Az öreg malom

 Öreg malom áll az erdő szélén. Régi építmény, a falutól távol esik. Már huszonöt esztendeje, hogy nem pereg élet a súlyos kövei közt. A faluban különféle mendemondák keringenek róla és gazdájáról. Érthető, hiszen az erdőből kilépő folyócska partján álló malmot nem sokan látták belülről, csak az idősebbek, akik huszonöt évvel ezelőtt  jártak arra.
Ki volt a gazdája?... Pontosan ők sem tudták, csak találgattak, kiféle-miféle ember lehet.

A messziről jött férfi vette meg, az öregebbek még emlékeznek rá, amikor feleségével megjelent a faluban. A környékbeliek először idegenkedtek tőle, mert rosszindulatú szóbeszédek övezték, de a kíváncsiság és a szükség a malomba hajtotta őket. Ritkán hallották az ember hangját, a feleségét pedig nem is igen látták. Ez csak még titokzatosabbá tette a molnárt.

A falu javasasszonyától indultak ki a későbbi, a népek fantáziáját felettébb izgató hírek. A szipirtyó háromszor járt benn a malomban, mind a háromszor szülésnél segédkezett. Három gyermeke született a molnárnak, de csak egyet ismert a falu, a fiát. Az első kettő lány volt – állította a bába.

Hogy hová lettek? Hát…

S így indultak el a leghajmeresztőbb rémhírek, amiket erősített az asszony eltűnése is.

Később megtudták, hogy a molnár három községgel odábbról három ízben koporsót rendelt; először egy kicsit, azután még egyet, majd egy nagyobbat.

Miért titkolta, hogy halál járt a malomban?... S ezzel újabb sutyorgás indult, a rágalom ezerszálú hálójával beszőtte az ódon épületet.

A harmadik gyermeke, a fiú, amint felcseperedett és férfikorba ért, a faluból nősült, és oda is költözött; de szavát nem lehetett fogni a folyóparti malomról. Ez idő tájt állt meg a kerék örökre. A fiú sosem nézett vissza az erdőszél felé.

Azt mondogatták a népek, hogy az öregnek nem tetszett a választottja, ezért összekülönböztek, aminek az lett a vége, hogy elkergette a háztól. S ez egyszer alighanem eltalálták az igazat.

Hogy mi az igazság?...

Különös ember volt ez a falu ismeretlen ismerőse. Harmincadik életévében járhatott, amikor beleszerelmesedett egy lányba. Annak szülei azonban sehogy sem akartak beleegyezni a házasságba. Mivel a fiatalok nagyon szerették egymást, elhatározták a lányszöktetést. A férfi pénzzé tette minden ingóságát, majd egy éjjel, a megbeszélt időpontban elment kedveséért. A lány apja azonban fölébredt, és vasvillával rontott rá. A villa csak a karját járta át; ő pedig a dulakodás hevében leszúrta a férfit. Kedvese sosem tudta meg, hogy az apja a férje kezétől halt meg, elfutottak a sötétben. Csak annyi tudott, hogy menniük kell, de ezen nem csodálkozott.

Akkor, a menekülés közepette érkeztek meg a faluba, és vették meg a malmot.

A férfit annyira megrendítette a gyilkosság, hogy egész életére kihatott. Szótlan, mogorva, emberkerülő lett, családját is elzárta mások elől. Csak a feleségét és gyermekeit szerette, életét nekik szentelte.
Első gyermeke, egy aranyszőke kislány hároméves korában meghalt. Rettenetes csapás volt ez számára. Nagyon lassan nyugodott meg a lelke. Úgy vette, mint büntetést a gyilkosságáért. Attól fogva csak még mogorvább és szótlanabb lett, jobban kerülte az embereket is.

A második kislányában az elsőt látta újra születni. Kettőzött odaadással szerette, óvta őt és a feleségét; áldotta az asszonyt, hogy újra leánygyermeknek adott életet.

Ám a második csöppség szintén hároméves volt, amikor apja mérhetetlen fájdalmára követte húgát a másvilágra. Nemsokára, nagy bánatra megszületett a sorban harmadik gyermekük is: a fiú. A molnár gyűlölte. Gyűlölte, mert e parányi ember létéhez egy drága életre volt szükség; a felesége a szülés után két nappal magára hagyta a fájdalomtól félőrült embert és a kétnapos porontyot.
A falusiak ebben az időben azt híresztelték, hogy az elméje megbomlott.

A molnár nem tudta volna elviselni, ha szerettei a falusi temetőben, messze tőle lennének örök nyugalomra helyezve. Ezért malom közelében egy hatalmas, két ölnyi szomorúfűz alá temette őket. Nem akarta, hogy ennek híre keljen, ezért hozatta távolról a koporsókat.
A fiára szinte nézni sem bírt fájdalom és keserűség nélkül, de fölnevelte vagy neveltette – nem tudom. Elég az hozzá, hogy évek múlva ott szorgoskodott a fiú az apja körül a malomban.

Egyszer szerelmes lett egy lányba – mint hajdanán apja –, aki búzát hozott őröltetni. A lány viszontszerette. A molnár nem akarta – valami tudat alatti kényszer hatására –, hogy a fia boldog legyen. Összevesztek, és elkergette. Amikor ráeszmélt, hogy mit tett, és végiggondolta életét, teljesen megtört.
Ekkor állt meg a malom.

Azóta áll. Az üres garatból sírva szálltak fel az elmúlt életek jajszavai, és a holdas éjeken szemrehányóan csobogott a víz a korhadó lapátok között.
Az addig gondosan őrzött malomban patkányok ütöttek tanyát, hangtalan árnyakként lassan terjedve birtokukba vettek mindent. A tető zsindelyei elkorhadtak, csak a mohatelepek tartották össze. A környéket felvetette az égig nyúló gaz. A gondozatlan borostyán pedig, mint óriási, zöld szemfedő borította be a halott malmot.

A nép szerint éjjelenként kísértetek járták arra bekukkantva az őrült molnárhoz, aki megölte a feleségét és gyermekeit. Pedig csak a molnár járkált nyugtalanul fehérré vált fejével, és időnként görcsös zokogás tört fel melléből.
A malomba senki sem járt. Ha akadt is egy-két merész ember, aki a kísérteties Patkánytanya közelébe óvakodott, csak egy égőszemű öregembert látott, aki magában beszélve ült, vagy járkált az ódon malom körül. Ilyenkor riadtan elhagyták a kíváncsiak a környéket.

Teltek az évek.

Öregedett a malom, vele öregedett a gazdája is. A molnár sokszor kiállt a  folyón átívelő hídra, fénytelen szemével távolba bámult, alatta a híd moszatos, békanyálas lábait megkérdezte egy-egy arra úszó falevél:

– Ki ez a furcsa alak? – De a híd sem tudott többet az embereknél, és csak szótlanul tartotta kopott hátát az öregember lábai alá.

Az öreg néha órákig állt mozdulatlanul a hídon, azután megfordult, és könnyes szemmel bújt vissza odújába. Volt, hogy egész éjjel kint állt, meredten bámulva a semmibe, a folyón táncoló holdfény meg-megvillantotta görnyedt alakját.

Máskor a fűzfa alatt térdelt, mereven a földet vizslatta, mintha onnan várna valakit vagy valamit, azután széttárta karját, és felcsukló sírással borult a rideg földre.
A falusiak között fel-felmerült a kérdés: miből élhet a molnár? Erre az öreg javasasszony adta meg a választ, ilyenformán:

„– Kérdezitek, miből él egy kísértet? A halottakból. Ez az ember önmagának kísértete, tehát saját magából él.”
A molnár élt, és ha nem is igazi kísértetként, de önmagának csak árnyékaként.

Az emberek őrültnek tartották – lehet, hogy az volt. Viselkedésére nem is találhattak volna más magyarázatot. Néha azt hitték, hogy meghalt vagy eltűnt, pedig csak annyi történt, hogy sokáig nem mozdult ki. Ezerszer és ezerszer végigjárta az összes helyiséget, megsimogatta a mozdulatlan köveket, keserűn csóválta ősz fejét, amikor az üres garatra tévedt szeme.
A raktárban szétrágott zsákok között is órákat állt, nézegetve azokat, mintha egy elveszett emléket keresne. De éppen úgy nem találta meg, mint ahogyan egy szem gabonát sem lelhetett az éhes patkányok után.

Azután hanyatt feküdt az ágyán, és révetegen bámulta a mindent behálózó repedéseket, amik egyre sűrűbben rajzolódtak mindenfelé.
Huszonöt év telt el így.
Megöregedett a malom, vele öregedett a molnár. Nyolcvanötödik éve körül járhatott már. Egy augusztusi estén éppen sötétedett, mikor a hídon állva nagy fényességet látott. Úgy érezte, mintha egy hosszú álomból ébredne, és az éles fényben újra futott előtte az egész elmúlt élete. Rádöbbent tetteire, meglátta a jót és rosszat. Alakja kiegyenesedett.

Azután mintha egy álomba zuhant volna. Minden elfeketedett előtte, és a sötétségből kiemelkedett malom óriásira nőtt. A folyó megduzzadt; a zabolázhatatlan víz harsogva zúgott a kerék lapátjai között, és a híd lassan süllyedt ebbe a rohanó áradatba.

– Meghalsz! – süvített a molnár fülébe egy jeges hang
Kétségbeesetten küzdött az erő ellen, ami húzta a feketeségbe, a mélybe, hogy onnan repítse fel, vissza a hídra. A szél orkánszerűen dübörgött, a folyó rohanásának csattanó hullámai éles tőrként vágtak fülébe. Rádőlt a korlátra és behunyta szemét.
Lassan elcsendesedett körülötte minden, visszaálltak a dolgok rendes kerékvágásába.
Kitisztult elméjével megértette, hogy meg fog halni, eljött az ideje. Érzékei felerősödtek, tisztán kivette az erdőszélen járó lépteinek zaját.
Az öreg élénken arra fordult, majd rohant a domború hátra. Az erdészlegény nem volt babonás, mégis megijedt, amikor az öreg malom megelevenedett kísértete elébe állt.

– A fiamat… A fiamat küldd fel a faluból! Ákos Istvánt, a nevem viselőjét, küld fel ide a malomhoz! Mondd meg, hogy az apja haldoklik… – Az utolsó szavakat már hörögte a vén molnár, miközben összerogytak elfáradt lábai.
Az erdész ijedten ugrott hozzá, azonban a molnár elhárította a segítséget. Fél térdre emelkedett, egyik kezével megtámasztotta magát, másikkal a falu felé mutatva földöntúli hangon parancsolta:
– Rohanj!

A fiatalember nyakába szedte lábát.
Az öreg Ákos nagy nehezen felállt, utolsó erejével hazabotorkált. Végigdőlt az ágyán, mellén összekulcsolta kezét. Feküdt egy darabig, majd hirtelen úgy hallotta, mintha megindultak volna a régen nem mozduló malomkövek, csikorogva-nyikorogva rándultak meg, egy láthatatlan hatalom feltöltötte a garatokat. Időtlen-idők óta nem halott duruzsolás lepte meg a pókhálós zugokat.

Az öreg kétségbeesetten próbált felkelni az ágyból, mert tudta, senki sem tartja a zsákokat, hogy a megőrölt gabonát felfogja. A láthatatlan molnár meg kitudja, hogy mit öntött a garatba, mert liszt helyett fekete por ömlött. A por pedig démonokká, kísértetekké állt össze, amik vicsorogva-visítozva kavarogtak a haldokló fölött. Az öreg rémülten lehunyta szemét, de a látomás nem oszlott.

Lázas, haldokló agya a patkányok, egerek cincogását kísértetek vonyításának hallotta, és a holdfényt, amit az ablak előtt hajladozó fa csíkokra szabdalt, a démonok éhesen villanó fogainak vélte.
A szoba hirtelen fényes lett. Csodálkozva látta, hogy egy távolból jövő és végtelenbe kacsázó, ragyogó út kanyarog át a szobán. Megrázkódott.
Az úton régen elvesztett felesége közeledett szomorú mosollyal ajkán, két szőke csöppséget vezetett kezüknél fogva. Elhaladtak mellette, bár nem fordult utánuk, mégis tisztán látta őket. Az asszony ismerős, kedves mozdulattal intett neki, a gyermekek esdeklőn nyújtották felé kezüket.

– Nem mehetek még – mozgott, de hangot nem adott ki a molnár szája –, visszatart a fiam! – Úgy emelte utánuk karját, mintha súlyos bilincs húzná vissza a föld felé.
A látomás eltűnt.
A hídon sietős léptek dobbantak.

A haldokló könyökére támaszkodva, várakozón függesztette tekintetét az ajtóra. Megzörrent a rézkilincs, és a félsz kitódult az ablakon és a kéménykürtőn át. Az asztalra helyezett lámpa fényében sejtelmesen bontakozott ki fiának alakja.

Megreccsent az ágy, ahogy az éltes, erős férfiú leült rá.
– Fiam, te lennél az? – kérdezte elhaló hangon.
– Én vagyok, édesapám – válaszolt aggódva, és apja fölé hajolt. – Mit kíván?
– Csak egyet, azt, hogy bocsáss meg nekem… Meg tudsz? A halálos ágyamon kérem ezt tőled.
– Sosem haragudtam, megvert volna érte a Sors, pedig most boldogan élek. Én mindig megértettem magát, édesapám. A halálról pedig ne beszéljünk.
– De igen, fiam, én meghalok, az időm letelt, már a nyolcvanhatodikat taposom. Mit kívánhatnék még az élettől, te boldog vagy, és megbocsátottál, ez nekem több, mint elég. – Haldokló szemével szeretettel nézte fiát.
– Megváltoztál – folytatta –, rád sem ismertem volna, ha valahol csak úgy találkozunk… Érthető, hiszen huszonöt éves korodban láttalak utoljára, most ötven körül jársz. Családod is van biztosan.
– Két lányom és egy fiam.
– Két lány és egy fiú – merengett az öreg.
– Sőt a legidősebb lányomnak van már gyermeke: egy kislány.
– Dédapa – lehelte maga elé, mint egy varázsszót a vén molnár –, boldogan hagyom itt e világot.
Rövid csend ült a vastag falak közé.

– Szerettem volna még látni őket – mondta aztán az idősebb Ákos.
– Siettem hozzád – mentegetőzött fia –, egyből iderohantam.
– Talán jobb is így – suttogta rekedten a molnár. – Add a kezed! Elérkezett az időm.

A fiú ráfektette könnyes arcát az öreg kiszáradt kezére. A molnár különös kábulatba esett: képzeletében a huszonöt éve álló falióra ketyegni kezdett.
– Ki húzhatta fel? – kérdezte magától.
– A Halál, hogy mérje utolsó percedet – válaszolt egy üresen kongó hang.

A haldokló megadóan bólintott. Az asztalon álló lámpa lobbant egyet és kialudt.
Az öreg lehunyt szemmel, úgy hallotta, mintha az óra ketyegése léptek kopogásává vált volna. Lelki szemei előtt megint feltűnt a fényes út, és újra látta közeledni feleségét a két csöppséggel.
– Megbocsátott a fiam. Megyek már – súgta nekik
A fia hirtelen szorítást érzett a kezén, amit halk sóhaj kísért.
A sokat szenvedett öreg molnár pedig karjába vette a két szőke kislányt, és megdicsőült arccal lépett az útra, amely láthatatlanul kanyarog közöttünk, és amelyre csak egyszer lép rá valaki, hogy aztán örök vándora legyen.