Pálfordulás

Évszám
2011
Beküldő
csabattila
avagy tömegviszony a szerelvényen

Pál, akiről történetünk szól, élte életét semmitmondó és semmit sem kérdező, egyhangú és céltalan világában. Nevének csengését semmilyen szakrális vonulatú tartalommal eddig még sohasem ruházta fel, egyszerűen azért, mert ez eszébe sem jutott... addig a bizonyos napig.

Szóval Pál elsősorban minden reggel felkelt. Pontban 5 óra 25 perckor, mivel munkavonata 6 óra 13 perckor könyörtelenül elindult oda, ahova Pálnak kedve csak ritkán volt menni.  Papucs csoszogás, szemfürdetés hideg vízzel, kába botorkálás a konyháig, majd kávé rotyogtatás voltak az ébredés üres szertartásai. Pál csak néha nézett a tükörbe reggelente.
- Mert minek is? Kit is érdekelne, hogy hogyan nézek ki... magamból? - gondolta Pál majdnem minden ébredés után tükre előtt állva, majd - csak, hogy igazat adhasson magának - általában hozzátette:

- Engem sem érdekel igazán. Akkor meg hogyan is várhatnám el, hogy kinézzen valamit valaki belőlem.

Voltak persze derűsebb napok is Pál falinaptárán. Olyankor mindig magára nézett reggelente a tükörben, és merte hinni, hogy ez most az. Az, ami azért mégiscsak érezhetően könnyebbé és talán boldogabbá tette, mint máskor, másnap. Mintha valami el akart volna kezdődni azokon a napokon, csak úgy magától. Mintha valami égi ajándék hullott volna Pál ölébe olyankor, amit neki növelni és gondozni kellett volna, de Pál nem tudta, hogyan.

Ezek voltak a „jó" napok. Előre nem köszöntek, be sem jelentkeztek. Megjelentek és meglepték az embert. Ezekért érdemes volt élni, és érdemes volt várni rájuk, leélni egyéb napokat. Egy fájdalmas hátrányuk azonban mégis volt: elmúltak, mert a világ valamiért mindig folyamatosan haladt valamerre. Megállítani képtelenség volt.

Tehát miután magára öltötte szabványos munkahelyi küllemét, Pál elindult abba az irányba, amit oly jól ismert évek óta. Unásig ismerte azt a varázsát vesztett, agyon taposott utat.

Metróval ment mindig. Egyéb emberek százai lépdeltek ugyanazon az aszfalton vele együtt. Persze dolguk volt nekik is, mint Pálnak. Mentek egymás után, le a felszín alá... eltűnni. Jól kimért részarányossággal töltötte fel a vagonokat a tömeg. Begyakorolt magatartásukkal egész ügyesen meg is fértek egymás mellett. Szempárok csak ritkán, viselkedve találkoztak egymással. A szerelvény pedig elindult abba a bizonyos irányba, ahova mindenki tartott kivétel nélkül.

Pál is pontosan úgy tett, mint mindenki más. Egyetlen apró, de számára igen jelentős különbséget leszámítva. Ugyanis Pálnak volt egy titka. Mégpedig egy kapaszkodó. Illetve nem „egy a sok közül" kapaszkodó volt az, hanem az egyetlen kapaszkodó, ami ránézésre cseppet sem volt különb a többinél, de valami miatt mégis egyedi volt: ez volt Pál kapaszkodója. Erről persze, mint már említettem, senki rajta kívül nem tudott, de Pál életében roppant jelentős szereplővé nőtte ki magát.

Hogy hol volt a szerelvényen, melyik oldalon és melyik sarokban, sajnos itt és most nem írhatom le, de ha leírnám, sem tudná hasznát venni senki, mivel mindenkinek megvan a saját, magára szabott kapaszkodója a szerelvény valamelyik pontján.

Pál nem hívő mivoltát mégiscsak meglegyintette némi metafizikus szellő, hiszen az a bizonyos kapaszkodó parányi vallássá formálódott egyébként unott szokások sorából álló életében. Talán már sejted is, hogy Pál minden egyes napját attól tette függővé, sikerül-e a saját kapaszkodójába kapaszkodnia. Azokon a napokon, amikor valaki más keze lógott a „szent" tárgyon, Pál egész napját beárnyékolta egy baljós érzés, hogy valami rossz fog történni vele aznap. És mivel Pál a szerencsétlenség gondolatától soha nem tudott - legalábbis időben - szabadulni, valami rémes dolog meg is esett vele minden egyes „olyan" napon. Történt, hogy összekente ingjét szendvicsével, sárral csapta le egy rohanó autó, vagy elfelejtett kávépénzt magával vinni a munkahelyére, és az önvád súlya alatt kellett végigszenvednie egész napját.

A kapaszkodónak csak szelektív funkciót tulajdonított Pál elméje. Szerencsés események bevonzására nem volt alkalmas, csak a negatív befolyásokat tudta kirekeszteni a hétköznapokból. Így téve könnyen járhatóvá, meglepetésektől mentessé azokat.

„Csak semmi különleges!" - vallotta Pál vallása, és ehhez kifogástalan szimbólum volt a kapaszkodó.

Azon a bizonyos reggelen is ugyanúgy történt minden, leszámítva azt, hogy Pál különösen könnyednek érezte magát. Persze tükrébe is belenézett aznap. Bizalommal telve nézett magára, mintha még rokonszenvesnek is látta volna azt az arcot, mely visszatekintett rá. Még mosolygott is szokásos kávéját szürcsölgetve a konyhaasztal mellett ülvén, miközben madarak röpködtek maszatos ablaka előtt a bérházak sűrűjében.

Azon a reggelen, mivel az ébredéstől fogva az események a legnagyobb rendben és csendben csordogáltak tovább, Pál derűs hangulatban szállt be a szerelvénybe. Hosszú évek tapasztalataira támaszkodott Pál azon meggyőződése, hogy a könnyebb napokon semmi rossz nem történhetett meg vele. És valóban abból az értelmezhetetlen, távoli örömforrásból még több csepp esett Pál elfeledett, kérges szívére. Mintha hátszél tolta volna tovább lépteit, haladt tovább mindennapjai és kapaszkodója irányába, ugyanis biztos volt abban, hogy az magányosan fityegett megszokott helyén, és csak rá várt.

Igaza is volt. A kapaszkodó ott hintázott üresen a megszokott, szentélyszerű sarokban. Pál előtt szinte megnyílt az emberek sűrűje, ahogy szokatlan öntudatossággal lendítette lépteit. Gond és nehézség nélkül Pál már kezében is érezte a hűvös műanyag érintését. Kapaszkodó és tenyér összemelegedtek, és Pál elégedettségtől fűtött öröme olyan hőfokra ért, hogy már az arcára is kiült a derű... és azon kívül még valami, valami sokkal csodásabb. Gyermeki mosoly csillogott Pál szemében.

Utoljára hét éves korában érzett ugyanígy. Tisztán emlékezett rá, amikor zöld búzamezőn át szaladt, magasan szálló papírsárkányát húzva maga után egy meleg, tavaszi délutánon. Könnyű könnyein át csillogott szemébe a napfény. Határtalannak érezte magát, akkora szívvel, amibe minden belefért.

Ekkor az ajtók becsukódtak és a szerelvény elindult. Talán a gyermeki kedélynek köszönhetően jutott Pál eszébe az a különös, sőt elvetemült gondolat, hogy egyszer kipróbálhatná elengedni a kapaszkodót akár menet közben is.

- Talán most azonnal. Miért is halogatnám? - sodródott Pál fejében a hirtelen született elhatározás. - Ez a pillanat, csak ez adatott nekem. Másom nincs is. Miért éppen ne most?

Ilyesmit, mondanom sem kell, még soha azelőtt nem tett, épp úgy, ahogy a többi utas sem, mivel minden ablak mellé a következő figyelmeztetést tűzték ki nagy, piros betűkbe foglalva:

 

KAPASZKODNI KÖTELEZŐ!

 

Mindenki közös megegyezéssel belenyugodott abba a ténybe, hogy ezen kötelesség persze minden utas közös érdekét szolgálja. Mi is történne, ha mindenki csak úgy elengedett kézzel utazna! Még elképzelni is szörnyű!

Ám közben Pálban tovább cseperedett gyermeki énje, aki új szeleket fütyült mindenre.

- Mi lenne, ha engem, Pált az a figyelmeztetés a falon ma egyáltalán nem érdekelne? Nem érdekelne a közös érdek. Beleuntam a közös érdeklődésbe!

Igen bátor gondolat volt ez Pál részéről. Nem is jutott eszébe soha azelőtt ehhez fogható merészség, de azon a bizonyos napon valahogy minden másként történt. Közben sok más kapaszkodó utassal együtt a vonat robogott tovább. Pál, ahogy az embereket nézte, olyan érzése támadt, mintha azok tudták volna, hogy mire készül, mit forgat a fejében. Más pillantások értek Pál tekintetébe, mint a nehéz napok reggelein. Pálnak azon határozott érzése támadt, hogy az emberek szorítanak neki. Titkon mindig el akarták engedni kapaszkodójukat, és most rég elfeledett vágyaik köszöntek rájuk Pál szemeiből. Ekkor jött rá Pál arra, hogy nem csak önmagáért kell megtennie. Mindenkiért kell elengednie a fogódzót, minden egyes embernek tudnia kell, mi történik az elengedés után!

És innen kezdve nem volt visszaút.

- Az emberiséget mégsem hagyhatom cserben! - szögezte le Pál magának, de nem kedvetlenül és félve. Tulajdonképpen nagyon is tetszett neki ez a szerep. Erősnek és mindenre elszántnak érezte magát, legfőképp pedig a nagy tettre késznek.

A szerelvény kérlelhetetlenül száguldott földalatti járatában tovább.  Végtelenül sok idő telt el azóta, hogy az utolsó állomáson becsukódtak az ajtók. Pál nagy levegőt vett, és akkor, ott elengedte kapaszkodóját...

A vonat tovább robogott, Pál pedig ott maradt az alagútban. Mintha teste párává változott volna, a szerelvény átsuhant rajta, mint ahogy repülők szoktak a felhőkön átvágni. Látta, ahogy a távolodó szerelvény lámpáit lassan elnyelte a sötétség.

-A többiek ott maradtak. Ez most csak velem történik. - értelmezte a rendkívüli helyzetet.

Körbenézett és egy állomáson találta magát, ahol még azelőtt soha nem állt meg a metró. Egyetlen kijárat nyílt előtte felfelé, melynek kerete fölött egy „PÁLLOMÁS" felirat volt látható. Pál a saját kapaszkodójának elengedése után ugyanis saját kijáratú állomásán találta magát.

Elindult felfelé a lépcsőn. A feljáró nem volt hosszú. Mindössze tizenkét lépcsőfok vezetett az ajtóig. Az ajtó mellett csengő harang lógott, legalábbis Pál távolról így látta, ám ahogy közelebb lépett a falon függő kallantyúhoz a megdöbbenéstől földbe gyökerezett a lába. Saját kapaszkodója lógott a kijáratba ékelve. Az a bizonyos jól ismert és tisztelt, összetéveszthetetlen és egyetlen. Pál egy pillanatra elcsüggedt, mivel erre igazán nem számított. Az a tárgy, amitől függött, és amitől végül szabadulni akart, most ott állt előtte, és neki újra bele kellett kapaszkodnia, hogy tovább mehessen. Mert persze az eszébe sem jutott Pálnak, hogy ott vége volt az útnak.

A kapaszkodó zsinórja az ajtófoglalatba szorult, és a másik oldalon folytatódott. Ezek szerint tehát nem csengőként szolgált. Egyszerűen beragadt az ajtóba, kitudja hogyan és mióta. Pál megfogta és óvatosan megrántotta. Erre az ajtó kinyílt magától. Átlépett a küszöbön, és Pál ott találta magát a gyermekkorából ismert verőfényes, zöld búzamezőn. Kezében a kapaszkodó, de mégsem az, mert nem egy szerelvényhez rögzült a zsinór vége, hanem a sárkányhoz fenn az égen, mely azóta is ott szállt érintetlenül a kék ég végtelenében. Egyszerre minden megvilágosodott Pál világegyetemében. Bármire is gondolt, értelmet nyert. Minden egyes nap minden egyes mozzanata tökéletesen illeszkedni látszott a nagy egész történetbe.

- Ami eddig történt velem, az mind én vagyok, most, ebben a pillanatban. Mindenre szükség volt ahhoz, hogy most az lehessek, ami mindig is voltam. - hallotta önmagából önmagának szólva Pál, és már futott is a Nappal szemben, sárkányát röptetve a légpárnák hátán, hogy átélhesse ugyanazt a könnycsillogást a szemeiben, mint akkor, hét éves korában.

Újra gyermek volt. Határtalan, gátlástalan, üres és szeretettel teli.

Mégis hiányzott számára valami. Egyedül volt. A csodában csak ő volt jelen. Hiányoztak mások, és akkor eszébe jutott a számtalan ismeretlen ember, akikért vállalta az elengedést, és akiket továbbvonszolt magával a szerelvény ugyanoda, ahova eddig mindig.

- Vissza kell mennem értük! El kell mondanom nekik, hogy elengedni érdemes! Értük tettem, nem magamért.

Ezzel visszaindult a lejáró felé. Sárkánya zsinórját gondosan visszaillesztette az ajtó és a keret közé, ahogy találta. Elment az emberekért vissza, le a föld alá. Nem volt már mitől félnie, mert ő már megtalálta állomását és kijáratát. Abban pedig biztos volt, hogy mindenkinek megvan a saját állomása és kijárata.