Évszám
2010
Beküldő
cyntia12
Sötét volt és fújt a szél. Furcsa illatok kavarogtak a levegőben, mintha mindegyik azt lett volna hívatott mondani, hogy valami nagyon különös dolog fog történi. Én és Paulina ballagtunk egymás mellett az kanyargós utcákon. Minden egyes hang, a zörejektől egészen a bokrok ágainak finom suhogásáig azt sejtették velünk, hogy valamilyen titkos erő van jelen. Paulina belém karolt és vezettük egymást a meredek lépcsőkön mely megannyi veszélyt, mint megkönnyebbülést sugárzott. Hirtelen azt vettem észre, hogy a hosszú lépcsősor a közepén úgy tűnt, mintha szét akarna válni. Visszafordulni már nem volt idő, ha pedig előre siettünk volna a lépcsőn, egyenesen rohanunk a vesztünkbe. A lépcső előbb emelkedni kezdett, aztán azt láttam, hogy valami ki akar törni alóla. Olyan volt, mint egy kisebb földrengés, szívemet a torkomban éreztem, de Paulina azt mondta, ha elég bátor vagyok, nem érhet minket baj. Azt is mondta, hogy csak az én bátorságom menthet meg minket, mert ő kevés rá, hogy egyedül harcoljon. Nem bírva tovább a félelmet becsuktam szemem és azt ismételgettem, hogy bátor és erős vagyok, közben pedig azt vártam, mikor omlik be alattuk a lépcső. De amikor újra kinyitottam a szemem, többé nem fenyegetett veszély. A lépcső újra egészben volt és haladtunk rajta lefelé. Paulina megkért, hogy kísérjem őt el még egy darabig. Aztán megkért, hogy forduljak meg és térjek vissza a diákszállóba.
- Sajnálom, de nem jöhetsz tovább velem - mondta és lehajtotta a fejét… És én nem kérdeztem, hogy miért, tettem, amire kért.
- Ne aggódj, ez az éjszaka nem rejteget több veszélyt, csak haladj az út szélén, arra biztonságos - mondta Paulina. Paulina, amilyen gyenge volt és gyámoltalan, olyan határozott is volt egyben, mintha tudta volna előre mi fog történni.
- Rendben van Paulina – mondtam neki kételkedve.
- Innen már hazatalálsz? – folytattam. Paulina mélyen bólintott, így hát magára hagytam.
- Vigyáz magadra! –ezzel búcsúzva tőle.
- Vigyázok – felelte nyugodtan.
Elindultam hát visszafelé, de a kíváncsiság hajtott továbbra is. Ha most követném, megismerném végre a titkot, ami Paulinát övezi, megtudnám végre, hogy hol lakik, mert ezt nem tudta senki. Visszapillantottam hát és tekintetemmel követtem az egyre távolodó árnyat, de amint egyre messzebbre került, többé nem láttam alakját, eltűnt…
- Sajnálom, de nem jöhetsz tovább velem - mondta és lehajtotta a fejét… És én nem kérdeztem, hogy miért, tettem, amire kért.
- Ne aggódj, ez az éjszaka nem rejteget több veszélyt, csak haladj az út szélén, arra biztonságos - mondta Paulina. Paulina, amilyen gyenge volt és gyámoltalan, olyan határozott is volt egyben, mintha tudta volna előre mi fog történni.
- Rendben van Paulina – mondtam neki kételkedve.
- Innen már hazatalálsz? – folytattam. Paulina mélyen bólintott, így hát magára hagytam.
- Vigyáz magadra! –ezzel búcsúzva tőle.
- Vigyázok – felelte nyugodtan.
Elindultam hát visszafelé, de a kíváncsiság hajtott továbbra is. Ha most követném, megismerném végre a titkot, ami Paulinát övezi, megtudnám végre, hogy hol lakik, mert ezt nem tudta senki. Visszapillantottam hát és tekintetemmel követtem az egyre távolodó árnyat, de amint egyre messzebbre került, többé nem láttam alakját, eltűnt…
Paulina egész élete rejtély volt. Nem tudta senki kik a szülei, honnan származik, egyszer azt is mondta, árva, csak megjelent és aztán eltűnt. Nem sokat beszélt, de mégis igényelte az emberek társaságát. Szeretett iskolába járni, viszont iskolatársai nem szerették, gyakran gúnyolták és ha tehették, elkerülték. Furcsa szemeket meresztettek rá ,akárhányszor csak megszólalt. Az iskolában mindig hallgatag volt. Sokat tanult szorgalommal és becsülettel, de az órákon gondolatban egész máshol járt. Tekintete a messzeségbe kalandozott, némán és némileg átszellemülve ült a padjában. Talán látott valamit a távolban, vagy halott valamit egy távoli hangtól, amit csak ő érthetett meg. Ez a viselkedés a tanárokból mérhetetlen dühöt váltott ki.
- Na lesz valami Paulina, vagy várhatunk magára egy örökkévalóságon át?! - húzta össze egyszer szemöldökét nagy tudású tanára, aki türelmetlen, dülledt szemekkel várta a választ a kérdésre, mely Paulinához nem érkezett meg.
- Kérem tanár úr, elismételné a kérdést? –mondta félénken, dadogva Paulina, de a tanár csak ült lesújtó tekintettel az asztal mögött. Paulina nem érti mi történik körülötte, szétnéz, de nem észlel, nem hal semmit csak a tanár szavai visszhangzanak lelkében és diáktársai kérdő és lekicsinylő arckifejezései jelennek meg előtte. Biztos az átok, csak az átok lehet az oka… Hisz Paulinánál szorgosabb, kötelességtudóbb lényt még nem hordott a Föld a hátán. Paulina mindig tudta a választ a kérdésekre, de nem adtak neki lehetőséget, hogy akárcsak egyszer is kimondhassa azt, ami annyira bántotta a szívét, hisz szörnyű titkát nem fedhette fel senki előtt sem.
Biztos az átok, csak is az átok lehet az oka….
Mikor másnap találkoztam vele, meghívtam a diákszállóba egy teára. Szeretett köztünk lenni. Már az is nagy segítség volt, ha csak köztünk ülhetett.
- Legszívesebben veletek laknék, és itt maradnék örökre –mondogatta. Ez volt Paulina álma, végre olyan emberek között lenni, akik szeretik és elfogadják. Amikor arról beszélgettünk a szobán a társaimmal és vele, hogy kinek mi volt élete legszebb pillanata, mindenki beszámolt élményeiről. Barbara elmondta, hogy ő akkor volt a legboldogabb, amikor megnyerte a helyi szépségverseny első helyét. Kedvenc kellékei közé tartoztak az ékszerek és a szemfestékek meg a csillogós cipők, melyek napról-napra egy hercegnő külsejére emlékeztették. Azt mondta, ha szépsége örök lenne, soha nem lenne boldogtalan. Kamillát a ruhák lenyűgöző eleganciája csábította el. Azt mondta, életében akkor volt a legboldogabb, amikor az egyik bálon neki volt a legszebb ruhája.
- Akkor lennék a legboldogabb, ha annyi pénzem lenne, amiből annyi ruhát vásárolnék, amennyit csak szeretnék.
Sára elárulta, hogy ő akkor volt a legvidámabb, amikor egy alkalommal egy magas toronyból szemlélhette Európa egyik nagyvárosát.
- Úgy érzetem magam, mint egy világ úrnője –folytatta Sára.
- Na lesz valami Paulina, vagy várhatunk magára egy örökkévalóságon át?! - húzta össze egyszer szemöldökét nagy tudású tanára, aki türelmetlen, dülledt szemekkel várta a választ a kérdésre, mely Paulinához nem érkezett meg.
- Kérem tanár úr, elismételné a kérdést? –mondta félénken, dadogva Paulina, de a tanár csak ült lesújtó tekintettel az asztal mögött. Paulina nem érti mi történik körülötte, szétnéz, de nem észlel, nem hal semmit csak a tanár szavai visszhangzanak lelkében és diáktársai kérdő és lekicsinylő arckifejezései jelennek meg előtte. Biztos az átok, csak az átok lehet az oka… Hisz Paulinánál szorgosabb, kötelességtudóbb lényt még nem hordott a Föld a hátán. Paulina mindig tudta a választ a kérdésekre, de nem adtak neki lehetőséget, hogy akárcsak egyszer is kimondhassa azt, ami annyira bántotta a szívét, hisz szörnyű titkát nem fedhette fel senki előtt sem.
Biztos az átok, csak is az átok lehet az oka….
Mikor másnap találkoztam vele, meghívtam a diákszállóba egy teára. Szeretett köztünk lenni. Már az is nagy segítség volt, ha csak köztünk ülhetett.
- Legszívesebben veletek laknék, és itt maradnék örökre –mondogatta. Ez volt Paulina álma, végre olyan emberek között lenni, akik szeretik és elfogadják. Amikor arról beszélgettünk a szobán a társaimmal és vele, hogy kinek mi volt élete legszebb pillanata, mindenki beszámolt élményeiről. Barbara elmondta, hogy ő akkor volt a legboldogabb, amikor megnyerte a helyi szépségverseny első helyét. Kedvenc kellékei közé tartoztak az ékszerek és a szemfestékek meg a csillogós cipők, melyek napról-napra egy hercegnő külsejére emlékeztették. Azt mondta, ha szépsége örök lenne, soha nem lenne boldogtalan. Kamillát a ruhák lenyűgöző eleganciája csábította el. Azt mondta, életében akkor volt a legboldogabb, amikor az egyik bálon neki volt a legszebb ruhája.
- Akkor lennék a legboldogabb, ha annyi pénzem lenne, amiből annyi ruhát vásárolnék, amennyit csak szeretnék.
Sára elárulta, hogy ő akkor volt a legvidámabb, amikor egy alkalommal egy magas toronyból szemlélhette Európa egyik nagyvárosát.
- Úgy érzetem magam, mint egy világ úrnője –folytatta Sára.
Aztán rám került a sor, hirtelen nem tudtam mit mondani.
- Engem az tesz boldoggá - mondtam együgyűen - ha másokon segíthetek. Nem tudok boldog és szabad lenni ,ha körülöttem szenvednek, örökké csak mardos a lelkiismeret, hogy nem figyelek oda másokra, amikor kellene.
- Igen, ez szép gondolat, de neked magadra kell gondolnod – mondta Sára – az élet túl rövid,hogy másokra pazaroljuk azt a kevés időt, ami rendelkezésünkre áll. És te Paulina? Te mikor voltál úgy igazán boldog?
-Háát, furcsa, de akkor mikor egyszer egy körhintán ültem és fogtam a barátaim kezeit. Amikor még a hinta nem indult el, megfogtuk egymás kezét és elhatároztuk, hogy nem engedjük el, csak miután a magasban háromszor körbefordult a hinta. Akkor aztán elengedtük egymás kezeit és mindenki tekeredett kifelé a hinta láncaival. Ó, ha ugyanazt a szabadságot érezném, mint akkor ott a levegőben, amikor madárként szárnyaltam a hintában, de boldog is lennék - ezzel Paulina arcán megjelent az a furcsa mosoly, mely mindenkit meghökkentett. Egy eltorzult, kínt hordozó mosoly volt ez, egy elfojtott érzésekkel teli életben, fejét kétszer előre hajtotta egy ideges mozdulattal. Ez a furcsa lény mindenkiből a legellentmondásosabb magatartást váltotta ki. Szánalom és megvetés keveredett a legtöbb emberben, pontosabban azokban az emberekben, akik hajlandóak voltak meghallgatni a sorsüldözött élettörténeteit. Biztos az átok, csakis az átok lehet….
Egyik alkalommal, amikor Paulina feljött hozzánk a szobára a diákszállóba, Barbarát éppen fotózták, ugyanis képeit szerette volna elküldeni a helyi divatlapnak. Lóránt, aki fotózta Barbarát fényképezőgépével Paulinához közelített. Paulina elszégyellte magát.
- Talán, ha levennéd a szemüvegedet… - javasolta Lóránt. És Paulina nem tudta, mit tegyen. A hatalmas keretű okuláré, melyet viselt teljesen elfedte szemei ragyogását , pedig amikor Lóránt meglátta Paulinát szemüveg nélkül azt mondta, nem látott még Paulináénál szebb szemeket életében. Paulina zavartan mosolygott. Kisietett a szoba erkélyére, hogy ne kelljen szembe néznie a fiúval, de Lóránt nem sokra rá utána ment. Barbarán ideges türelmetlenség vett erőt, mikor Lóránt megkérte, hogy tartsanak szünetet.
- Engem az tesz boldoggá - mondtam együgyűen - ha másokon segíthetek. Nem tudok boldog és szabad lenni ,ha körülöttem szenvednek, örökké csak mardos a lelkiismeret, hogy nem figyelek oda másokra, amikor kellene.
- Igen, ez szép gondolat, de neked magadra kell gondolnod – mondta Sára – az élet túl rövid,hogy másokra pazaroljuk azt a kevés időt, ami rendelkezésünkre áll. És te Paulina? Te mikor voltál úgy igazán boldog?
-Háát, furcsa, de akkor mikor egyszer egy körhintán ültem és fogtam a barátaim kezeit. Amikor még a hinta nem indult el, megfogtuk egymás kezét és elhatároztuk, hogy nem engedjük el, csak miután a magasban háromszor körbefordult a hinta. Akkor aztán elengedtük egymás kezeit és mindenki tekeredett kifelé a hinta láncaival. Ó, ha ugyanazt a szabadságot érezném, mint akkor ott a levegőben, amikor madárként szárnyaltam a hintában, de boldog is lennék - ezzel Paulina arcán megjelent az a furcsa mosoly, mely mindenkit meghökkentett. Egy eltorzult, kínt hordozó mosoly volt ez, egy elfojtott érzésekkel teli életben, fejét kétszer előre hajtotta egy ideges mozdulattal. Ez a furcsa lény mindenkiből a legellentmondásosabb magatartást váltotta ki. Szánalom és megvetés keveredett a legtöbb emberben, pontosabban azokban az emberekben, akik hajlandóak voltak meghallgatni a sorsüldözött élettörténeteit. Biztos az átok, csakis az átok lehet….
Egyik alkalommal, amikor Paulina feljött hozzánk a szobára a diákszállóba, Barbarát éppen fotózták, ugyanis képeit szerette volna elküldeni a helyi divatlapnak. Lóránt, aki fotózta Barbarát fényképezőgépével Paulinához közelített. Paulina elszégyellte magát.
- Talán, ha levennéd a szemüvegedet… - javasolta Lóránt. És Paulina nem tudta, mit tegyen. A hatalmas keretű okuláré, melyet viselt teljesen elfedte szemei ragyogását , pedig amikor Lóránt meglátta Paulinát szemüveg nélkül azt mondta, nem látott még Paulináénál szebb szemeket életében. Paulina zavartan mosolygott. Kisietett a szoba erkélyére, hogy ne kelljen szembe néznie a fiúval, de Lóránt nem sokra rá utána ment. Barbarán ideges türelmetlenség vett erőt, mikor Lóránt megkérte, hogy tartsanak szünetet.
Lóránt odament Paulinához és beszélni kezdett hozzá.
- Jobban kellene bíznod magadban és hinni az álmaidban – mondta szelíden Lóránt, de Paulina erre azt mondta, hogy az álmok veszélyesek, és hogy mindenki azt tanácsolja neki, hogy éljen a valóságban, de ez nem ilyen könnyű. Lóránt erre megfogta Paulina kezét. A lány zavarában lerántotta a párkányon levő virágcserepet. Barbara kirohant a zajra és Paulinára nézett. Paulina feltakarította a kiborult földet, elnézést kért és elrohant.
- Jobban kellene bíznod magadban és hinni az álmaidban – mondta szelíden Lóránt, de Paulina erre azt mondta, hogy az álmok veszélyesek, és hogy mindenki azt tanácsolja neki, hogy éljen a valóságban, de ez nem ilyen könnyű. Lóránt erre megfogta Paulina kezét. A lány zavarában lerántotta a párkányon levő virágcserepet. Barbara kirohant a zajra és Paulinára nézett. Paulina feltakarította a kiborult földet, elnézést kért és elrohant.
Szegény Paulina egyre csak idegesebb lett.
- Már a tanárok is vadásznak rám – mondogatta egyre gyakrabban - Ha ez így fog folytatódni, nem maradhatok tovább az iskolában, el kell innen mennem. Mit tehetnék? - kérdezte tőlem, de én csak álltam dermedten.
- Az élet törvényei… - gondoltam magamban - a gyengék elvesznek, erősek maradnak. Ugyan hogy is mondhatnám el neki, hogyan is próbálkoznék elmagyarázni neki, hogy az emberek túl kevesek körülötte - mert elérkeztem éltem azon pontjához, hogy megállapítsam - akik egy embernek ennyi fájdalmat tudnak okozni, azok túl kevesek az ő nagyságához. Paulina magához szorította táskáját, könyveit, kezében szorongatta azt a medaliont, amit egyszer a nagymamája ajándékozott még neki, aki már nem lehet mellette, és az irányt a tanárok ajtaja felé vette. Három tanárral kellett beszélnie, akiken a sorsa múlt. Reszketett a félelemtől. Kopogtatott. Képzelheti az olvasó, milyen halk volt a kopogás, amikor Paulina hosszan gyötrődés után végre rábírta magát a döntésre. De senki nem nyitott ajtót. Még egyszer kopogott, de semmi. De ekkor különös dolog történt. A szelíd kopogások egyszerre csak visszhangzani kezdtek az egész folyosón, a hangok felerősödtek. Ott ültem az egyik padon a folyosón, de Paulina sóhajai elérkeztek hozzám, és szívemmel halottam, amint Paulina reszkető újai újra az ajtón kopogtatnak.
- Jöjjön hát be !– válaszolta egy komor hang. A komor hang így folytatta: Nézze, a dolgozatával az a baj, hogy tartalmilag nem ragadja meg azt a lényeget, melyet elképzeléseim szerint egy felkészült diáknak tudnia kell. Kevesebb érzelmet és több tényszerűséget kellett volna belevinni az irományába. Ahelyett, hogy egy nem létező világról álmodozna, oda kellett volna jobban figyelnie a részletekre. A maga álomvilágára nem lehet építeni, így hát nem elégséges az a tudásanyag sem, amivel maga rendelkezik.
- Ó, ha adna még egy esélyt… átjavítanám szívesen, kérem….- mondta könyörgően Paulina.
- Szükségtelen - válaszolta a kíméletlen hang - levontan a következményeket, és arra jutottam, hogy a maga jelenléte nem kívánatos itt többé. Azt kell mondjam, tévedett, mikor úgy határozott, hogy a mi iskolánkat akarja látogatni. Mi itt versenylovakat edzünk, olyan embereket, akik az életben tökéletesen megállják helyüket és nem hoznak szégyent az iskolánkra.
- Értem-mondta a könnyeivel küszködő Paulina. Azonban Paulina nem adta fel, megpróbálkozott a másik tanárnál is, hátha ő ad neki még egy esélyt. Kopogtatott. Ez a hang teljesen különbözött az előzőtől..
- Jöjjön be lelkecském, hát maga az! – válaszolta egy egészen vékony hangú tanárnő, akinek hangja egészen a fülemig hasított. A hölgy a szépen felöltözött kecsesség volt maga, azonban az a kedvesség ami benne lakozott, csak mesterkélt utánzata volt annak, amit a külvilággal próbált elhitetni. Sokat mosolygott, de kényszeredetten. Nagyra tátotta a száját, talán azért, hogy nagy szavakat mondjon, de szegény Paulina azt hitte, mindezt azért teszi, mert el akarja nyelni, amiért oda merészkedett.
- Üljön le galambom!
- Nos én azért jöttem…
- Ó, én tudom miért jött ide, de tudja a dolgozata… És Paulina ekkor már tudta, hogy nem számíthat semmi bíztatóra. A vékony hangú, nagy szájat tátó nő mindjárt el is magyarázta, hogy a helyesírás, a helyesírás az, ami felett nem tud szemet hunyni a dolgozatban,Paulina bármilyen ügyes is, ezt ő nem hagyhatja figyelmen kívül.
- Tudja lelkem, szeretem ha a diákjaim tökéletesen tisztában vannak a nyelvtan szabályaival, és maga, ha nem is vét sok hibát, de ezek a hibák megbocsájthatatlanok. Hiányos mondatszerkezetek, és ami a legrosszabb, a mondat végén a vessző hol pontnak, hogy kéttős pontnak látszik. Érti már lelkem? Az ilyen tévedéseket én már nem hagyhatom jóvá.
- Értem – felelte Paulina, de ekkor már eltört a mécses és sírni kezdett. Paulina kirohant a tanári szobából. Én, aki kint ültem a folyosó padján, láttam, hogy Paulina teljesen kétségbeesett.
- Menjünk innen Paulina, kérlek menjünk! – mondtam könyörgően a zokogó lánynak.
- Nem! Még teszek egy utolsó próbát – mondta határozottan Paulina.
- Ne tedd, kérlek! Hiába kértem, Paulina bekopogott immár harmadszorra is egy másik ajtón.
- Jöjjön be!- válaszolta egy határozott hang.
- Tudom, miért jött, üljön le kérem. Teát parancsol? –kérdezte a némileg nyugtató, de még mindig határozott hang, aki nem volt másé, mint János tanár úré. Paulina rátekintett irgalomért esedező szemivel. János tanár úr volt a legemberségesebb valamennyi tanár közül. És végre ő volt az, aki kimondta az okot, amiért Paulinát nem szereti egyikük sem.
- Ugye azt gondolja, buta vagyok? –kérdezte Paulina.
- Ilyen szót, hogy buta –mondta János tanár úr - én nem ismerek, maga nem buta, hanem…. Némi tűnődés után folytatta – Paulina, magából hiányzik az a belső erő, ami minden diáktársában ott van, érti? Itt ül mellettem, de még sincs itt, szavai erőtlenek, bizonytalanok. Egyfolytában rázza a fejét, rágja körmeit, bámul a semmibe, furcsa dolgok történnek magával, érti? De azt gondolom, ha azért jött, hogy javítson a dolgozatán, adhatok még egy esélyt – mondta nagylelkű őszinteséggel János tanár úr.
- Nem kell több esély – és Paulina könnyekben törve rohant ki a folyosóra, de már semmi nem tudta megállítani őt.
- Állj meg Paulina, kérlek! – kiáltottam utána, de nem állt meg.
- Ne gyere utánam, ne kövess! –mondta Paulina.
- Kérlek hagyj engem – folytatta. De én most nem hátráltam meg és követtem. Követtem, futottam utána. Paulina még egyszer megkért, hogy ne kövessem tovább. Alig bírtam futni már, rég elhagytuk a várost, egy elhagyatott helyre értünk. Paulina talán már nem is látta, hogy követem, egy pillanatra én is szem elől tévesztettem. Ekkor egy hatalmas színes fénycsík jelent meg körülötte és Paulina eltűnt. Futottam, ahogy csak bírtam, hátha elérem azt a színes fényt, hogy magával nyeljen. Már egészen elhalványult a fénycsík, mire odaértem, de még sikerült hozzáérnem és a fénycsík magával ragadott. Hirtelen egy erdő közepén találtam magam. Nagyon hideg volt, félhomály mindenütt, amerre csak néztem, és csak ködösen láttam magam előtt a dolgokat.
- Paulina! –kiáltottam. Paulina hátrafordult és kétségbeesett.
-Ó, miért jöttél utánam? Megkértelek, hogy ne gyere!
- De jönnöm kellett – válaszoltam határozottan.
- Vissza kell mennem a szüleimhez, túl sokat voltam távol – magyarázta Paulina.
- De mégis hol vagyunk Paulina, mi ez a hely? – kérdeztem.
- Ez az én otthonom.
- Itt laksz ?
- Az erdő végén van egy kunyhó, ott lakom a szüleimmel.
- Veled megyek!
- Most már nem tudom tovább titkolni az igazságot. Itt kell élnem, ebben az erdőben, csak rövid ideig lehetek távol, mert vigyáznom kell a szüleimre. Egy átok alatt élünk, és csakis én tehetem jóvá a szüleim hibáit egy hősies tettel.
- De mégis mi történt?
- Szüleimet egy tündér helyezte ebbe az erdőbe, mert nem ismerték az mértékletességet és gőgösek voltak. A tündér erre azt mondta, hogy ezért átok alatt kell élniük ebben az erdőben, csak én menthetem meg őket egy olyan tettel, melyért egy egész közösség lenne nekem hálás, de ez szinte lehetetlen, hisz épp a közösség az, ami leginkább kivet magából. Nem szeretnek, nem felelek meg. Az átok bizonyos fokig rám is hatással van, mert nem tudok elég bátor, ügyes, eszes és szép lenni, hogy mindenki elfogadjon, pedig ezen erények bennem is megtalálhatok, de nem fedhetem fel magam. Nem megy.
- Ó Paulina, hogy segíthetnék? - kérdeztem.
- Nem tudsz, te voltál az egyetlen, aki igazán megértett, de többet nem tehetsz értem. Az iskola volt az egyetlen kapocs a külvilággal, így a közösséggel is, de most már oda sem mehetek vissza.
- Már a tanárok is vadásznak rám – mondogatta egyre gyakrabban - Ha ez így fog folytatódni, nem maradhatok tovább az iskolában, el kell innen mennem. Mit tehetnék? - kérdezte tőlem, de én csak álltam dermedten.
- Az élet törvényei… - gondoltam magamban - a gyengék elvesznek, erősek maradnak. Ugyan hogy is mondhatnám el neki, hogyan is próbálkoznék elmagyarázni neki, hogy az emberek túl kevesek körülötte - mert elérkeztem éltem azon pontjához, hogy megállapítsam - akik egy embernek ennyi fájdalmat tudnak okozni, azok túl kevesek az ő nagyságához. Paulina magához szorította táskáját, könyveit, kezében szorongatta azt a medaliont, amit egyszer a nagymamája ajándékozott még neki, aki már nem lehet mellette, és az irányt a tanárok ajtaja felé vette. Három tanárral kellett beszélnie, akiken a sorsa múlt. Reszketett a félelemtől. Kopogtatott. Képzelheti az olvasó, milyen halk volt a kopogás, amikor Paulina hosszan gyötrődés után végre rábírta magát a döntésre. De senki nem nyitott ajtót. Még egyszer kopogott, de semmi. De ekkor különös dolog történt. A szelíd kopogások egyszerre csak visszhangzani kezdtek az egész folyosón, a hangok felerősödtek. Ott ültem az egyik padon a folyosón, de Paulina sóhajai elérkeztek hozzám, és szívemmel halottam, amint Paulina reszkető újai újra az ajtón kopogtatnak.
- Jöjjön hát be !– válaszolta egy komor hang. A komor hang így folytatta: Nézze, a dolgozatával az a baj, hogy tartalmilag nem ragadja meg azt a lényeget, melyet elképzeléseim szerint egy felkészült diáknak tudnia kell. Kevesebb érzelmet és több tényszerűséget kellett volna belevinni az irományába. Ahelyett, hogy egy nem létező világról álmodozna, oda kellett volna jobban figyelnie a részletekre. A maga álomvilágára nem lehet építeni, így hát nem elégséges az a tudásanyag sem, amivel maga rendelkezik.
- Ó, ha adna még egy esélyt… átjavítanám szívesen, kérem….- mondta könyörgően Paulina.
- Szükségtelen - válaszolta a kíméletlen hang - levontan a következményeket, és arra jutottam, hogy a maga jelenléte nem kívánatos itt többé. Azt kell mondjam, tévedett, mikor úgy határozott, hogy a mi iskolánkat akarja látogatni. Mi itt versenylovakat edzünk, olyan embereket, akik az életben tökéletesen megállják helyüket és nem hoznak szégyent az iskolánkra.
- Értem-mondta a könnyeivel küszködő Paulina. Azonban Paulina nem adta fel, megpróbálkozott a másik tanárnál is, hátha ő ad neki még egy esélyt. Kopogtatott. Ez a hang teljesen különbözött az előzőtől..
- Jöjjön be lelkecském, hát maga az! – válaszolta egy egészen vékony hangú tanárnő, akinek hangja egészen a fülemig hasított. A hölgy a szépen felöltözött kecsesség volt maga, azonban az a kedvesség ami benne lakozott, csak mesterkélt utánzata volt annak, amit a külvilággal próbált elhitetni. Sokat mosolygott, de kényszeredetten. Nagyra tátotta a száját, talán azért, hogy nagy szavakat mondjon, de szegény Paulina azt hitte, mindezt azért teszi, mert el akarja nyelni, amiért oda merészkedett.
- Üljön le galambom!
- Nos én azért jöttem…
- Ó, én tudom miért jött ide, de tudja a dolgozata… És Paulina ekkor már tudta, hogy nem számíthat semmi bíztatóra. A vékony hangú, nagy szájat tátó nő mindjárt el is magyarázta, hogy a helyesírás, a helyesírás az, ami felett nem tud szemet hunyni a dolgozatban,Paulina bármilyen ügyes is, ezt ő nem hagyhatja figyelmen kívül.
- Tudja lelkem, szeretem ha a diákjaim tökéletesen tisztában vannak a nyelvtan szabályaival, és maga, ha nem is vét sok hibát, de ezek a hibák megbocsájthatatlanok. Hiányos mondatszerkezetek, és ami a legrosszabb, a mondat végén a vessző hol pontnak, hogy kéttős pontnak látszik. Érti már lelkem? Az ilyen tévedéseket én már nem hagyhatom jóvá.
- Értem – felelte Paulina, de ekkor már eltört a mécses és sírni kezdett. Paulina kirohant a tanári szobából. Én, aki kint ültem a folyosó padján, láttam, hogy Paulina teljesen kétségbeesett.
- Menjünk innen Paulina, kérlek menjünk! – mondtam könyörgően a zokogó lánynak.
- Nem! Még teszek egy utolsó próbát – mondta határozottan Paulina.
- Ne tedd, kérlek! Hiába kértem, Paulina bekopogott immár harmadszorra is egy másik ajtón.
- Jöjjön be!- válaszolta egy határozott hang.
- Tudom, miért jött, üljön le kérem. Teát parancsol? –kérdezte a némileg nyugtató, de még mindig határozott hang, aki nem volt másé, mint János tanár úré. Paulina rátekintett irgalomért esedező szemivel. János tanár úr volt a legemberségesebb valamennyi tanár közül. És végre ő volt az, aki kimondta az okot, amiért Paulinát nem szereti egyikük sem.
- Ugye azt gondolja, buta vagyok? –kérdezte Paulina.
- Ilyen szót, hogy buta –mondta János tanár úr - én nem ismerek, maga nem buta, hanem…. Némi tűnődés után folytatta – Paulina, magából hiányzik az a belső erő, ami minden diáktársában ott van, érti? Itt ül mellettem, de még sincs itt, szavai erőtlenek, bizonytalanok. Egyfolytában rázza a fejét, rágja körmeit, bámul a semmibe, furcsa dolgok történnek magával, érti? De azt gondolom, ha azért jött, hogy javítson a dolgozatán, adhatok még egy esélyt – mondta nagylelkű őszinteséggel János tanár úr.
- Nem kell több esély – és Paulina könnyekben törve rohant ki a folyosóra, de már semmi nem tudta megállítani őt.
- Állj meg Paulina, kérlek! – kiáltottam utána, de nem állt meg.
- Ne gyere utánam, ne kövess! –mondta Paulina.
- Kérlek hagyj engem – folytatta. De én most nem hátráltam meg és követtem. Követtem, futottam utána. Paulina még egyszer megkért, hogy ne kövessem tovább. Alig bírtam futni már, rég elhagytuk a várost, egy elhagyatott helyre értünk. Paulina talán már nem is látta, hogy követem, egy pillanatra én is szem elől tévesztettem. Ekkor egy hatalmas színes fénycsík jelent meg körülötte és Paulina eltűnt. Futottam, ahogy csak bírtam, hátha elérem azt a színes fényt, hogy magával nyeljen. Már egészen elhalványult a fénycsík, mire odaértem, de még sikerült hozzáérnem és a fénycsík magával ragadott. Hirtelen egy erdő közepén találtam magam. Nagyon hideg volt, félhomály mindenütt, amerre csak néztem, és csak ködösen láttam magam előtt a dolgokat.
- Paulina! –kiáltottam. Paulina hátrafordult és kétségbeesett.
-Ó, miért jöttél utánam? Megkértelek, hogy ne gyere!
- De jönnöm kellett – válaszoltam határozottan.
- Vissza kell mennem a szüleimhez, túl sokat voltam távol – magyarázta Paulina.
- De mégis hol vagyunk Paulina, mi ez a hely? – kérdeztem.
- Ez az én otthonom.
- Itt laksz ?
- Az erdő végén van egy kunyhó, ott lakom a szüleimmel.
- Veled megyek!
- Most már nem tudom tovább titkolni az igazságot. Itt kell élnem, ebben az erdőben, csak rövid ideig lehetek távol, mert vigyáznom kell a szüleimre. Egy átok alatt élünk, és csakis én tehetem jóvá a szüleim hibáit egy hősies tettel.
- De mégis mi történt?
- Szüleimet egy tündér helyezte ebbe az erdőbe, mert nem ismerték az mértékletességet és gőgösek voltak. A tündér erre azt mondta, hogy ezért átok alatt kell élniük ebben az erdőben, csak én menthetem meg őket egy olyan tettel, melyért egy egész közösség lenne nekem hálás, de ez szinte lehetetlen, hisz épp a közösség az, ami leginkább kivet magából. Nem szeretnek, nem felelek meg. Az átok bizonyos fokig rám is hatással van, mert nem tudok elég bátor, ügyes, eszes és szép lenni, hogy mindenki elfogadjon, pedig ezen erények bennem is megtalálhatok, de nem fedhetem fel magam. Nem megy.
- Ó Paulina, hogy segíthetnék? - kérdeztem.
- Nem tudsz, te voltál az egyetlen, aki igazán megértett, de többet nem tehetsz értem. Az iskola volt az egyetlen kapocs a külvilággal, így a közösséggel is, de most már oda sem mehetek vissza.
Miközben ezt magyarázta, elértük a kunyhót, ahol Paulina és szülei laktak. Meglepődtem a látványtól. Szülei kővé meredve ültek a székeken és alakjuk egyre csak halványodott.
- Mi történt velük? –kérdezte eltűnődve.
- Az átok! Nem menthetem meg őket, már én sem, lassan teljesen elhalványodnak és beteljesedik a végzetük, de nekem mellettük kell maradnom.
- Szegény Paulina! Beszélek a többiekkel. Elmondom, mi történt, engedd kérlek!
- Ne tedd, nem tudnál segíteni, hidd el, az idő lejárt, menny vissza kérlek. Adok egy gyűrűt, és ha szükséged lesz rám, csak dörzsöld meg háromszor és ott termek. Talán már nem sokáig leszek itt, de neked vissza kell menned…..
- Mi történt velük? –kérdezte eltűnődve.
- Az átok! Nem menthetem meg őket, már én sem, lassan teljesen elhalványodnak és beteljesedik a végzetük, de nekem mellettük kell maradnom.
- Szegény Paulina! Beszélek a többiekkel. Elmondom, mi történt, engedd kérlek!
- Ne tedd, nem tudnál segíteni, hidd el, az idő lejárt, menny vissza kérlek. Adok egy gyűrűt, és ha szükséged lesz rám, csak dörzsöld meg háromszor és ott termek. Talán már nem sokáig leszek itt, de neked vissza kell menned…..
Elbúcsúztam tőle nehéz szívvel.
- És most csukd be a szemed – mondta Paulina.
- És most csukd be a szemed – mondta Paulina.
Becsuktam és mikor kinyitottam, már az utcán voltam újra a városban. Vissza gyalogoltam a diákszállóhoz, de ekkor azt láttam a távolból, hogy az iskolánk füstben van, ég az épület. Odarohantam. Rengetegen álltak körülötte, tűzoltók, emberek, tanárok, diákok. Mindenki elszörnyűködve nézte, mi történik.
-Ó Paulina, ha látnád, hogy mi lett az iskolánkból, hogy mind porrá lesz az a sok dolgozat, osztályzat és nem utolsó sorban a korholó szavak, a tettek is mind semmivé válnak a porral együtt. Ekkor valaki felkiáltott, hogy az épületben még vannak emberek.
–Te jó ég, mi lesz most! – gondoltam - mi lesz, ha nem sikerül kimenteni őket? Bárcsak itt lenne Paulina! Tudtam, hogy ő csodákra képes, hisz elég szeretet van a szívében. Ekkor eszembe jutott a varázsgyűrű és gyorsan megdörzsöltem háromszor. Paulina mindenki meglepetésére megjelent.
- Nézd Paulina, segítened kell! – kiáltottam. Paulina ekkor azt mondta hangosan, hogy: Zápor! És ebben a pillanatban esni kezdett, nem is esett, hanem ömlött az eső. Mindenki megmenekült, és megmenekült az iskola is, csak kis károk keletkeztek. Mindenki Paulina nevét magasztalta, ő volt mindannyiunk megmentője. Nemcsak a diákok, de a tanárok is csodálattal tekintettek rá ezentúl. Belátták, hogyha nem lett volna ennyi előítéletük Paulinával szemben, akkor minden másként alakult volna. Megkérték, hogy maradjon az iskolában, továbbra is, és megígérték, hogy ezentúl minden másként lesz. Mindenki Paulinát csodálta. És láss csodát, megtört az átok. Szülei kiszabadultak és boldogan éltek együtt a városban. És Paulina okosabb és szebb volt, mint valaha. Ő lett az osztályelső, a tanárok büszkesége. Ő lett mindannyiunk példaképe.
-Ó Paulina, ha látnád, hogy mi lett az iskolánkból, hogy mind porrá lesz az a sok dolgozat, osztályzat és nem utolsó sorban a korholó szavak, a tettek is mind semmivé válnak a porral együtt. Ekkor valaki felkiáltott, hogy az épületben még vannak emberek.
–Te jó ég, mi lesz most! – gondoltam - mi lesz, ha nem sikerül kimenteni őket? Bárcsak itt lenne Paulina! Tudtam, hogy ő csodákra képes, hisz elég szeretet van a szívében. Ekkor eszembe jutott a varázsgyűrű és gyorsan megdörzsöltem háromszor. Paulina mindenki meglepetésére megjelent.
- Nézd Paulina, segítened kell! – kiáltottam. Paulina ekkor azt mondta hangosan, hogy: Zápor! És ebben a pillanatban esni kezdett, nem is esett, hanem ömlött az eső. Mindenki megmenekült, és megmenekült az iskola is, csak kis károk keletkeztek. Mindenki Paulina nevét magasztalta, ő volt mindannyiunk megmentője. Nemcsak a diákok, de a tanárok is csodálattal tekintettek rá ezentúl. Belátták, hogyha nem lett volna ennyi előítéletük Paulinával szemben, akkor minden másként alakult volna. Megkérték, hogy maradjon az iskolában, továbbra is, és megígérték, hogy ezentúl minden másként lesz. Mindenki Paulinát csodálta. És láss csodát, megtört az átok. Szülei kiszabadultak és boldogan éltek együtt a városban. És Paulina okosabb és szebb volt, mint valaha. Ő lett az osztályelső, a tanárok büszkesége. Ő lett mindannyiunk példaképe.