Örökké köztünk

Évszám
2013
Beküldő
Christine

 Témakör: Élj megfontoltan!

Csak ülök az ágya mellett és nézem, ahogy szuszog. Erőtlen. Sápadt. Szorongatom a zsebkendőt. Gyűrögetem és visszanyelem az újra feltörő zokogást. Egy nővér jön be és vért köt be kicsi karjába. Azt mondják ideig-óráig jobban lesz tőle. Miért? Miért kell ezt átélnie? Miért nem nézhetjük végig, ahogy felnő? Miért kell néznem, hogy az én kicsikém szenved? Mit döntöttem rosszul, hogy így kell szenvednie a családomnak?
Mindennek megvan a miértje. Az élet döntések sorozata. Jó és rossz döntések. A döntések következményei. Jó és rossz következmények. Nem hiszek Istenben és nem hiszek a sorsban sem. Az életemet én alakítom. Döntök és viselem a következményeit. Mindig döntenünk kell. Hogy éppen mit akarunk enni, hogy mennyit. Kilépek-e aznap a lakásomból, vagy inkább otthon maradok? Hogy éppen mit veszek fel. Döntöttem akkor is, mikor szülőföldemről, Görögországról Amerikába költöztem, mikor hozzámentem a férjemhez. Együtt döntöttünk, mikor elhatároztuk, akarjuk Aileent, a lányunkat. Döntések. De a kérdések akkor is ugyan azok. Miért? Miért mi? Hisz ő az életünk, és most nem tudjuk, mennyit lehet még velünk.
Erős kezek csúsznak a vállamra és félbeszakítják a gondolataimat arról, mit döntöttem rosszul, hogy ez lett a következménye?
- Hogy van? - kérdezi a férjem. És bár tudom, annak ellenére, hogy erősnek tűnik, épp annyira össze van omolva, mint mi.
- Kapott nyugtatót és fájdalom csillapítót.
Odalép az ágyhoz és egy puszit nyom a lányunk homlokára. Ő csak szuszog tovább.
- Miért mi Richard? - sírom el magam. Mindig ügyelek arra, Aileen ne lássa, hogy sírok. Még túl kicsi hozzá, hogy megértse a betegsége súlyát.
- Nem tudom Kathrine - csüggedten ül mellém és megszorítja kezem.
Keserű egy év áll mögöttünk és tudom, az életünk sosem lesz már ugyan olyan, mint volt. Boldogok voltunk. Elsírom magam. Ismét. Mint oly sokszor az elmúlt időben. Richard magához szorít, fejemet a vállára hajtom és hagyom magam elmerülni. Elmerülni a fájdalomban, a keserűségben és a boldog emlékekben.

...- Kisbabánk lesz - suttogtam és vártam az előttem álló férfi reakcióját. Arcán döbbenet, aztán széles mosoly. Boldogan kapott a karjaiba és csókok tömkelege zúdult ajkaimra.
- Apa leszek - motyogta, mint aki képtelen felfogni és a tenyere már a hasamon volt - van itt egy lakó.
Olyan boldogok voltunk, mint még soha. Egy baba, aki a szerelmünk gyümölcse, aki bearanyozza majd mindennapjainkat és egy kicsit elfeledteti velünk az élet nehézségeit. Már akkor döntenünk kellett. Az életkörülményeink nem voltak fényesek. Mi mégis a baba mellett döntöttünk...

- Nem bántam meg - suttogom a csendbe.
- Mit? - a férjem még mindig a hátamat simogatja.
- Hogy a baba mellett döntöttem - eltol magától és értetlenül néz rám. Nem érti, miért mondom. Nem érti, a gondolatomat. Elmagyarázom.
- Azon gondolkodtam, hogy minden döntésnek következménye van. Rosszul éltünk, mi mégis mellette döntöttünk. Talán ha...
- Nem - szakít félbe - ne is gondolj ilyen butaságra. Oka van, hogy így történt, de nem az, hogy mi rosszul döntöttünk.  Sóhajtok és újra csak emlékekbe süllyedek. Boldog emlékekbe.

...- Gratulálok anyuka, kislánya van - mosolygott rám a szülésznő és a mellkasomra fektette az én maszatos kisbabámat. Magzatmáz és vér borította, de ő volt a legszebb kis lény az egész földkerekségen. Erős sírása betöltötte az egész termet. Könnyeim szinte patakokban folytak. A boldogság könnyei. Életem legjobb döntése, hogy vállaltam. Megsimogattam a kis buksit. A sírás alábbhagyott és a kék babaszemek rám szegeződtek. Már akkor tudtam, ő életem értelme. Minden egyes vonása, minden egyes levegővétele az elmémbe égett.
- Köszönöm- suttogta Richard meghatottan...

- Anyu - a lányom gyenge hangja kiránt az emlékekből.
- Itt vagyok kicsim - gyorsan megtörlöm az arcom, felállok, és mellé ülök.
- Hazamehetünk? - kérdezi, és egy gombócot kell lenyelnem, hogy válaszolni tudjak.
- Tudod mit, amint hazamentünk, elmegyünk sátorozni és rengeteg lepkét fogunk - az apja válaszol helyettem, és a lányom máris mosolyog. Megnyugodott. 
- Anya, mesélj nekem. Meséld el, mikor meg tanultam menni - kéri és megpróbál felülni, de nem tudom. Felültetem. Kitámogatom a párnákkal, és a mesébe kezdek, felidézve a képeket.

...Olyan kis picike volt. Az apjával figyeltük, ahogy ül, és a játékát szeretné, ami az asztalon volt. Richard máris lépett volna, hogy oda adja, de én megállítottam. Tudtam, hogy Aileen megszerzi, amit szeretne, és így is lett. Addig-addig kísérletezett, amíg két pici lábacskáján elég stabilan meg nem állt. Imbolyogva emelte meg kicsi lábacskáját. Előre tette és hatalmas vigyorral, huncutul nézett ránk. Újabb próbálkozás, és hatalmas nagy kacaj. Könnyes szemmel néztem a férjemre. A mellkasa dagadt a büszkeségtől.
- Az én kicsi lányom már megy - motyogta büszkén és mind a ketten meghatottan figyeltük, ahogy Aileen a rongybabáért araszolt.
- Nemsoká fut a férfik után - mosolyogtam rá, és hangosan nevettem, mikor azt mondta, hogy az ő lánya után, ugyan ne futkosson egy férfi sem. Nem kellett sokat várnunk. Ha nem is a férfiak után, de nemsokára úgy szaladt, alig bírtuk utolérni...

- Valakinek mindig a nyomodban kellett lenni, mert pillanatok alatt eliszkoltál - mesélem neki, aztán észreveszem, hogy megint csak elaludt.
- Menj haza pihenni - kéri a férjem, de én csak nemet intek. Ülök és figyelem a lányom.

- Kathrine - valaki a vállam rázza. De mi ez? Az előbb még a kislányom mellett voltam.
- Vissza kell mennem a kislányomhoz - ugrok fel keservesen. A kezem ráncos. Körülöttem minden nyugodt. Nem a kislányomnál vagyok.
- A kislánya már régóta nem él Kathrine. Nyugodjon meg, kérem - visszanyom a fotelba. Oh, emlékszem. Meghalt, de újjászületett. Biztos, hogy újjászületett. Bolondnak néztek. Bolondnak néznek most is. Bejön hozzám, mindig bejön hozzám. Kifelé bámulok az ablakon. Gyógyszert is kapok.

Egy percre sem mozdulok el a lányom mellől. Még akkor sem, mikor felhívnak, hogy a barátnőmnél beindult a szülés és már itt van a kórház szülészetén.
Nemrég jártak nálunk az orvosok. Már saccolni sem tudnak, mennyi időnk van még együtt. Talán még hetek, napok, de lehet, hogy csak órák. Egy percet sem akarok elvesztegetni. Minden időt, amit még együtt lehetünk, vele töltök. Eszembe jut az a szörnyű nap, mikor kiderült, a Diagnózis.

... Aileen napok óta panaszkodott fejfájásra. Az ínye vérzett és sokszor csak úgy kapkodta a levegőt. Orvoshoz vittük, aki egy kivizsgálást rendelt el. Egy három évesnél ezek nem normális tünetek. Kivizsgálások hosszú sora vette kezdetét. Orvostól orvosig. Álmatlan éjszakák és a félelem, hogy valami olyat közölnek velünk, amit nem szeretnénk hallani. Keserű emlékként vésődött az elmémbe annak a napnak az emléke.
Az orvos előtt ülve percek óta hallgattuk Richarddal a sok orvosi szöveget. Úgy tűnt, mintha kerülgetné az egyenes választ.
- Mi baja a lányunknak?
- Sajnálom. A lányuk leukémiás - végre egyenes választ kaptunk, de akkor és ott, egy részünk meghalt...

Kezelések sora várt ránk. Az életvidám kislányunk szép lassan legyengült.
A gépek hangosabban kezdenek zakatolni, csipogni. Piros jelzőfények veszettül villognak. Ijedten pattanok fel és tudom, mi vár ránk.
- Csináljanak már valamit! - sikítom az orvosoknak, akik özönlenek be ajtón. Ki akarnak küldeni, de nem mozdulok. Már biztos, a lányom életéért küzdenek. Látom, hogy a mellkasa már nagyon lassan emelkedik. Elfogy a vörösvérsejt, elfogy az oxigén. Az arca még fehérebb lesz. A mellkasa nem emelkedik tovább és a monitor, ami eddig a szívverést jelezte, már egyenletes sípolást hallat.
- Nem! - sikítok fel és a zokogás elemi erővel tör rám. Hallom, ahogy az orvos részvétet kíván és magunkra hagynak minket. Sírva omlok a lányom ágyára. Az ölembe veszem, és csak csókolom az élettelen kis testet.
- Ébredj fel kicsim, anyának és apának szüksége van rád - de nem mozdul. Nem kel fel. Miért? Miért mi?
Elvisznek tőle. Richard hazavisz. Együtt sírunk, együtt gyászolunk. A telefonom jelezni kezd és én nekem nincs kedvem felvenni. Nem akarok senkivel sem beszélni. Richard veszi fel.
- Saranak, 15:20 perckor megszületett a kislánya - suttogja. A sírás ismét maga alá gyűr. Az a kislány abban a pillanatban született, mikor az én kicsikém itt hagyott minket.

- Sara kislánya az én kislányom - motyogom a nagy ablak előtt ülve. Mindenki bolondnak néz. Pedig ő az enyém. Az én kislányom.

- Kathrine hagyd már ezt abba! Ő nem a mi lányunk, ő Sara lánya és nem született vele ujjá Aileen lelke! - Richard kiabál velem. Már három hónapja, hogy elveszítettük a mi kis tündérkénket. Elissa olyan, mint Aileen. Senki nem hisz nekem. Biztos vagyok benne. A lélek nem hal meg. Tovább áll. Oda, ahol szükség van rá. Oda, ahol egy új életet tud kezdeni, hogy jobb legyen.
- De ő a mi lányunk - sírom el magam és leülök a kanapéra.
- Ő nem a mi lányunk. Aileen meghalt Kathrine. Fogadd el kicsim - mellém ül, de már nem kiabál. Hogy fogadhatnám el, hogy a lányom meghalt? Neki kéne engem eltemetnie, ha én már megöregedtem és meghaltam. Nem pedig nekem őt, mikor még csak alig élt. Némán, könnyek között bólogatok. Nem tudok mit mondani.

- Kathrine, látogatója jött - mondja a kedves nővér. Lépteket hallok közeledni felém.
- Szerbusz Kathrine - köszön a férjem és szélesen mosolygok rá. Megfogja a kezem és megcsókolja. Ráncos kezeink tökéletesen összeillenek. Két lány is van vele. De kik ők? Nem tudom kik ők. Tudom, hogy tudnom kéne, de nem megy. Könnycseppek csorognak végig ráncos arcomon.
- Szia anya - a kisebbik lány ölel meg és villámként jön a felismerés. Emlékszem már! Ő a lányom, Anabell.
- Jó napot Kathrine - köszön a másik lány. Aileen.
- Aileen - felállok, és jó szorosan megölelem. Az én kislányom eljött hozzám, hogy meglátogasson.
- Nem anya, ő nem Aileen - suttogja Ana és én jobban megnézem a lányt. Hát persze, ő Sara lánya. Nem az én lányom. Csüggedten ülök le. Hát persze, Aileen meghalt. Anabell utána született pár évvel. Egy férfi ül előttem. Jóképű, de ő is megöregedett, ahogy én. Ki ő?
- Ki maga?
- A férjed vagyok Kathrine. Richard - fájdalommal motyogja és én már emlékszem.
- Sajnálom - sutyorgok és sírok.
- Semmi baj anya. Nagyon szeretlek - ölel meg a lányom. Olyan széplány. Ő a legszebb kislány és persze a testvére. Megint elfelejtettem. Aileen meghalt. Mindenki szerint örökre, de szerintem nem. Visszajött, hogy vigyázzon ránk a mi angyalkánk. Máshol, és máshogy, de vigyáz ránk. Vigyáz a húgára. Hiszem, hogy köztünk él tovább. Még akkor is, ha bolondnak tartanak miatta. Örökké köztünk lesz.