Orgonavirág

  „Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világáról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.”

1939-et írtunk, mikor Németországban kitört a háború. Már a 38as években is érezni lehetett a levegőben, hogy valami készülőben van. Ekkor még Königsbergben laktunk, anyámmal és apámmal. A bátyám, egy akkor ismeretlen járványban szenvedett és távozott a családunktól. Apánk folyton azt mondta, hogy Isten így akarta és hogy jobb neki így, legalább ő nem szenved a bekövetkező háborúban. Aztán apám követte őt a sorban, amikor katonának sorozták be és a Dánia elfoglalásakor egy lövöldözés közben bele halt sérüléseibe. Mikor megkaptuk a táviratot, anyám teljesen összeomlott. Nem tudtam megvigasztalni.  Eztán mindig erősnek mutatta magát, és amikor bezavart a szobámba, akkor tudtam, hogy azért teszi, hogy ne lássam őt sírni. Csak az ajtóm nyitott résén át bámultam, ahogy egy székre leroskadva a tenyerébe temetve arcát, reszkető vállal zokog. Az ajtóm réséből csak gondolatban vigasztaltam, de nem mertem soha megmondani, hogy ne féljen, vagy hogy ne sírjon. <--break->

Gyáva voltam!

Ekkor döntött úgy anyám, hogy vidékre küld innen jó messzire. Nem tiltakoztam, csak álltam előtte, és bámultam rá, mikor a kezembe nyomta a vonatjegyemet. Azt mondta, hogy holnap indulok. Mikor ezt kimondta, elment és kezdte csomagolni a ruháimat. Nem sok holmim volt, épp annyi, mint akár melyik nyolc éves kisfiúnak a környéken.

Soványvoltam, ezért a ruháim se foglaltak túl sok helyet. Tudtam, hogy szenved, de nem mutatta, talán hogy én ne szenvedjek.

 Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy nagyon szenvedett.

Másnap korán, hajnalban mentünk a pályaudvarra. Még szürkült a köd, a piszkos utcákon most nem sok ember szaladgált esze-veszetten a még szürkébb betonköveken. Az utcákon bűz terjengett, a szegletükbe pedig szenny lé patakzott. Ekkor már javában folyt a háború. Anyám fogta a kezemet és szeltük át az ocsmányabbnál ocsmányabb utcákat, amikben omladozott házak álltak, és a falaik tövét az akkor Németországot elárasztó otthontalanok támasztották meg.

Zúgás hallatszott az égből.

Anyám megtorpant és az egyik omladozó ház falához húzódott, velem együtt. Én álltam belül, anyám pedig a testével védve, elém állt. Egy ellenséges légi erő volt, aki valószínűleg bombázásra készen vette célba valamelyik közeli várost, ugyanis pár percre rá, hatalmas lökést éreztünk. Ez a jelenség egyáltalán nem volt szokatlan erre felé, hiszen már 1941-et írtunk. Anyámmal szinte futottunk. Elértük a pályaudvart, ahol már gyermekes anyák tömkelege ácsorgott, búcsúzott el gyermekétől, és várták a vonatot. Ők is szenvedtek, épp, mint anyám. Egy cédulát akasztott a nyakamba, és aztán azt mondta, hogy semmiképp ne hagyjam el, mert e-nélkül nem fogok eljutni vidékre.

Emlékszem az arcára.

Fáradt volt és aggodalmas, de ugyanakkor gyönyörű. Nem volt különleges, nem volt semmi dísz rajta, de mégis gyönyörű volt!

Megszólalt a vonatot jelző harang hangja, hogy az utasok mihamarább szálljanak fel. a gyermekek ezrével támadták meg a méteresen hosszú utasszállító járművet. Az anyák pedig belső fájdalmukat kimutatva sírtak és integettek gyermekeiknek. De az én anyám nem. Ő erős maradt. Ekkor megölelt. Éreztem a belső melegét, a szerető anyai tüzet és azt az illatot. Azt az anyai illatot, ami talán az orgonáéhoz volt hasonló.

Igen. Orgona illat áradt belőle.

Meleg orgona illat.

Felszálltam a vonatra és az egyik fülkében nyomorogtunk be tízen, bár csak hatan foglalhattunk volna helyet. Az ablakhoz szorultunk és onnan integettünk anyáinknak. Sosem felejtem el azt a pillanatot, mikor a vonat meg remegett, és ahogyan a fuvallata óvatosan meglebegtette anyám piszkos kék szoknyáját, és feltűzött barna haját. Nem sírt! Ő nem!

A vonat elindult, mi pedig integettünk egymásnak. Már rég eltűnt anyám, a pályaudvar, sőt már város közelben sem voltunk, de én még mindig az ablaknál álltam és anyámat néztem, ahogyan meglibben a fodros piszkos kék szoknyája. Közel két órája utazhattunk, mikor leültem. Az emberek lassacskán eltűntek körülöttem. Úgy éreztem, hogy a vonaton már csak én vagyok. Dél fele lehetett, mikor egy kalauz jött be, hogy közölje velem, itt az ideje a leszállásnak.

 Ez a pályaudvar merőben más volt, mint a Königsbergi. Fából készült és nem volt fedele, körülötte pedig nem koszos víz folyt, hanem tiszta, átlátszó víz. A levegő, melyet beszippantottam, összehasonlíthatatlan volt a városiéhoz. körül belül egy órát vártam, mikor egy lovas kocsi jött értem. Egy öreg férfi volt a kocsis és a tulajdonos is egyben. A nevemen szólított, én pedig felültem mellé. Mindig is szótlan fiú voltam, ebben is anyámra ütöttem, ő is csöndes volt, soha nem mondott semmi feleslegeset.

Nagy kőházhoz értünk. Ellentétben a mi házunkkal, ennek volt udvara. Hatalmas udvara! Anyám is mindig udvart szeretett volna, tele virágokkal. Színessel, apróval és naggyal.

A szobám elég nagy volt, szinte elvesztem benne.

Kandalló is tátongott a falba beleágyazva, a falak pedig tömve voltak régi festményekkel. Jól bántak velem. nagyon is jól.

Anyám szinte minden héten írt, de a cenzúra miatt, volt, amikor csak pár hónapra rá kaptam meg őket. Már egy karácsonyt is ott töltöttem vidéken, és a beilleszkedésre is volt elég időm, de még mindig kényelmetlenül éreztem magam.

 Valami nem volt jó.

Üres voltam és magányos.

Csak akkor éreztem örömöt és megnyugvást, mikor anyám leveleit olvastam. A levelek már recsegő papírra lettek rá írva.

Sírt!

 Sírt, mert ugyanúgy fájt neki, ahogyan nekem. Minden levelében azt írta, hogy hamarosan találkozni fogunk.

Aznap este, alig tudtam elaludni. Álmomban anyám szólt hozzám, de nem tudom, hogy mit mondott, mert nagy volt a zsibongás körülötte.

Reggel bekapcsoltuk a rádiót. Itt értesültünk, hogy mi történik Németországban és környékén. A hírek szerint a szovjet csapatok támadást intéztek Königsberg ellen.

Anyám jutott az eszembe. Vajon ő jól van?

Minden áldott nap írtam neki levelet megállás nélkül, nap-nap után. De attól a naptól kezdve nem kaptam többé választ. A szívem szakadt meg, ahogy akkoriban anyámnak. Egyedül voltam és hidegnek éreztem magam körül mindent, habár láttam az ablakon keresztül, hogy süt a nap és a tavasz előcsalja a színes virágokat. Napról- napra bágyadtabb és búskomorabb lettem. Az öreg kizavart az udvarra. Azt mondta, hogy jót fog tenni a levegő.  

-          Naiv!- gondoltam magamban. A levegő mit változtat bármin is.

Mikor kiléptem az udvarra, a napsütés elvakított és a virágok jó illata csapta meg az orromat.

Milyen illat ez? Kérdeztem magamtól.

Ismerős volt és kellemes.

Az udvar végét nagy kőfalak jelezték, aminek a tövében virágfa bokrosodott. Piszkos kék és liláskék árnyalatban pompázott.

Felismertem azt az illatot.

Ekkor anyámra gondoltam.

A fához rohantam és átöleltem. Anyai illata volt, a napsugarak pedig olyan melegséggel öleltek át, mint egykor az és Édesanyám.