Pankaraszti és a Démonok vezére

Évszám
2009

A történet „Az Okulás Démoni Könyve” c. mesémből van, mely a következő kerettörténettel kezdődik:

Valamikor a régi korokban létezett valahol a danzdjanédják hatalmas birodalma. Ebben uralkodott Sankamaja, ki élete utolsó éveiben lemondott trónjáról, és Rangjon Szent Eredjébe ment, hogy ott szerzetesek és bölcsek között érje a halál. Mikor Pankaraszti, az ifjú király, megkapta apja halálhírét, hátrahagyva asszonyát, s birodalmának ügyeit, nyomban útnak indult, hogy illő módon eltemethesse, s imát mondjon érte, az ősi tanok szerint.


Városa egész népe elkísérte a város határáig. Onnan pedig egyedül folytatta az útját. Az első akadály melyen át kellett kelnie az a Pamira folyó volt, melyet a legendák szerint a nagy hegy, Arawatjama szült. A víz hideg volt, s mély. S híd nem volt e-folyón sohasem, mert Arawatjama gyermekét híddal senki sem szentségtelenítheti meg. E szent vízen átkelni csupán puszta testettel lehet. Levetve minden ruhát, s minden bűnt, mezíttelenül, ahogy az Istenek teremtették az embert, csak úgy lehet átkelni rajta.

Jól tudta ezt Pankaraszti, s levéve minden díszes ruháját, mezíttelen testtel a vízbe vetette magát. Az ár erős volt, de a férfitigris még erősebb, s sikerült átúsznia a túlparta. Ott egy gondlataiba révedt remetét talált, ki egy árnyas fa tövében ücsörgött mozdulatlanul. Pankaraszti tudta jól, hogy a szent írások szerint, új nevet, s új ruhát kell kérnie az első halandótól kit meglát a túlparton.

Pankaraszti így szólt:

– Oh uram, látom Bölcs vagy, ki gondolataiba mélyedt. Nézd el hát, hogy én oktondi halandó megzavarlak elmélkedésedben, de kérlek segíts rajtam. Ruhám a túlparton levettem, hogy csupasz testtel átkellhessek a szent Pamira vízén. Most itt állok előtted, ahogy anyám előtt voltam egykoron, s kérlek adj új nevet, s új ruhát nekem.

A remete nem szólt semmit, még szemét sem mozdította, ott ült mozdulatlanul, mintha nem is élne. Pankaraszti pedig elszomorodott. Nem folytathatja útját, míg a remete, a dicső bölcs nem ad néki új nevet, s új ruhát. Így hát Pankaraszti letelepedett a remete mellé, s maga is gondolataiba révedt az árnyas fa tövében.


S Pankaraszti ott ült a remete mellett két napon keresztül. Mozdulatlanul ült, elmélkedett, s csak azt tette, amit a remete is tett. Nem evett, nem ivott. Csupán fakérget rágcsált, ahogyan a remetétől látta.

A harmadik napon aztán a remete megszólat:

– Látom ifjú Pankaraszti, ki a férfitigresek közt a legnagyobb vagy, hogy atyád házában nem csak az írásokat, de a türelmet is megtanultad. Nekem már nincs mit tanítanom neked, nem adhatok mást, csak saját rongyos ruhámat, s nem adhatok más nevet, csak a sajátomat. – mert e- kettőn kívűl másom nincs az életben.

– Hogy hívnak hát te bölcs remete? – kérdezte Pankaraszti.

– A nevem Jolana-múri, mely azt jelenti Szótlan Bölcs. Viseld hát nevemet tisztességel, s szégyent ne hozz rá, mert midőn visszatérsz utadról szeretném visszakapni, úgy ahogy átadtam: tisztán. Rajta semmiféle mocsok, szemét ne legyen, gúny tárgyául ne essék, mert miként állok majd az Istenek elé, ha rámkerül a sor? Ruhámra úgyanígy vigyázz! El ne kopjon, el ne szakadjon, mert ezen kívül nincs más ruhám.

– Oh dicső bölcs, mond, hogy hálálhatnám meg-e tettedet? – kérdezte Pankaraszti illendően.

– Míg te az én nevem, s ruhám viseled, hordhassam én büszkén a tiedet. Átuszom a túlpartra, s ott várlak majd, ha visszajössz, hogy midőn ismét átkeltél a szent vizen, újra cserélhessünk nevet, s ruhát.

– Hát legyen! – mondta Pankaraszti – De jól jegyezd meg Remete, nevemet, s ruhámat megkapod ugyan, de jogaimat, vagyonomat, s hitvesem nem. Nevemben nem kormányozhatsz, míg távol vagyok!

S szólt a remete:

– Legyen.– s levéve rongyos köntösét a vízbe vetette magát, s a túlparton felvette a díszes ruhákat, s mind a sok ékszert, s a Pankaraszti nevet.

A férfitigrisek ura, az ifjú Pankaraszti pedig felvette a rongyos köntöst és a Jolna-múri nevet, s tovább folytatta útját a dzsungelen át.

Ám az ártó lények sosem szeretik, ha a halandók a mennyekbe akarják jutatni elhalt őseiket imákkal, szertartásokkal. Így Pankarasztit is megpróbálja feltartani Saravaszti az alvilág ura. Így szólt a Démon:

– Oh dicső Pankaraszti, jól tudom, mi járatban vagy. Kérlek ne folytasd utad, mert nagy veszélyek várnak rád! Hidd el javadat akarom! Ha tovább mész, meghalsz, de népednek, s családodnak élve van rád szüksége!

S így szólt Pankaraszti, ki már a Jolana-múri nevet viselte:

– A nevem Jolana-múri, vagyis Szótlan Bölcs! Rossz emberhez jöttél démon, mert én nem vagyok az, akit te keresel! Hagyj békében, mert megjárod!

Erre a démon így válaszolt:

– Rendben van, Jolana-múri, legyen, ahogy te akarod. Én tudom valódi neved, de te még csak nem is sejted az enyémet! Ezért hát ezt ajánlom neked:

Mond meg a nevem, s én utadra engedlek; avagy ismerd el, hogy ki vagy, s térj haza, mert ebben az erdőben keresnivalód nincs!

Jolana-múri pedig ráált a játékra. S így szólt:

– Démon, neved kitalálom, ha addig élek is, az üzletet állom! De ki bölcs, az hosszan töpreng, s mint nevem is mutatja én Szótlan bölcs vagyok, hosszú révüléseim alatt csöndben maradok.

S így szólt a démon:

– Nem bánom! De ha megengeded, magamat mesékkel szórakoztatom, míg gondolkodsz, mert unalmam hatalmas, s határtalan. Ha unatkozok, még oly galádságra vetemedem, melyet mindketten megbánnánk. Szórakozásból elpusztítanám az egész világot.

– Rendben. – bólintott Jolana-múri majd így gondolkodott:

Az igaz szívet semmi sem tántoríthatja el, hogy bevégezze, mit elkezdett, úgy engem sem állíthat meg ez a démonfajzat. Húzom majd az időt éjszakákon át, míg végül el nem érek a célig. Akkor pedig már hiába nyaggat…


Jolana-múri pedig mély meditációba kezdett, de közben hallgatta a mesét, hátha elszólja magát a démon, s kimondja a nevét.


S a Démon mesébe kezdett:

A Néma, a Süket, és a Vak

Élt egykor Agurban három nyomorék. az egyiket némasággal, a másikat süketséggel, a harmadikat pedig vaksággal verték meg az istenek, mert előző életükben súlyos vétkeket követtek el: A Néma pletykákat terjesztett, a Süket folyton hallgatózott, a Vak pedig leselkedett.

Újászületésük után testvérek lettek, s egy családban nőttek fel. Mikor apjuk, s anyjuk meghalt, koldulásból éltek, s naphosszat a piacon kóvályogtak. Beszélni azonban nagyon nehezen tudtak egymással.

Az istenek olyan átkot szórtak rájuk, hogy tízéves korukig mindhárman egészségesek voltak. Így a néma nem tudott, beszélni, de a beszédet megértette. A süket semmit sem halott, de tudott beszélni. Ezek ketten kiválóan kommunikáltak kézjelekkel, s beszéddel, s tökéletesen megértették egymást. A Vak, ki jól halott, s jól tudott beszélni, a kézjeleket nem ismerte. Csak szavakkal tudott kommunikálni a másik kettőhöz. Ám közvetlenül csak a Némához tudott beszélni, a Néma kézjelekkel adta tovább a Süketnek. S ha a Néma kívánt szólni a Vakhoz, előbb a Süketnek mondta el kézjelekkel, s az elmondta a Vaknak szavakkal.

Egyszer aztán megesett, hogy a Király magához hívatta a három nyomorék testvért, mert meghallotta, hogy igen érdekesen beszélnek egymással.

Behívatta őket a trónterembe, s így szólt:

– Mond te Süket, mire gondol a Néma?

A Néma rögtön hadoválni kezdett a kezeivel, s a Süket válaszolt:

– Arra felséges uram, hogy miért nem Ő magát kérdezed?

Az uralkodó elnevette magát, majd újra feltette a kérdést:

– Mond te Néma, Mire gondolsz?

A Néma megintcsak hadonászott egy sort, majd megszólat a Süket:

– Arra, hogy kérdezhet az uralkodó egy némát, ha egyszer képetlen válaszolni?

Az uralkodó ismét elnevette magát, majd újra megszólalt:

– Te Vak, mond meg a Süketnek, ne válaszoljon a Néma helyett!

– Ahogy akarod, – szólt a Vak a királyhoz. Majd a Néma felé fordult és így hangosan rákiáltott: – Mond meg annak lüke Süketnek, hogy ne beszéljen helyetted, mert feldühití a királyt!

No a Néma megintcsak hadonászott egy sort, s a Süket elnevette magát.

– Most min nevett? – kérdezte a király.

A Süket válaszolt:

– Azon, hogy felséged mekkora egy ökör!

Nagyon megdöbbent az udvari nép, s mindeki elhallgatott. Egyedül a király nevetett fel:

– Mond csak, hogy beszéltek, ha egyikőtök hiányzik?

A Néma fordított, s a Süket válaszolt:

– Ha a vak hiányzik, nincs semmi gond. Ketten együtt megvagyunk a Némával, de ha kettönk közzül valamelyik hiányzik, már nagy a gond. Ő még csak-csak megérti, amit Én mondok, A Néma még csak-csak meghalja, amit a Ő mond. De ilyenkor elbeszélünk egymás mellett, s ebből semmi jó nem származik. Éppen ezért mindenhová együtt megyünk.

– Igaz ez? – kérdezte a király a Vakot. – Igaz – bólintott a Vak.

– Amiért ilyen jól elszórakoztattatok, megjutalmazlak benneteket. – szólt a király.

Szobát adott nekik a palotájában, mindegyiknek saját feleséget, szolgálót, s annyi kincset, mit csak elbírtak a kezükkel. Ott éltek hát a kastélyban, s soha semmi gondjuk nem volt többé.

Teltek-múltak az évek. S történt egyszer, hogy a királyhoz látogatóba érkezett az egyik rokona. Mivel a király gyermektelen volt, a rokon volt a Trónörökös. Ezért illendően köszöntötték a vendéget, s kísérőt, saját szobát kaptak, nem messze a három nyomorék szobájától.

Hetekig tartott a vendégeskedés. Minden nap mulatságok voltak, hogy a király megmutassa, mily bőséges volt a termés, s mennyire szereti őt a népe.

Hanem ez a bizonyos rokon, kit csak Sötét Gundhanmar néven ismertek, igencsak irigy volt a Királyra, s már nagyon várta a halálát, hogy végre ő kerülhessen a trónra. Egy napon így gondolkodott:

– Ha megölném őt, hamarabb lehetnék király, s hamarabb dúskálhatnék minden jóban, mit e- föld terem.

Ám az oktondi nem vette észre időben, hogy háta mögött sétált a Vak, csak amikor már késő volt. Odaküldte egyik emberét, hogy tudja meg mennyit hallott.

A katona odarohant, lefogta a Vakot s így szólt hozzá:

– Ki vagy, s mit keresel itt a Palotában?

A Vak válaszolt:

– A király mókamestere vagyok. Vak vagyok, nem látok semmit sem. Ezért mindig megbotlok, s a király jókat kacag rajtam.

A katona visszatért a Sötét Gundhanmarhoz, s beszámolt neki:

– Nagyuram, félnivalód nincsen, ha halotta is, amit mondtál, nem tudja, ki vagy, mert vak.

– Renben van… – nyugodott meg a Sötét úr.


Másik alkalommal a kertben sétált az egyik katonájával, mikor ismét előkerült a téma, s így szólt a Sötét Gundhanmar:

– Ha mérget csempésznénk a király ételébe, senki sem bizonyíthatná ránk a gyilkosságot. – pont mikor kimondta a mondat végét, akkor tünt fel a háta mögött a Néma. A sötét úr megijedt, s utána küldte a katonáját, tudja meg mit halott.

No a katona elkapta a Némát, megráncigálta és így szólt:

– Mond meg ki vagy, s mit keresel itt? – Ám választ nem kapott. A Néma csak mutogatott, hogy ő nem tud beszélni, s nem hall semit sem, erre a katona elengedte.

Visszatért az urához és így szólt:

– Kétlem, hogy hallott volna bármit is, mert süket-néma, de ha mégsem süket, csak néma, akkor sem tudja elmondani senkinek. Biztonságban vagy!

– Jól van. – nyugodott meg a Sötét úr.


A Néma rohant is a Sükethez, hogy elmondja mi történt. A Süket meg elmondta a Vaknak.

A Vak így szólt:

– A minap az egyik vendég is erről beszélt. Meg akarja ölni a királyt, hogy ő maga üljön a helyére. Sajnos nem tudom ki volt az, nem ismertem fel a hangját.

Így szólt a Süket:

– Most már tudjuk, hogy a Sötét Gundhanmar volt az, mert a Néma őt halotta beszélni. Menjünk a király elé, s tudassuk vele a tervet.


S így is történt. Mindhárman bevonultak a király elé, s kézzel-lábbal, szavakkal elmondták neki, hogy veszélyben van az élete, mert a Sötét Gundhanmar el akarja veszejteni egy mérgezett étellel.

– Melyikötők jött rá? – kérdezte a király

S szólt a Süket:

– A vak halotta, a Néma látta, én meg tolmácsoltam kettejük között.

– Így volt. – erősítette meg a Vak.

– Bőséges jutalmat érdemeltek! – mondta a király, s temérdek kincset adott nekik. Még egy feleséget, s szolgálót mindegyiknek, valamint saját palotát.


Mikor eljött az esti lakoma ideje, mikor is a Királyt meg akarták mérgezni, az rosszúllétet színlelve nem evett semmit, hanem a lakoma végeztével elfogatta Sötét Gundhanmart, s így szólt hozzá:

– Rokonom vagy, mégis az életemre akartál tőrni! Mondj egy okot, miért ne öljelek meg!?

– Bizonyítsd be, hogy én akartalak megölni! – védekezett a Sötét úr.

– Egy vak látott téged, egy süket hallott, egy néma pedig mindenről beszámolt!

Elcsodálkozott a Sötét Gundhanmar.

– Hogy lehetséges ez? – kérdezte kétkedőn.

Ekkor a Király behívatta a három nyomorékot, s szembesítette őket a feltételezett méregkeverővel.

Így szólt a Király:

– Nézd csak, nekem oly szolgákat adtak az istenek, akik előnyt kovácsoltak gyengeségeikből. Vak – szólt a Vakhoz. Ezt az ember láttad?

A Vak megkérdezte a Némát, hogy néz ki, az elmondta a Süketnek, hogy mit kérdezett a Vak. Erre a Süket elmondta, hogy néz ki a Sötét Gundhanmar. S a Vak így felelt:

– Majdnem biztos, hogy őt láttam!

– Ugyan már! Hiszen vak, vagy! Hogy láthattál volna meg, különben is elég sötét volt akkor a palotában! – szólta el magát a Sötét úr

– Felség most már teljesen biztos, mert a hangja is hasonló!

S szólt a király:

– A játéknak vége! Vigyétek el az árulót, s végezzetek vele holnap reggel!


Így történt, hogy a három bűnös lélek, kik előző életükben embereknek ártottak kiváncsiságukkal, most előnyt kovácsoltak belőle. S jó tanulság arra, hogy legyünk bármily gyengék is, összefogva bármit elérhetünk. Ahogy a három nyomorék szerzett magának királyi vagyont. Itt ér véget a mese…


S szólt a démon:

– A mese véget ért ugyan, de egy gondolat úgy nyomaszt. Ha bíróság elé állnak, Vajon melyikük tanusokodott volna, s vajon melyiküké lesz a legnagyobb jutalom a túlvilágon, az isteni bíróság előtt?

Szólalj meg Jolana-múri, te Szótlan Bölcs! S mond meg az igazat, ne várakoztass, mert unatkozni kezdek, s a világnak vége lesz!


Jolana-múri, a Szótlan Bölcs megszólalt:

– Aj-jaj Démon! Pedig pont a nyelvemen hegyén volt a neved, s te megszakítasz ily ostoba kérdéssel! Tudom a választ, s el is mondom nyomban, ha megígéred, hogy nappalra nyugot hagysz, s aludhatok végre, aludj te is mert a mese kifárszt.

– Jól van. – bólintott a Démon.


S Jolana-múri szólt:

– Démon, a kérdésedre a következő a válasz:

Nincs oly bíróság, mely hitelt adna egy vak szemtanúnak, egy süket fültanúnak, ezért egyedül csak a Néma tanuskodhatott volna; mivel Ő volt az egyetlen, ki látta, és hallotta is a merénylő tervét.

Az isteni bíróság előtt pedig mindhárman nagy jutalmat kapnak, mert épp oly nehéz gondoskodni egy vakról, ha süketek, vagy némák vagyunk, mint ha vakon gondoskodnák egy süketről, s egy némáról!

Mint a mondás mondja, ki nem hall, nem néz, nem beszél, azt megverte a sors. De halálos bűnt követ el, kinek képessége megvan, de mégsem látja a csúnyát, mégsem hallja a rosszat, s mégsem mondja az igazat!

A démon megelégedett a válasszal, s mély álomba merült. Jolana-múri pedig folytatta útját a sötét rengetegben.

Mikor eljött az éjszaka, a démon ismét felébredt, s azt látta, hogy  Jolana-múri, a Szótlan Bölcs nincs sehol.
Magában így gondolkodott:
– Jolana-múri, te Szótlan Bölcs, szótlanul itt hagytál! Megint egy nappal közelebb jársz a célodhoz, de én is a nyomodban vagyok! Elrettentelek, ha addig élek is!

Míg a szent erdőben vándorolt, s míg el nem érte célját, a démon minden éjjel megkísértette, s újabb meséket mondott el neki… Ám Pankraszti kitartó volt, s nem adta fel. – de hogy miként, s hogyan alakult ezután sorsa, az már egy másik történet…