Letérdeltem a sírkő tövébe. A kavicsok zsörtölődve csikargatták a nadrágomat, mintha bűn lenne rájuk ereszkedni. Dacosan fúrtam közéjük még mélyebbre a lábamat, mit sem törődve a ruha gyötrelmes recsegésével. Már meg sem éreztem a fájdalmat. Olyan semmiségnek tűnt a szenvedés, hisz nemsokára úgyis elmúlik, ahogy minden más is.
Sosem halt meg ezelőtt egyetlen ismerősöm sem. Szívszorító látvány volt most a temetőben figyelni, hogyan domborodik a nagyi sírja felett a sáros földkupac.
Hideg, aszott kezei lomhán rogytak teste mellé, ahogy az ablak mellé segítettem a kanapéra. Odakint durva hóvihar kavargott. Egy darabig elmerengett a hideg tájon, aztán hozzám fordult. Fogatlan száján alig tudta kipréselni a szavakat:
- Kedvesem! Úgy ennék... egy kis málnát! - aztán, mintha az izmos nyelv is elsorvadt volna, megbicsaklott. Hályogos, vízkék szemei üvegesen akadtak fenn arcomon. A saját nagymamám, mégis megijedtem ettől az erőtlen tekintettől.
És most itt térdelek a sírja előtt. Hoztam neki a szülinapi tortámból. Én nem ettem belőle egy falatot sem. Szülinap? Még a gondolatra is felhorkantam. Ki az a bolond, aki azt ünnepli, hogy még egy évvel közelebb kerül ehhez a sírhalomhoz? A térdem még mélyebbre süllyedt. A kövek szinte már visítottak, ahogy a nadrágom hozzájuk ért, és vadul szabdalni kezdték. Az anyag reccsent, éreztem, ahogy a térdem kibuggyan a bélésből és durván a földhöz ütődik. Felszisszentem a fájdalomtól, de eszem ágában sem volt arrébb lökni a köveket. Hagytam, hagy élvezzék, ahogy forró bőröm érzékenyen megsimítja őket. Összébb húztam magamon a kabátot és letöröltem csatakos arcomról a könnyeket. Mi itt a Földön mind meghalunk!
Már kezdett esteledni, amikor lépteket hallottam közeledni. Nehéz, súlyos dobogás. A hideg szél beletépett a hajamba. Lehorgasztottam a fejemet és nem törődtem a közeledő léptekkel, s azzal sem, ahogy az ágak lassan megreccsennek és szilánkokra törnek. Aztán a léptek elhaltak mögöttem. Forró ujjak simították végig az arcomat.
- Gyere kedvesem, menjünk haza!
- Nem akarok hazamenni! - morogtam az orrom alá, és az ujjaimmal védekezőn kapaszkodtam néhány szomjasan hajladozó fűcsomóba. Eszem ágában sem volt elmozdulni a nagyi sírja mellől. Minek is? Nemsokára nekem is egy ilyen kamra lesz az otthonom. Legalább hozzászokom ehhez a csöndhöz.
- Nagyon hidegnek ígérkezik az este. Haza kell jönnöd! - a férjem gyöngéden megfogta a karom és egy erőteljes mozdulattal felhúzott a földről. Magam is meglepődtem azon, hogy mennyire legyengültem. Képtelen voltam ellenkezni ezekkel az erős karokkal. A gyász, mintha engem is megölt volna egy kissé, némává tett. A temetés is csak egy zűrzavaros foltként égett bele az agyamba, mintha senki más nem lett volna ott, csak én és a nagyi. Hagytam, hogy Tamás egy vastag kendőt csavarjon a testem köré. Megtöröltem könnyes arcomat, és búcsúzkodva integettem a nagyi távolodó sírja felé, amíg Tamás az ölébe kapott és érzékenyen becsúsztatott autónk hátsó ülésére.
A köves úton nagyokat bakkant a kocsi. A szél sikoltozva süvített el mellettünk, s én vele együtt üvöltöttem torkom szakadtából, amíg ki nem száradt a szám:
- Vigyél vissza, Tamás! Vigyél vissza!
A nagyinak szüksége van a lelkemre, érzem! Mintha magával akart volna ragadni a sírba, mielőtt én magam is megöregszem és kopasz, rücskös bőrrel hajthatom mellé a fejemet.
Száraz, foltos kéz. Nagyokat pislogok vörhenyes szemeimmel. Unokáim elszörnyedve merednek vissza rám. Az ő bőrük puha bársony, a hajuk kasmír. Én meg úgy nézek ki, mint a szárított cseresznye, felégetett fiatalságot hagyva magam mögött, megtört, beteg testtel és lélekkel. Képtelen vagyok arra, hogy megszólaljak, nincs már egy fogam sem! Nem érdekli a férjemet, hogy a mellem milyen szép feszes, mert csak egy nyúlós, véreres domb maradt belőle. Nem érdekli, hogyan énekelek neki! Nem élvezem az ételt. Nem élvezem a zenét! Nem élvezem a táncot. Nem élvezek én már semmit...
Felriadtam. Már hajnalodott mire hazaértünk. Tamás komoran az utat nézte majd egy éles kanyarral behajtott a garázsba. Kiszállt a kocsiból, újból az ölébe kapott, mint egy tehetetlen csecsemőt és felvitt a hálószobába. Lucskos arcomat az ingébe fúrtam.
- Nyugodj meg! - búgta bársonyos hangján a fülembe. Biztonságos karjaiba szorítva, óvatosan lehuppant velem az ágyra. Megcsókolta a homlokomat, aztán lassan ringatni kezdett. Éreztem, ahogy testének melege beindítja elmerevedett tagjaimban a vért. A vállam megremegett, ahogy forró ujjaival beletúrt a hajamba.
- Css!
- Nem akarok megöregedni! - prüszköltem a mellkasába válaszként. - Miért nem vagy vámpír és változtatsz engem is azzá, hogy örökké élhessünk?
Hallottam, ahogy elfojtotta a kuncogását, és helyette köhintett egyet.
- Nem akarok szenvedni, ahogy a nagyi!
- A nagymamád sosem szenvedett - suttogta óvatos, kissé csodálkozó hangon.
- De igen! - hüppögtem dacosan, - bevérzett a szeme és a bőrén barna foltok jelentek meg és már mozogni is alig bírt...
- Kicsim! Szomorkodott valaha is a mamád? Mondta egy szóval is, hogy fáj neki valahol, hogy szenved?
Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Emlékképek jelentek meg előttem. A nagyi boldog mosolygással nézte, ahogy kisebb unokái visongva ugráltak körülötte. Nekem bezzeg megfájdult a fejem a nagy ricsajtól. Aztán fáradt kezeivel felemelte egyetlen dédunokáját és csillogó szemmel lovagoltatta a térdén. Közben odafordult az öcsémhez:
- Jaj, te nagy unokám! - kicsit megállt a beszédben, kuncogott a saját viccén, majd folytatta - most már nyugodtan halok meg! Ez volt minden vágyam, hogy megláthassam a dédunokámat.
Az öcsém megölelte a nagymamát és együtt gagyogtak a kisbabának.
Csak a fejemet csóváltam. Sosem értettem, miért jelent számára ilyen nagy boldogságot ez a sok rakoncátlan ördögfióka. És pont a testvérem neje szülte neki a legnagyobb boldogságot! Inkább dorgálnia kellett volna őket, amiért az öcsém visszautasította a zsíros külföldi állást a baba miatt. Azt a rengeteg pénzt és a jómódot lecserélte egy vinnyogó éhes szájra. Most gürcölhet azért a kis bérért reggeltől estig. Én sosem áldoznám föl a karrieremet és a fiatalságomat egy bébiért!
Gyorsan elhessegettem magam elől a képet, és könnyeimen át felnéztem Tamásra.
- Sosem panaszkodott a nagyi - nyögtem elcsukló hangon - azt mondta, hogy boldog...
Tamás halványan elmosolyodott, s a szívére szorította arcomat.
Délután volt, mire felébredtem. A nap bágyadt fénye beragyogott az ablakon és vörösre festette a falakat. Makacskodva fordultam el a világosságtól és szememmel Tamást kezdtem keresni, de nem volt a szobában. Fészkelődtem egy kicsit, aztán előkecmeregtem a takaró alól. Az ágy végébe egy fekete selyemruha volt készítve. Duzzogva nyúltam a ruha után. Egy dologban biztos voltam, nem fogom ezt ma felvenni, mert nem megyek el a halotti torra. Felháborított, hogy még ünnepséget is rendeznek! Milyen vidám a halál! Legszívesebben nekiestem volna a ruhának és darabokra szaggattam volna mérgemben. Mégis hogy képzelheti Tamás, hogy egyáltalán felöltözöm ma! Nem. Ilyenkor érdekes módon felbukkannak a rég nem látott rokonok is, hogy „tisztelegjenek" a halott előtt. Nem akarok velük találkozni.
- Felébredtél? - toppant be Tamás a szobába, már teljes díszöltözetben feszengett. Almabarna fürtjeit gondosan oldalra fésülte. Nyakába nyakkendőt kötött. Fekete öltöny, fekete cipő. Mi ez, valami esküvő? Hát nem érzi senki sem azt a fájdalmas ürességet, amit én?
- El akarsz menni a torra? - sziszegtem szemrehányóan.
- Úgy érzem, van mit megköszönni a nagymamádnak.
Mintha már készült volna a válasszal, sután felém bólintott, és lebiggyesztett ajkakkal kijelentette:
- Nem akarsz velem jönni.
- Nem bizony! Szégyellném magam a helyedben, ha elmennék!
- Neked nincs semmi mondanivalód a számára? Ez az utolsó lehetőséged rá!
Nyers hangja megijesztett. A szeme villámokat szórt néma dühében. Könnyes arccal karomba kaptam a selyemruhát és elindultam a fürdőbe átöltözni. Az ajtóból azért még hátraszóltam neki a vállam fölött:
- Nincs mit mondanom, mert már nincs kinek! - és dühösen becsaptam magam mögött az ajtót.
Késő délután volt, mire megérkeztünk a torra. Tamás nem szólt hozzám, úgy tűnt nagyon megbántottam a viselkedésemmel, de nem bírtam a szemébe nézni, hogy bocsánatot kérjek. Lehorgasztott fejjel baktattam mellette a fényes lepellel takart hosszú asztal mellett. Orromat megcsapta a pogácsa illata, amitől szinte felfordult a gyomrom. Mindenki gyászos, fekete kosztümben toporgott, de egy csöppet sem tűntek szomorúnak a haláleset miatt. A legtöbben nevetgélve csevegtek, mint egy bájos kis teadélutánon. Megpróbáltam nem arra gondolni, hogy beszűkült tudatukkal fel sem fogják, hogy alig néhány év múlva rájuk is a halál fájdalmas árnya borul majd. Elfojtottam magamban egy dühös horkantást. Nem néztem az ételre, a szívemben néma gyász égett. Csendes fájdalmamat megtörte az újból felhangzó kacagás.
- És arra emlékeztek, amikor Mari húgom számítógépezni tanult? - kuncogott Pista bácsi a nagymamámra gondolva.
- Hogyne! - vágta rá hevesen a nagynéném - ha arra gondolsz, amikor a kis Petike megígérte neki, megtanítja használni.
- Aztán Mari csak annyit felelt, ha be tudom kapcsolni, már annak is örülni fogok!
Erre kórusban nevetni kezdett a kis csoport, s én minden igyekezetem ellenére velük bazsalyogtam, mert valahol mélyen, kihallottam ebből a kis társaságból a nagymamám vidám kacagását is.
A szoknyám hirtelen megrándult. Homlokráncolva pillantottam le, aztán sikoltva ugrottam hátra. A nagymamám égszínkék szemei tekintettek fel rám. Tamás csodálkozva kapott el.
- Mi baj, szerelmem?
Nem tudtam felelni a kérdésre. Egy bájos kis gyerek tekintett rám ártatlanul. Ismerős, kék szemeit rémülten kerekítette el reakcióm láttán.
- Mi... mit szeretnél? - hebegtem neki szívemre szorított kézzel. A kicsi szöszke fürtjei meglibbentek, ahogy tömzsi ujjacskájával felmutatott az asztalra.
- Néni! Kéj pot!
Kerek, gödröcskés arcára elégedett mosoly ült ki, amikor csodálkozva hajoltam le hozzá.
- Mit kérsz kicsi?
- Néni, ad pot!
Csilingelő hangja bizonytalanul elcsuklott és szégyenlősen kapaszkodott fekete szoknyácskájába. Akaratlanul is elmosolyodtam a jeleneten. Óvatosan a karomba húztam puha, törékeny testét. Finom púderillatától kissé megszédültem. Teljesen elbűvölt ez a kis lény. Felemeltem az asztal fölé, hogy megmutathassa, mit szeretne, de apró ujjaival a hajamban lévő csatot kezdte el birizgálni, és trillázva kacagta:
- Pot! Szép pot!
Nem törődve azzal, hogy gondosan feltűzött hajam szénaboglyaként fog meredezni, kihúztam belőle a csatot és a kicsi felé nyújtottam. A gyermek szeme boldogan felcsillant. Kikapta kezemből az ajándékát, és diadalittasan forgatta a fényben.
- Szép! - súgta áhítattal és megsimogatta az arcomat. - Szejetlek néni!
- Emese!
Hirtelen kivált a tömegből egy rémült asszony, akiben felismertem Dorint, öcsém feleségét. Meglepődtem. Szinte semmit sem változott azóta, hogy utoljára találkoztunk. Kecsesen, sugárzó tekintettel hajolt a karomban bazsalygó lányához, és puszit nyomott a feje búbjára.
- Jól rám ijesztettél, te kis csibész!
Aztán fejcsóválva fordult hozzám:
- Ne haragudj! Mindenhol a csatokat keresi! Már most egy igazi kis hölgy!
Zavartan mosolyogtam vissza Dorinra, és kissé vonakodva nyújtottam felé Emesét. Néhány percre úgy éreztem, hogy ez a kis lény egészen az enyém. Az én karomba kapaszkodott, az én csatomat akarta.
- Ezer éve nem láttalak! - csicseregte Dorin, miközben óvó karjait szorosan gyermeke köré fogta. Fekete kosztümje úgy borult a lányra, mint a varjútollak.
- Nagyon lefoglalt a munkám - feleltem könnyeden, de éreztem, ahogy elsápadok.
Reszkető szívvel néztem körbe a teremben. Évek óta nem találkoztam a rokonaimmal. Túlságosan lekötött a karrierépítés ahhoz, hogy bárkivel is tartsam a kapcsolatot. Jóformán csak a férjemmel beszéltem és a nagyival. Vágyakozva pillantottam Emesére. Újból be akartam szívni üde illatát. Látni akartam vidám, mosolyra szűkülő szemeit. Nagyot nyeltem és megtöröltem jeges izzadságban fürdő homlokomat.
- Olyan gyönyörű. - nyögtem elcsukló hangon és megsimítottam Emese bársonyos arcát.
- Ráadásul egy tündér! - somolygott Dorin - Az öcsikéjével is nagyon jól megértik egymást.
- Az öcsikéjével? - hápogtam végigmérve a nő csinos termetét. Annyit beszéltem a nagyival, és meg sem említette, hogy az öcsémnek született egy fia? Nyilván azt hitte, hogy tudok róla. Persze, a nagyi úgy gondolta, hogy a család örökké együtt fog maradni. Hirtelen belém mart a felismerés: én voltam az, aki elfordultam mindenkitől és a munkába temetkeztem! Még a saját testvéremről sem hallottam semmit, pedig hányszor keresett telefonon, én meg mindig kibújtam a beszélgetés alól. Nem ismerek magamra! Még arról sem tudtam, hogy született egy kisfia. Bár lehet, hogy el sem merte volna mondani, azok után, hogy Emese születését annyira elleneztem. Könnyek gyűltek a szemembe. Hogy gondolhattam olyanra, hogy meg se szülessen ez a tündér kislány, aki ennyire megigézett. Kétségbeesetten kezdtem kutatni a tömegben.
- Van egy fiad is? Itt van? Láthatom?
- Igen, igen. Másfél éves. Otthon van az apucikájával. A délutáni alvást nem szabad nála megzavarni, mert akkor nagyon nyűgös lesz.
Dorin megigazította a kislány felgyűrődött szoknyáját, majd boldogan hozzátette:
- Most várjuk a harmadik babát. Ti nem tervezitek még?
A kérdés hallatán férjem hozzám bújt és átölelte a derekamat. Úgy tűnt, mintha mindenki az én válaszomat várná. Nem tudtam felelni. Már azon is meglepődtem, hogy az öcsémnek két gyermeke van. Szédelegve gondoltam bele, hogy már a harmadik gyermekük születését várják. Még a fiukat sem láttam. A nevét sem tudom. Majd szétszakadt a mellkasom a tehetetlenségtől. Úgy éreztem, mindent tudni akarok. Most azonnal! De nem mertem megszólalni, hiszen évek óta nem beszéltem velük. Az öcsémet sem láttam. Alig tudtam visszafogni magamat. Legszívesebben azonnal elrohantam volna megnézni az unokaöcsémet. Vajon kire hasonlít? Ő is a nagyi szemét örökölte? Ő is ilyen bájos, kerekarcú és babaillatú, mint Emese?
Még mindig nem feleltem, csak álltam bénultan. Éreztem, ahogy Tamás letörli arcomról a könnyeimet. Észre sem vettem, hogy a vállam szaggatottan rázkódik a sírástól.
- Haza szeretnél menni? - kérdezte Tamás aggodalmasan.
Megráztam a fejem. Eszem ágában sem volt elmenni. Úgy éreztem, borzasztó nagy űrt kell betöltenem magamban. Mindenkivel egyszerre akartam beszélni, hogy megtudjam, mi történt velük az elmúlt évek alatt.
Nem mozdultam, csak Emesét néztem, ahogy lágyan ringatózik az édesanyja ölében. Belenéztem zafírkék szemeibe, és nem tudtam levenni róla a tekintetemet. Szerettem volna újból magamhoz szorítani. Önkéntelenül is felemeltem a karomat és Tamás nyaka köré fontam. Biztonságot árasztó ölelése megnyugtatott. Nagyokat pislogva nyeltem le könnyeimet.
- Jól vagy drágám?
- Minden rendben, Tamás - szipogtam és hirtelen elöntött egy érzés, mint mikor a víz átszakítja a gátat. Ő a férjem, - zihálva kapkodtam levegő után - akinek felajánlottam önmagam. S ő is felajánlotta nekem magát. Eldöntöttük az oltár előtt: mi egymás számára az örök életet jelentjük. Az én méhemben fog megfoganni gyermekünk, a mi életünk folytatása. Csak együtt hozhatjuk létre az örökségünket, a mi örök életünket.
- Igen - suttogtam végül. Mindenki értetlenül meredt rám, mire erőtlenül elmosolyodtam - Igen! Szeretnénk kisbabát.
Tamás teljes erőből a mellkasához szorított. Forró könnyei az arcomra csorogtak.