal kísérve csak elértem - többiektől csak így hallottam - a szelektálókhoz. Odanyomtak a kezembe egy paksamétát, aminek az első oldalán az virított, hogy ” öngyilkos “. Végignyálazgattam, végigpásztáztam, hogy vajon mit is szeretnének itt tőlem, de ez inkább ilyen pszichológiai levezetése volt annak, hogy az emberek hogyan jutnak el az öngyilkos lépésig. Épp gyűrtem volna be a tájékoztatót a zsebembe, amikor a lapot osztó csont sovány ipse kérdőn nézett rám és így szólt:
- Na, eldöntöd, hogy kóborolsz vagy mész a süllyesztőbe? Nézz már hátra, mögötted vannak még ebben az órában vagy ezren…
- Miről beszélsz? - kérdeztem meglepetten.
- Arról, hogy kiváltod a büntetést vagy mész lyukat ásni a föld középpontja felé…
- Tessék?
- Nem olvastad?…jaaa, hát persze, elfelejtettem hozzátűzni. Fene egye meg, 120 éve csinálom, de ezekkel az öngyilkosokkal mindig csak a gondom volt. Még dupla pénzt sem kapok érted, pedig hidd el, három papírt miattatok pluszban tűzök minden alkalommal. Na nesze, olvasd el!
Ezzel kezembe nyomott egy másik nyomtatott papírt azokkal a bütykös és szerintem rég lerothadt ujjaival. Nem tudtam hová tenni ezt a föld középpontja lehetőséget vagy kiváltást, megváltás. Így kezdtem is olvasni a sorokat és most jól figyeljetek, mert én lefordultam volna a székről, ha épp széken ülök. Az öngyilkosság, mint olyan, a táblázatuk szerint a kutyagyilkosok előtt áll, indoklásuk nem más, mint ’ a halottat szerető személyek életük végéig történő önmarcangolása ‘. Ostobák! Csapkodtam dühömben a térdemet! Mégis honnan tudnak ezek bármit, akik megöngyilkolják magukat, biztosan okkal teszik! Tovább olvasva a lapot, szemeim akkorára kerekedtek, így követve a sorokat, hogy bizisten én is megijedtem magamtól: ” országától függően, saját pénznemében, élete összes eddigi pénzjáradékának a kétszeresét megkeresni köteles úgy, hogy halála után váljék híressé és ismertté, ezzel előteremtve a Halandók kapujában ténykedő szorgos kiválasztó lelkek munkájának jutalmát és a nyomtatási költésegeket, amiket jelenleg az Előcsarnok anyagi okok miatt képtelen megtéríteni “. Tehát. Azt várják tőlem, hogy miután meghaltam legyek híres, miközben amíg éltem sem voltam senki, észre sem vettek az utcán, nemhogy híres lettem volna. És ennek tetejében, azt a pénzt, ami ebből befolyik, adjam nekik, hogy tudjanak tájékoztatókat nyomtatni a hulláknak. Ez őrület!
Hirtelen döntés, pont úgy, ahogy meghaltam. Vállalom, híres leszek. No de, mi van akkor, ha nem sikerül? Kérdeztem az én kiválasztó lelkemet, aki szinte élvezte döbbent arcomat és magatehetetlenségemet.
- Mi lenne hát? Mész a földbe ásni, mint a kukacok. És a klíma se rossz. Szeretted te a meleget, utánad olvastam itt a nagy várakozásom közben. De egyébként sokan próbálták már, főleg a híresebbek. Néha még azoknak sem sikerült, akik egyébként rendkívül híresek és ismertek voltak. Azokat újabb reklámfogásnak gondolták még a legnagyobb rajongóik is, így inkább hullagyalázás vádjával elkergették a közvetítőt.
- Ki az a közvetítő?
- A közvetítő, akiben a legjobban megbíztál életedben és akivel képes vagy a kommunikációra, amint visszatérsz szellem formádban.
- Szellem formámban?
- Szellem formádban.
- Komolyan azt hiszi itt bárki, hogy láthatatlanként ismertté tudok válni?
- Senki nem hisz semmit rólad vagy bárkiről. Ez csupán egy lehetőség az öngyilkosoknak, hogy amit életükben feladtak, azt dupla nehézségek árán megszerezzék. Ha nem ment láthatóan, hogy észrevegyen bárki, lássuk megy -e láthatatlanul.
- De én sosem akartam híres lenni.
- Híres nem akartál lenni, csak azt akartad, hogy észrevegyenek. Hát, most sikerülhet, utoljára. De jelzem, ez dupla olyan nehéz, hiszen az emberek többsége alig hisz a mumusokban.
- Áll az alku. Megpróbálom. És mondd. Hová kerülök, ha teljesítem a feladatomat?
- Azt majd megbeszéljük, ha leszámoltuk a befolyt pénzt és annyi, amennyinek lennie kell.
Ez volt az utolsó szava és abban a pillanatban elsötétült előttem minden, zuhantam a mélybe, legalább tíz percen át csak estem estem. Sosem fogjátok kitalálni, hogy hová estem. A saját temetésemre sikerült visszaérnem , ráadásul az a vén 120 éve adminisztrátorként ténykedő gonosz, ostoba kecske a nyitott síromba, a koporsóm fedelére dobott. Már értem miért hagyják bent a kötelet a koporsó betemetéséig. Ha az nincs, ki tudja hogyan evickélek ki abból a gödörből. Ejjha, amint kimásztam a nekem szánt sírból, csodát kellett látnom. Egész sokan eljöttek a temetésemre, milyen megható. Életemben alig kerestek, hívtak, bezzeg amikor meghaltam ott könnyeznek, hogy ’ hogy nem vettük észre? ‘. Mert vakok vagytok, ordítottam volna, de nem tudtam, mert hallhatatlan és láthatatlan is voltam egyben. Mondjuk ez kész szerencse, hiszen nem tudom hány rokonomat és barátomat küldtem volna fel az Előcsarnokba, ha bezuhanok az égből a saját koporsóm tetejére, majd azzal a lendülettel ki is a mászom a saját síromból ordítozva. A fenekem még fájt, hiszen arra huppantam, de feladatom volt…megkeresni a közvetítőmet. Ugyan ki lehetett az, akiben feltétlenül megbíztam? Legjobb ötletnek az bizonyult, hogy végigjárom ától zéig az ismerősöket, valaki csak meglát és meghall és akkor majd jól meggazdagszom. Türelmesen megvártam, amíg mindenki illendően elbúcsúzott tőlem, de legszívesebben a felét belelökdöstem volna magam mellé a sírba, hogy ’ te mégis mit keresel itt? ‘. Persze nem gonosz szellem voltam, így nem tettem, csak a puszta gondolattal játszottam el, meg a sírom melletti kavicsokkal, amit hamar abba kellett hagynom, hiszen kezdett feltűnni sokaknak a számos szemmagasságban röpködő kő.
Elindultam velük, sokak mellett elbattyogtam, meghúzogattam a sapkája bojtját, hogy vajon ha megfordul meglát -e. Egyik sem vett észre, volt akinek áriáztam a fülébe, de az is süketen ment tovább. Nem ők voltak a közvetítők, ez tiszta sor. Gyorsan végeztem a munkámat, mindenkit zaklattam finoman és odafigyeléssel. De semmi. Az egész násznépet végighuhogtam, volt olyan is, akit egészen hazáig kísértem és kopogtam az ajtaján, egymás után kétszer, de semmi, mindig az az ostoba értetlen tekintet, hogy ’ nahát, ez ki lehetett…’. Hogy mennyire nincs fantáziátok! Én biztosra vettem volna, hogy az kopog az ajtómon, akinek ma a temetésén voltam…látjátok, ezért nem értettük mi sosem egymást. Két napig jártam a barátokat, ismerősöket és semmi eredménye nem lett. Nem bíztam volna senkiben? Lehetetlen! Hiszen mindig nyitott voltam, igyekeztem elég időt barátokkal, ismerősökkel tölteni. Nem értem én ezt. Még a legjobbnak hitt barátom mellett is úgy mentem el, mint egy szellem…nem vett észre! Csapokat nyitogattam, fűtést csavargattam, volt, hogy ajtót is csapkodtam a végére és a semmi. Napokat töltöttem ott, ahol biztosra vettem, ő lesz az, akiben megbíztam. Feladni kezdtem a játékot, mennem kell lassan, gondoltam magamban, csak kárt okozok, ideje indulni. Búcsúzásképp kedves barátom homlokára nyomtam egy csókot és kicsit meglibbentettem a függönyt…
- Hogy tehettél ilyet? Jól magamra hagytál. - mondta őszinte szomorúsággal, mélyet sóhajtva, miközben egy pillantást vetett a komódon heverő fényképemre.
És akkor azt hittem hall, érez, lát! Lát, persze, hogy lát! Itt vagyok! Mondtam neki, magyarázkodtam, visítottam, hencseregtem a földön, toporzékoltam. Semmi.
Így végül úgy döntöttem, a feladatom befejezése nélkül, anélkül, hogy egyáltalán belekezdhettem volna földöntúli karrierem kicsúcsosításába, visszatérek bütykös ujjú barátomhoz. Gúnyos mosollyal nézett rám, kacsintott egyet és így szólt:
- Jó hamar ment. Mutasd a tárcád.
- Nincs abban semmi. Hiszen a közvetítőt sem találtam meg.
- Hmmm…gondolkodtál -e idefelé, hogy miért nem találtad meg?
- Mert mindenre képtelen vagyok, ezért lettem öngyilkos.
- Rossz válasz. Ha így gondolkodsz tovább, nem földet túrni mész, hanem egyenesen az üstbe parancsollak.
- Hát akkor?
- Mi volt az első feladatod? Megtalálni a közvetítőt, igaz?
- Igaz.
- És miért nem tudtad megtalálni a közvetítőt, akiben megbíztál életedben?
- Mert nem bíztam talán senkiben?
- És miért lettél öngyilkos? Miattuk?
- Az én hibám lenne?
- Jól jegyezd meg lányom, amit most mondok. Leéltél egy valljuk be, nem túl hosszú életet. Feladtad te ezt nagyon könnyen. Alig néztél szét, bezárkóztál, nem hittél, nem bíztál te senkiben, a barátaid szeretetében sem. Figyeltelek! Még a saját temetéseden is kigúnyoltad őket! Kész szerencse, hogy nem hajítottad egyiket sem a sírodba…mit mondtam volna a főnökömnek, ha ezt megteszed? Az én lelkemen száradt volna az ő sorsuk is. Az adminisztrációról meg ne is beszéljünk. Láttad az arcukat?
- Láttam…
- És miért nem hitted el nekik még ott sem, amikor zokogtak, hogy szerettek?
- Nem bíztam bennük.
- Ostobaságot csináltál te lány.
- Mikor kezdhetem a földtúrást?
- Ohh, nem kezdesz te semmilyen földtúrást. A feladatodat teljesítetted…
- Teljesítettem? Hiszen nem lettem sem híres, pénzt sem szereztem az adminisztrátoroknak. Nem tettem semmit.
- Dehogynem. Azért nem kedvelünk titeket, öngyilkosokat itt fent, mert sok veletek a gond; utánatok olvasni, kitalálni valamilyen feladatot, amitől megnyugszotok, hogy a végén rájöjjetek, nem kell haragudni a világra, békében mehessetek tovább. Persze kapok érted plusz prémiumot, főleg ha felismered a problémát, de szomorú történet a tiétek, némelyikbe bele is könnyezem olykor.
- És most akkor mi lesz? Hová kerülök?
- Gondolkodtam én rajtad sokat. Most azt hiszem egyelőre kijelölök neked egy felhőt, azon elkucorodhatsz egy darabig, kedves szomszédok mellé teszlek, egészen megkedveltelek a végére. A felhőkön ülve sokan szeretnek irkálni-firkálni…hátha te is kedvet kapsz hozzá. Sok szerencsét. Jobbra a második kapu, aztán egyenesen…
- Köszönöm szépen…
- Magadnak köszönd. Kérem a következőt!