Az öreg

Évszám
2013
Beküldő
bébé

Volt egyszer egy falu, ahol egyszerű népek éltek, akár egy nagycsaládban, mindenki végezte a dolgát, segítettek, ahol tudtak. Azonban az idő haladásával egyre inkább eltávolodtak egymástól, elkezdtek gyűjtögetni és a javaikat félteni, s mindenkinek megvolt a gondja-baja. Eluralkodott a kapzsiság, féltve őrizték a magántulajdont. Árgus szemekkel lesték a többieket, attól tartva, pusztán azért beszélgetnek, hogy kifosszák őket, vagy kipuhatolják a titkaikat. Nem maradt el a rosszindulatú pletyka, sőt az áskálódás sem. Kerítést húztak a telkek köré, az ajtókat zárva tartották, az ablakokra rácsok kerültek. Az idegeneket nem látták szívesen.

Már nem éltek királyok, a nép  egyenlőnek számított, mégsem voltak  boldogok, mert nem hittek a szeretetben. Úton, útfélen panaszkodtak, s bárki megkérdezte, hogy vannak, válaszként  siralomáradat zúdult a nyakába, így aztán többé nem kérdezgettek.

Hajdanában, danában egy zord téli napon arra járt egy vándor, aki sorra bezörgetett a házakhoz.

– Szép napot jó emberek, szegény öreg vándor vagyok, rám tört az ítéletidő, kaphatnék szállást és egy adag meleg ételt? – kérdezgette.

A válaszokon  alaposan ledöbbent. Hiszen hallotta már hírét ennek a falunak, mégsem akarta elhinni, hogy léteznek ennyire kapzsi, gonosz és zsugori emberek. Amerre addig járt, mindig akadt valaki, aki beengedte, még ha a legszegényebb is, aki az utolsó falat kenyerét osztotta meg vele. Itt azonban  nem akarta senki befogadni.

„Jaj, csak legalább  egyetlen ember legyen, aki miatt azt gondolom, van remény…” – sóhajtotta.

Ám bármerre vitte az útja, hasonlóan durván utasították el.

– Mit keresne az én házamban egy vadidegen? – kérdezte az első.

– Ugyan jóember, miért kelt útra ilyen időben?

– Hogy mit akar? – sikította hitetlenül egy termetes asszonyság.

- Mi vagyok én, szálloda? Menjen a panzióba! – csapta be az orra előtt az ajtót egy felháborodott középkorú férfi.

– Csak nem képzeli, nem ismerem magát…

– Menjen haza íziben!

– Tűnjön a szemem elől vén bolond, még az kell, hogy nálam dobja fel a talpát!

– Ha ilyenkor útnak eredt, vessen magára!

A jámbor öreg egyre letörtebben járta sorra a házakat, jó pár családnál próbálkozott, de senki sem adott szállást. Mégsem ez bántotta annyira, hanem az érzések, a rosszindulat és a bizalmatlanság. Búskomoran csóválta a fejét, s az orra alatt dünnyögött. Cudar időjárás tombolt, a szél megszaggatta a téli álmot alvó fák ágait, tépte, marcangolta a háztetőket , épp, hogy el nem szaladt velük. Ilyen időben  a kutyákat sem engedték ki.

Az emberek összesúgtak, felhívták egymást, hogy egy gyanús alak mászkál, bebocsáttatást kérve. A helyi rendőrt is értesítették, nézzen utána, ki ez a jött-ment betörőképű.

Az öreg tovább bandukolt, a jeges hó lerakódott a szakadt kabátjára, a kopott sapkája alól kilógó csapzott hajára, rá is fagyott, ahová odatapadt. Az arca és a keze elkékült, megdermedt, de nem törődött vele, gondolta, megleckézteti ezeket az irigy, önző embereket.  A szél által letördelt ágakból rőzsét gyűjtött, s a fő téren tüzet csiholt, majd elkezdte sütögetni a szalonnáját. Épp akkor ért oda a rendőr.

– Uram, kérem, hogy most rögtön távozzon a falunkból!

– Miért, mi a bűnöm? – kérdezte az öreg, és tovább forgatta a pálcára szúrt szalonnát.

– Zaklatja a lakosságot, zavarja a békés nyugalmunkat…

- Ugyan, ezt ön békés nyugalomnak nevezi?

– Csönd van... Önmagán kívül lát itt valami zavargást?

- Önmagam nem látom zavargásnak… ám az ablakból mindenki a főteret lesi, mikor űz el innen… ez békés nyugalom? – mormogta a bajsza alatt.

– Akkor is kérem, azonnal oltsa el a tüzet és hagyja el a falut, ne zaklasson senkit!

- Mivel zaklattam bárkit?

– Be akart kéredzkedni…

- Nézze uram, szerettem volna bejutni…  Mindenki otthon melegszik, ki sem dugja az orrát. A macskák a kemencénél dorombolnak, a kutyáknak kerestek egy meleg zugot, és az emberek is összebújnak odabenn… az ön felesége és  két kislánya is a paplan alatt nézi a tévét…

- Ezt  honnan tudja? – lepődött meg.

- Nem nehéz kitalálni… Ugye, elismeri, hogy  olyan farkasordító hideg van, hogy még a kutyát sem verik ki?

– Hát… igen, hideg van, szó se róla, én sem rónám az utat, ha nem jelentették volna a szabálysértéseit! – nézte szánakozva a kékre fagyott öreget.

– Miféle szabálysértéseket?

– Itt nem lehet tüzet rakni…

- Bocsánat, nem tudtam, hogy nem lehet… de hiszen ég a tűz!

– Jó, lehetni lehet, de ez szabályellenes! Kérem, távozzon a falunkból!

– Eltávoznék, csupán egy a gondom…

- Micsoda?

– Lenne egy kérdésem, önök boldogan élnek?

– Hogy jön ez ide?

– Nagyon is idejön… feleljen a kérdésre!

– Hm… hát persze, mindenki boldogan él! Megvan a háza, az autója, minden, ami kell… ilyen cudar időben van, hol meghúzza magát és van, amivel fűteni tud! A lakás meleg és ennivaló is akad. Kell ennél több?

– Na, látja! Sejtettem… - csóválta a fejét.

– Mit is? – értetlenkedett a rendőr.

– Hogy ebben a faluban mit tekintenek értéknek… jó helyre vetett a sorsom... de vajon szeretet van-e? – dünnyögte sokat sejtetően.

– Micsoda? Szeretet? – hökkent meg a rendőr.

– Az ám.

– De azt nem lehet megfizetni, azt nem lehet megvenni…

- Így van! Azt bizony nem lehet megfizetni, nem lehet megvenni, önök szerint nem érték?

– De, bizonyára az, csak… hogy is mondjam…

– Pedig, ha tudná, hogy azok közül, amiket felsorolt, a szeretet ér a legtöbbet, most nem lamentálna  ennyire!

– Eh! - legyintett a rendőr dühösen.

„Ez egy vén bolond, aki jó dolgában azt sem tudja, miről jár a szája. Bizonyára kifagyott a maradék esze is, ha ilyen időben útra kelt. Aki így tesz, vessen magára! Mit bánom én, fagyjon meg! De ne a mi falunkat csúfítsa és hozza hírbe! Takarodjon innen!” – gondolta.

Ám akkor az öreg mélységes nyugalommal felnézett rá, a rendőr először pillantott a szemeibe. Olyan tiszta kéken ragyogtak, amilyet életében nem látott. Teljesen ledöbbent az érzéseittől. Valami durvábbat akart  mondani, de attól a tekintettől torkán akadt a szó. Az öreg az iménti jéggé dermedt, elkékült képű szerencsétlen koldusból hirtelen átváltozott jóságos, szeretetet árasztó bölccsé. A rendőr lehajtotta a fejét, lesütötte a szemeit és hazakullogott.

Az emberek kíváncsiak lettek, miért nem üldözte el az idegent, ezért a legvagányabb férfi odarohant az öreghez, hogy majd eltávolítja  a szégyenfoltot a falu középpontjáról, ám amikor közel ért hozzá, hirtelen lecsillapodott, hát még, amikor a szemébe nézett. Túllátott az időn, a jelenen, a múlton, a jövőn. A vad indulat egy csapásra lecsillapodott, tétován állt a tűz melegénél.

– Jó estét, mi szél hozta erre? – kérdezte s csodálkozva megfogta a torkát, alig akarta elhinni, hogy a szája ezt kérdezte.

– Szép jó estét uram, gondoltam, melegszem a tűznél, s aki fázik, megosztom vele a meleget, no meg a vacsorámat.

– Nemes cselekedet, ilyet évtizedek óta nem tettünk… ha jól emlékszem, soha… - nyögte ki.

– Akkor épp itt az ideje, foglaljon helyet!

A heves természetű férfi megjuhászodva ült le az öreg mellé a hóba. Maga is elcsodálkozott, hogy a tűz mennyi meleget adott, hisz pár centivel arrébb iszonyú vihar dúlt, az orkán erejű szél tovább szaggatta a fákat, marcangolta a házakat, s amihez hozzáért azonnal megfagyott. A tűz mellett azonban kabát nélkül se fázott. Ilyen hideg még sohasem tombolt a faluban.

Karácsonyra készülődtek, megvették a fenyőfákat, a szaloncukrot, a drága ajándékokat, túl voltak a nagytakarításon, az aprósütemények készítésén, fahájas almaillat lengedezett, készült a mézeskalács. A hidegbe ki sem dugták az orrukat, szabad idejükben a tévét bámulták, vagy számítógépeztek. Egymáshoz nem jártak át, csak a rokonok. Voltak, akik több évtizede éltek a másik mellett, s még nem jártak egymás lakásában. A gyermekek nem ismerték társaikat, nem mehettek át a szomszédba játszani, de még az utcára sem, nehogy elüsse őket egy autó, esetleg emberrablók karmai közé kerüljenek. A kicsik a kerítés mögül bámulták az utcát, vagy a lakásban a  képernyőt. Mindenhová autóval jártak, már sétálni sem voltak képesek. Mesét nem olvastak nekik, amit pedig a tévében láttak, arról jobb nem beszélni. A falu legvagányabb férfiembere sem hallott mesét soha, most azonban úgy érezte, valami csodába pottyant. Kellemes melegség árasztotta el a szíve tájékát, jól eső bizsegés futott végig rajta. Ragyogó szemekkel szemlélte, hogy az öreg megsüti a szalonnát s nekiadja az első szelet kenyéren.

– Jó étvágyat!

– Köszönöm… - rebegte.

Dehogy evett ő máskor szalonnát! Soha életében nem. Mindig paraszti ételnek tartotta, attól jóval többre tartotta magát, mintsem, a szájába vegyen ilyesmit. Nem azért dolgozott éjt nappallá téve, hogy ilyen alantas vacakkal táplálja a testét. A legdrágább, a legminőségibb étel dukált neki, attól nem adta lejjebb. Most viszont úgy ette, mint az égi mannát. Ahogy az étel a gyomrába érkezett, úgy vált egyre boldogabbá. Maga sem tudta, miért.

Az emberek meglepődtek. Pusmogtak és áskálódtak, képesek voltak  felhívni a szomszédokat.

– Mi az ördögöt művel Feri? Hát nem azért küldtük ki, hogy űzze el ezt a szerencsétlen vén bolondot?

– Megbabonázta az öreg! – döntötték el.

Széles felháborodásukban elhatározták, véget vetnek a cirkusznak.

– Majd én észhez térítem Ferit! – tette csípőre kezét az asszonya.

Egy csapat ember kirontott a főtérre, hogy elkergessék az öreget. Ám amint a tűzhöz közeledtek, ugyanúgy megjuhászodtak, mint Feri. A megbabonázott emberek ámulva ültek le a hóba és ették a soha el nem fogyó kenyeret a szalonnával és hagymával, majd  jóféle borral, - a gyermekek szőlőlével - öblítették le. Bűvölten élvezték az öreg társaságát, s minél többen gyűltek egybe, annál melegebb lett. Mikor a falu összes lakosa a tűz mellett melegedett, s miután jól laktak, az öreg leült a kör közepére.

– Kedves emberek! Szeretettel köszöntelek benneteket a házamban, örvendezem, hogy elfogadtátok a meghívásom s ettetek az ételemből. Bizony nem a véletlen sodort erre, azért jöttem, hogy elmeséljek nektek egy történetet. Hogy mese, vagy igaz, mindenki döntse el maga.

Az emberek hálától ragyogó tekintettel várták a mesét.

– Egyszer régen, a világnak kezdetén, kezembe akadt egy könyv. Amit abban olvastam, maga volt a csoda. Azóta járom a világot, hogy mindenkinek meséljek a birodalomról, melyet Csodaországnak neveznek. Sokfelé barangoltam hosszú-hosszú életem során, mindig épp arra, ahol a legnagyobb szükség van a történetre. Ám az emberek mindenütt másképp reagálnak rá. Csodaország létezését hiszik is meg nem is. Igen a könyv létezik, de az emberek minél távolabb élnek tőle, annál hihetetlenebbnek tartják. Úgy vélik, egy ősi legenda a sok közül… Sokan még ma is fejcsóválva pödörik a bajszukat és azt mondják: „Hiszem, ha saját szememmel látom.” Ám ez a fantasztikus ország csak akkor létezik, ha hisznek benne… Igaz, avatatlan szemek nem is pillanthatják meg, ma már kizárólag az arra érdemes gyermekek láthatják. Ők is csupán az álmaikban, s mire felébrednek, nem emlékeznek rá. Így van ez rendjén, Csodaország őrzői vigyáznak, nehogy illetéktelen személy bukkanjon rá a tündöklő világra, ahol örök időktől minden csupa öröm, tánc, zene és végtelen szeretet. A meséket azonban nem lehet elfelejteni, szájról szájra terjed a hírük. Némelyik szülő esténként elmeséli gyermekének s együtt merülnek el az álmok világában. Mégis legtöbben azt hiszik, mese. Miért? Azért, mert a legenda szerint Csodaország olyan varázslatos, hogy  földi halandó el sem tudja képzelni. Úgy tündököl a fényben, mintha minden gyémántból készült volna. Oda nem juthat be a hazug, az irigy, a rosszindulatú. A szeretet mindent átölel, s védelmezi a birodalmat. Nincsenek szegények, sem betegek. A kapu mindenki előtt nyitva áll, nem az a szerepe, mint a Földön. A kapu jelzi, hogy  szívesen fogadják a látogatókat. Csodaország maga a földi paradicsom. Honnan ered a legenda? Kevesen emlékeznek  a történetre… - azzal elmondta a legendát, amelyet így fejezett be: „Az életben vagy minden csoda és mese, vagy semmi sem az. Te döntesz, melyikben hiszel!”

Az emberek teljesen a legenda hatása alá kerültek. S miután az öreg befejezte, boldogabban tértek haza, mint addig voltak egész életükben.

Az öreg hirtelen nyomtalanul eltűnt, még a tűznek sem maradt helye.

Az emberek életében azonban beindult a változás. A gyermekek játszhattak egymással, a felnőttek olyanokkal is barátkoztak, akikkel addig soha, attól fogva tisztelték és szerették egymást...