Az ötös

Irénke bezárja az ablakot.
„Még csak 14.51 van,” - akad meg a szeme a kijelzőn.
„Alig tévedt be ügyfél, és persze az is ritkán fordul elő, hogy tíz perccel a fogadási idő vége előtt már senki sincs. 33-as volt az utolsó, hihetetlenül gyenge nap volt a mai, és az ötös nem is jelentkezett. Érthetetlen, hogy minek vesz sorszámot valaki, ha az ötös sorszámig sem képes várni.” - Ilyen kevesen még sosem voltak, amióta leépítették őt, ide az okmányirodára. Nem szeret itt dolgozni, de nem volt más választási lehetősége.

Az ötös

Irénke bezárja az ablakot.
„Még csak 14.51 van,” - akad meg a szeme a kijelzőn.
„Alig tévedt be ügyfél, és persze az is ritkán fordul elő, hogy tíz perccel a fogadási idő vége előtt már senki sincs. 33-as volt az utolsó, hihetetlenül gyenge nap volt a mai, és az ötös nem is jelentkezett. Érthetetlen, hogy minek vesz sorszámot valaki, ha az ötös sorszámig sem képes várni.” - Ilyen kevesen még sosem voltak, amióta leépítették őt, ide az okmányirodára. Nem szeret itt dolgozni, de nem volt más választási lehetősége.

Gondosan elrakja a dosszié-köteget. Lezárja a fiókokat. Rápöttyint a számítógép billentyűzetére, és kilép a programokból. Éppen az eltolható kis ablakocskára helyezné el a reteszt, amikor gondol egyet, és kinéz.
„Ez a néni? Roppantul gyanús. Mintha reggel is itt ült volna. Itt, éppen szemben a 23-as ajtóval. Érdekes.”
Ül, hatalmas kosara mellette – melynek szárán átdugta kezét, úgy ahogy édesanyja szokott jönni a korai busszal a piacra -, szépen vasalt ruhája rendezett, kendője renyhére hagyva, kötetlenül lóg. Keze maga előtt összekulcsolva, éppen csak a rátekert olvasó hiányzik róla. Viszont valami fehérlik ujjai között. Mintha egy kis papírfecnit tartana.

Bezárja a reteszt, és kilép az ajtón. A néni felé tart. Ahogy közelebb ér. Megszeppen. Le van hunyva a szeme...
„Jaj, csak nem – szaladt végig rajta a hideg veríték -, jaj ne! Csak azt ne!” - ugrik be neki a soha el nem feledhető pillanat, amikor csendesen elment öregmamáját találta hasonló pózban a kerti padon.

Nagyon megijedt. Borzalmasan ver a szíve, s ég mindene. Arca lángol, de közelebb merészkedik. „Szuszog” - lelkendezik mindene. Megérinti a néni munkában kérges kezét. Olyan reszelős, mint öregmamié volt.

- Csókolom néni! El tetszett szunyókálni – mozdítja meg az összekulcsolt kezet, melyre a nénike megrezzen.
- Jaj, ja! Csak nem maó' az ötös gyön, angyalkaóm? 
- Igen, bizony! - feleli, majd egy pillanatnyi szünet után folytatja: - Tessék jönni az ablakhoz!
- Menek aranyam! Menek maó'!

Irénke visszalép az ajtón. Újból elfoglalja helyét... Számítógép be... Fiók ki... Dossziék az asztalra... Kinyitja a kis ablakot.
Nagy meglepetésére azonban; a néni sehol. Közelebb hajol az ablakhoz, és körbekémlel. Nem látja. Mi történhetett? „Csak nem a bolondját járatja velem, vagy csak a képzelet szülte volna az egészet?” - bizonytalanodik el, amikor tekintete lejjebb téved, veszi észre a lehajolt nénikét, amint keceléje hasznos-zsebében kutat.
- Jaj! Már azt hittem, el tetszett menni.
- Dehogy menek, eédeskeém! Csak keresem aztat a papírt! - előhúzza a kendőcskébe tekert kis csomagocskát. Úgy, ahogy saját nagymamija szokta, még a szépséges fehér zsebkendő is kísértetiesen hasonló. Hatalmas, kék színű szegély díszíti. Ez ugyanolyan mint a haló-zsebkendő, csak annak fekete a széle. Minden fontos iratot ebbe csavartak az idős falusi asszonyok, aztán a kecele belsejére varrt két óriási zseb egyikébe tették; nehogy elvesszen. Ezt hívták hasznos-zsebnek.
- No, megvan maó 'la – teszi a szépséges csomagocskát az ablakba. A gép közben építkezik, rövidesen feláll.
- Mindjárt néném...
- Tudja aranyam, maó' elgyöttem eén a „baónyaószval”, korón, hogy minneé' eleébb itt legyek. Meg közbe' vittem egy kis hazait az Etus laónyaóho' is. Hagy egyenek. Most vaógtak, oszt nem voót idejük ezeknek a gyerekeknek kigyünni, oda a falura, 'la. Annyi a bajuk. Így van az eén unokaóm is - Irénke most már nagyon örül, hogy megtalálta elveszett ügyfelét, hiszen „Rég nem látott-hallott” képek elevenedtek meg előtte, és szinte feledett mondatok lengték be ennek a néhány pillanatnak a várakozását.
- Lejárt a személyi igazolványa? - kérdezett rá, mivel néhány pillanat múlva kész a gép.
- Szemeélji? Dehogy jaórt! Mibő' gondojja, eédeskeém?
- Jaj, hát nem gondoltam, hogy utazni tetszik és útlevél kell.
- Útlevel? Minek a'? Nem kell a' maó' eénnekem! - áll meg keze a csomagolásban.
- Akkor nem értem néném... - a néni sem, hiszen egyre tanácstalanabbul néz, de a következő pillanatban adja is be a kicsomagolt kis borítékot az ablakon. Irénke kiveszi a borítékból a levélkét, és az első pillanatban rettenetesen mérges lesz. „Ez a néni valóban bolonddá tette, hiszen idézésre szól a levélke, elmaradt súlyadó miatt. Ráadásul ...János az autó tulajdonosa” - nyel egyet, aztán megenyhül, és felemeli a telefont:
- Szia! Irénke vagyok az okiról... Figyelj! Van itt egy nénike, rossz helyre kért számot, átküldeném hozzád! Jó?! - morgolódás lehet a vonal végén, melyet arcváltozásai jeleznek. - Tudom, persze, de most az egyszer, a kedvemért. Oké!? - leteszi a készüléket. Gondosan elrakja a dosszié-köteget. Lezárja a fiókokat. Rápöttyint a számítógép billentyűzetére, és kilép. Újra. Kellett ez a kis szünet. Az ablak felé csak ezután néz, ahol a nénike bársonyos arca fogadja, melyre most hatalmas értelmetlenséget sugallva ülnek apró szemei. Bezárja a kis ablakot. Kilép az ajtón, és átkarolja nénike vállát. - Tessék jönni! Átkísérem.


Epilógus:

Két hét múlva

Már elég hidegek a reggelek, a távfűtést is visszakapcsolták. „Majd ráfizethetjük a gatyánkat is” - elmélkedik Irénke, miközben belép a hivatal ajtaján.
- Jó reggelt!
- Magának is!
- Nagyon kipihentnek látszik ma Irénke! Hazajött az ember?
- Jaj, magának is csak azon jár az esze!?
- Siessen kedveském, már várják!
- Engem? Ne ugrasson! – hárít, és megindul a 23-as ajtó felé. Ahogy közelebb ér, szinte megáll benne az élet a meglepetéstől:

Egy nénike ül pontosan az ajtajával szemben lévő lócán. „Az eltévedt ötös” - ugrik be neki a kép. A nénike ül, hatalmas kosara mellette – melynek szárán átdugta kezét, úgy ahogy nem is oly rég -, szépen vasalt ruhája rendezett, kendője renyhére hagyva, kötetlenül lóg. Keze maga előtt összekulcsolva, éppen csak a rátekert olvasó hiányzik róla.
- Csókolom! Csak nem megint rossz helyre tetszett számot húzni?
- Szervusz aranyam! Aó, dehogy. Csak hoztam egy kis koóstoloót, mer' a moúltko' segeétetteél a Kató neéninek.
Irénke nem hisz a fülének. „Hihetetlen” - gondolja, „Ilyen csak a mesében létezik”.
- Nem kellett volna, néném! - tiltakozna, azonban már tudja, hogy lehetetlen nem elfogadni ezt a kis csomagocskát, amit most felé nyújt a két reszelős kezecske. Megöleli a nénit, és elveszi.
- Köszönöm, nagyon aranyos tetszik lenni! - és alig tudja leplezni zavarát. Már rohanna be az ajtón, hiszen könnyekkel küzd... - Hová tetszett jönni?
- Tetszik tudnyi, hoztam a peénzt a nagy póstára, azeé' a kocsieé', hogy a franc egye me', mer' naólonk maó' nincs pósta. Oszt nekem ingyen van a busz, ezek a gyerekek meg meé' meghalnyi se eérnek raó... No, meg a Terkaónak is kivaótom a patikaóboó' a gyógyszerit.
- Köszönöm Kató néni! Majd otthon megkóstoljuk.
- Joó van, aranyam, oszt maj' gyövő heéten oúgy is gyövök a Jolán közgyoóggyaóval, tuggya ki kell hasznaónyi az ingyeért utazaóst! - veszi egy kicsit halkabbra szavát, mintha titkot súgna.
- Csókolom Kató néni, üdvözlöm a családot is, és köszönöm a kóstolót!
- Szervusz kisanyaóm! Isten veled! - szépen megigazítja kendője szárát, ügyesen megköti, kosarán elsímítja a hímzett terítőcskét, és elindul...