Évszám
2013
Beküldő
Dokibee
(Végy mintát a jóból!)
A tenger nyugodt volt és csöndes, a körülölelő sötétséget csupán az égen szétszóródó fényes csillagok törték meg. Mintha a kereskedelmi hajó a végtelenbe tartott volna, ahol nem létezik más a békén és a nyugalmon kívül. A mozdulatlanságot egy sötét alak mozgása törte meg a hajóorrnál. Ült és figyelte az elé tárulkozó képet, miközben saját életének miértjén tűnődött. Lelkében zavar és düh kavargott egyszerre, úgy érezte akármihez nyúl, nem találja a helyét, nem ott van az ő világa. A reménytelenség érzése kerítette hatalmába. Az érzés, hogy megtalálta saját életcélját talán már sohasem tapasztalhatja meg.
A hajó legénysége nyugalommal pihente ki a nappali munkák fáradalmait, ám valakinek nem jött álom a szemére, ezért úgy gondolta végigjárja a hajót. Meglátva a töprengő alakot, nagy sóhajtást követően odalépett mögé.
- Pontosan. Kénytelen vagy magaddal vinni. –válaszolta az idegen.
- Úgy sejtem édesanyád sem tud arról, hogy itt vagy. Ahogyan ismerem, nem engedné meg, hogy most itt legyél velem.
- Kezdjük ott, hogy ő nem az anyám és Te sem vagy az apám! Mindezt idáig titkoltátok előlem, éppen ezért mind a kettőtöket gyűlöllek!
- Igen ez az igazság, de ne feledd, hogy saját gyermekünkként neveltünk Téged! – felel nyugtató szavakkal a kapitány.
- Csak nem azt hiszed, hogy ezen meghatódom? A tény, hogy örökbe fogadtatok, és csupán a váláskor kellett megtudnom kényszerűségből, hogy nem is vagyok a sajátotok. Hogyan érezhetném magam? Olyan érzés ez számomra, mint aki sehová se tartozik!
- És miért ide jöttél? Igen tudom, hogy édesanyádnak már szinte mindene az anyagiakról szól, és irányítani akarja a körülötte levőket. De neki ítéltek oda a válás után, vele kellene lenned.
- Ha tudod, miért kérdezed, hogy mit keresek itt? Azt remélem, hogy Te talán békén hagysz.
- Úgy sejtem nincs más választásom. Menj, feküdj le aludni a raktár melletti kabinban, holnap bemutatlak a személyzetnek. – zárja le a beszélgetést a kapitány.
Mindketten a helyükre indultak várva a másnapot, ami mindenki életében változást indított.
Lassan a nap királynője megmutatta sugarait a tenger felszínén, egyre erősebben és határozottabban jelezte alattvalóinak azt, hogy kegyességéből adódóan új élet indul egy új nappal karöltve. Az idő előrehaladtával fényes palástját a földre terítve egyre nagyobb világosságot adott, elnyomva ezzel a komor sötétség múló uralmát.
A hajó kapitánya és legénysége a reggeli munkakezdés előtt a fedélzeten várta a reggeli eligazítást. Eljött az ideje annak, hogy a hajó potyautasa elfoglalhassa helyét a rakományszállítón.
- Egy kis figyelmet kérek mindenkitől! Mindenek előtt jó reggelt mindenkinek! – szólalt fel a kapitány.
- Jó reggelt! – jött a válasz kórusban a legénységtől.
- A cél és a feladat mindenki számára változatlan. Annyi eltérés van a mai naptól kezdve az előzőektől, hogy van egy plusz utasunk, aki a hajón fogja tölteni az utat. Bemutatom a kamaszkorú fiamat, Simont. Ugyanúgy fog dolgozni, mint maguk. Oda lesz beosztva és ott fog segédkezni, ahol éppen szükséges. Semmi szükség különleges bánásmódra, ugyanúgy legénységi tag, mint ahogyan maguk. Mindenkinek jó munkát!
Simonban e szavak hallatán szinte meghűlt a vér. Nem gondolta, hogy kemény kézzel bánik majd vele az apja. Arra pedig semmiképpen sem készült fel, hogy ugyanúgy dolgozzon, mint más ember. A kapitányt határozott és igazságos emberként ismerték, éppen ezért tisztelte a rakományszállító minden egyes dolgozója. Minden szavát szentírásként követtek, nem volt olyan ember, aki rá nézve nem egy igazi vezéregyéniséget látott volna.
- Ugye ezt nem gondoltad komolyan? – fordult apjához a fiatal fiú.
- Én nem viccelek. Amit mondtam, megmondtam. Ugyanúgy dolgozol, mint a többiek. Miért mit képzeltél? Itt fogsz járkálni fel- alá és sajnáltatod magad, miközben másnak az útjában vagy, aki végezné a munkáját? A konyhában kezdesz. Ott van Nelli az árboc mellett, majd odavezet, ő is ott dolgozik.
Simon alig eszmélt fel a meglepő hírek hallatán, de az apja máris tovább állt. A fiú úgy meglepődött, mintha végiggázoltak volna rajta. Erőtlenül odalépett a lányhoz.
- Szia! Ugye Te vagy Nelli?
- Na vajon miből találtad ki? Az egyetlen nő vagyok a hajón. Bizonyára nagyon nehéz lehetett kitalálni. – válaszolt fennhangon a lány.
- Egy rossz szót se szóltam, de Te úgy beszélsz velem, mintha le akarnád harapni a fejem!
- Na jó, elég a dumából, vár a meló! Gyere velem. Garantálom, hogy nem fogsz unatkozni, és úgy alszol majd éjjel, mint a kisangyal. – riogatta az újoncot fél arcán mosolyogva Nelli.
Ijesztgetni akarta ezzel a fiatal fiút, azonban a valóságtól egyáltalán nem állt távol az, amit mondott. A konyhán az ember be sem fejezte az egyik dolgát, már elé teszik a másikat.
Simon apja iránti sértődöttsége és dühe egyre inkább nőtt és nőtt. A dühnek viszont több arca is van. Éppen ezért van az, hogy használhatjuk ugyanúgy jóra, mint ahogyan rosszra is, attól függően, hogy mi vezetjük őt, vagy hagyjuk, hogy ő irányítson minket. Mindenki tudja, hogy ez egy hatalmas erő, amely robbanásszerűen, végtelen gyorsasággal olyan hatást ér el, amely örökre képes megváltoztatni dolgokat. Az ereje félelmetes, ám ez nem csak rombolásra használható, hanem ugyanígy építésre is. De őt irányítani tudni kell. Mert amennyiben ez nem így történik és átveszi a vezér szerepét, elszabadul és végtelen fájdalmat, károkat okozhat ártatlanoknak.
A végeláthatatlan munkás nap lassan a végéhez ért, mindenki fáradtan vonult el saját pihenőhelyére. Simon is a kabinjába készült, amikor meglátta Nellit a korlátnál állva. A fiú még akkor sem értette, hogy miért olyan barátságtalan vele a lány, hiszen semmit nem tett ellene. Ezért úgy vélte az lesz a legjobb, ha odamegy hozzá, és megbeszéli vele ezt a problémát.
- Te nem vagy fáradt? – kérdi bátortalanul a fiatal fiú.
- Nem, én most itt érzem jól magam.
- Szeretném tudni, mit vétettem, hogy olyan lekezelően viselkedsz velem.
- Szerinted a baj velem van? Hogy Te milyen ostoba vagy! – válaszol csalódottan a lány.
- Még hogy én!? – kiált fel sértődötten Simon.
- Azt képzeled magadról, hogy Te vagy a legszerencsétlenebb ember a világon és emiatt mindenkin átgázolsz, aki segítene neked és melletted próbálna állni!
- Nemcsak képzelem, az is vagyok, és ezt a mostoha szüleimnek köszönhetem! Ők tettek tönkre, miattuk nincs életcélom és semmi jövőképem magamról! –kiált fel Simon.
- Most is csak magadat sajnáltatod ahelyett, hogy foglalkoznál másokkal is, a körülötted levőkkel. Itt vagyok például én, azt sem tudod, ki vagyok, mi vagyok, és persze nem is érdekel! – szólal fel a fiatal lány.
A fiatal fiú érzelmei a féktelen dühről a kíváncsiság irányába fordultak. Mintha csak egy tükröt tartottak volna elé, a tükör szerepét pedig a lány játszotta volna el.
- Hát jó, ki vagy Te? – kérdezi Simon.
- Valóban tudni akarod? Érdekel saját magadon kívül más is?
- Lehet, hogy meglep, de kíváncsivá tettél. Ilyen fiatalon mit keresel itt? A családod megengedte, hogy itt legyél?
- Kellene, valóban. – válaszol elszomorodva Nelli. – Az én családom itt van. Nincsenek szüleim, meghaltak egy balesetben és nincs senkim a tengeren, a csillagokon és ezen a hajón kívül. Itt van az én otthonom. Nézz szét, mit látsz?
- A vizet, sötétséget, csillagokat. – válaszol értetlenül Simon, aki nem érti, miért kérdez tőle egyszerre ilyen furcsa dolgot a lány.
- Várj, mindjárt érteni fogod. – súgja Nelli, miközben a fiú háta mögé állva két kezével eltakarta Simon mind a két szemét. – Csukd be a szemed és hallgasd a csendet. Most ne gondolj semmire! Ne foglalkozz azzal a zűrzavarral, ami a fejedben van.
Álltak a korlát mellett, miközben a hajó haladt előre a határtalan éjszakában. A fiú igyekezett eleget tenni a lány kéréseinek. Lassan az elméjében már nem a kavargó gondolatokat hallotta, hanem csupán a tenger morajlását és azt, ahogyan a hajó élő személyként mozog és halad előre a vízen. Végre megértette a lány szavait.
- Nyisd ki a szemed újra és nézz széjjel. Most mit látsz? – kérdi Nelli.
- Gyönyörű. Most már tudom, hogy mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy ez a Te otthonod. Már nekem is olyan, mintha egyedül ez a hely lenne az, ahol a helyem van. Mintha ide tartoznék.
- A kapitány olyan nekem, mintha az apám volna. Nagyon rég itt dolgozom már, és mindig mellettem állt. Nem volt elnézőbb, mint másokkal, de éreztem, hogy odafigyel rám, és akármi történik velem, őrá bármikor számíthatok, még ha nem is vagyok neki senkije. Éppen ezért felnéztem rá, mióta az eszemet tudom. Talán ezért is látom jobban, ha szenved valamiért. Most látom hogy ez így van, mégpedig miattad, ezt pedig nem hagyhatom! Szeret téged és a legjobbat akarja. Fáj a lelke, mert nem csupán nem kap tőled semmilyen szeretetet, még az övét sem fogadod el gyűlöletből.
- Igazad van, szégyellem magam. Örülnöm kellene, hogy ilyen embereket mondhatok a szüleimnek. Látom már, hogy nem vagyok olyan ember, aki jogosan sajnáltatja magát az élete miatt.
- Örülök, hogy végre rájöttél erre. Hidd el, ha lecsillapodik benned a háborgó tenger, megtalálod lassan az életed valódi értelmét és célját. – válaszol mosolyogva Nelli. – Most pedig pihenj le, a holnapi is nehéz nap lesz.
A két fiatal a szállására vonult a beszélgetés után. Simonban komoly változásokat hozott a kinti beszélgetés, egy olyan álláspont tárult fel előtte, ami teljesen megváltoztatta az egész gondolkodásmódját. Érezte, hogy bocsánatkéréssel tartozik azon bántások és tettek miatt, amit elkövetett. Belegondolt abba, hogy mi lenne vele egyedül? Mit tenne ő, ha hasonlóképpen a lányhoz ő is elveszítené a hozzá tartozókat? Nelli hatalmasat nőtt a szemében, csodálta a kitartását. Az apjára pedig büszke lett, hogy egy ilyen balsorsú lánynak állandó támaszt tudott adni.
Simon másnap minden erejét összeszedve bekopogott a kapitány kabinjának ajtaján.
- Miért jöttél? Helyezzelek talán át máshová? – kérdi a kapitány az asztalánál ülve.
- Nem a kapitányhoz jöttem, hanem hozzád. Az apámhoz. Mindent sajnálok, átgondoltam egy-két dolgot az életemben. Nem lett volna szabad titeket hibáztatnom mindenért, ami velem történt vagy ami nem történt meg. Tudom milyen nyűg voltam mostanában, meg tudsz nekem bocsátani ezért?
- Tudtam, hogy nehéz napokat élsz át, főleg anyád zsarnokoskodása miatt is. Soha nem haragudtam rád. Csak reméltem, hogy ez a pillanat minél előbb eljön. – válaszol karjait kitárva Simon apja, hogy végre újra átölelhesse a fiát.
- Szeretnék itt maradni Veled a hajón, persze csak ha megengeded. Szeretném, ha ez lehetne az otthonom.
A kapitány egy szót sem szólt, csupán mosolyogva ölelte a fiát. Saját magát látta meg benne, aki, bár nehézségek és gyötrelmek árán, a vízen találta meg a saját helyét a határtalan és zsúfolt világban.
Írta:
Tresánszki Mária