- Toto! Toto! Ne aludj el, emlékezz mire kértelek!
- Megyek már apa! - válaszoltam, és kikecmeregtem a kényelemtől puha ágyamból. Felhúztam cipőmet, és kiléptem a poros utcára.
Terespurban mindig így teltek a hétvégék. Minden egyes vasárnapon újra és újra a megszokott utamat jártam be. A homok fútta útról, a házunkra tekintettem, ahogy a kavargó porfelhő megsimogatta a tulipánjainkat, amelyeket még Alipas ültetett a tornácon lévő mintás agyagcserepeinkbe. Az edények összezsugorodtak, amint sétálva elhagytam a Gyümölcsösök utcáját, és befordultam a sarkon a Nagy Pavilon irányába. Nyugodt volt a környék, mint mindig, csak Tjapin papa köszönt rám dohányzástól elsárgult hangján.
- Szevasz, fiam! Gyere ide egy kicsit kérlek, tudnám nekem segíteni? - mondta az apuka, aki a még a letűnt korban tengette hétköznapjait. Egész nap csak a pipáját szívta, és nézte a naplementét a verandáról. Búsan, szomorúan és lassan beszélt, néhányan bolondnak tartották, mert a meghalt feleségének minden reggel kávét főzött, én azonban kedveltem.
- Ugye a piacra mész? Hozz nekem, egy kis sót kérlek. Meg azt a féle halat Ikurától, amit szeretek. Igen és még valami, kérlek, kifogytam a cukorból, hoznál légy kedves, a feleségem cukrosan szereti a kávéját. - kért meg a vénember.
Állandóan ezt csinálta az öreg, és én segítettem neki, néha még dolgoztam is nála ezt-azt. A fiát gyermekkori jóbarátomként ismertem, de már nem lakott a faluba. Beszívta a város, utoljára is csak akkor láttuk itt, amikor szegény Ibra meghalt. Szerencsétlen Tjapin így is a feleségére támaszkodott, de mostanra nagyon kiszolgáltatottá vált. Betegségek mardosták testét, de mindig elhessegetett, hogy őt ezek a nyavalyák nem fogják. „A pipám megment!" - hangoztatta gyakran, és füstölésbe menekült. Átkozott dohányos volt, de amióta Austas elment, rosszabbodott a helyzet. Éjjel-nappal pöfékelt, és meredten bámult a közeli nagyváros irányába. Emlékszem, az ablakból rálátásom nyílt a házukra, és az öreget folyamatosan pipafüst övezte.
Amikor visszatértem a piacról, megküzdve a helyi kofák jobbnál-jobb eladási praktikáikkal, szokásához híven szintén dohányozni láttam Tjapint.
- Szép napot! Hoztam mindent, még a kedvenc halát is megtaláltam! Ikura kint volt és üdvözli! - kiáltottam, mert Tjapin hallása tompává őrlődött a súlyos évek folyamán.
Az öregember nagy nehezen, lassú mozdulatokkal állt fel a nyikorgó hintaszékből, és csoszogó járásával elém vánszorgott.
- Köszönöm fiam! Gyere be! - invitált.
Tjapin papa a család házában élt. Még az ő nagyapja emelte, kétkezi munkával, amikor testvéreivel, a Nagy Sivatagi Háború idején, szöktek át az Északi határon. Nagyapja, akit szintén Tjapinnal hívtak, itt talált feleséget, és a családfa jövőjét is itt képzelte el. Az építkezés közben Tjapin egyik testvére tragikusan meghalt. Tarapus szerencsétlenül járt, amikor megcsúszott és az állványzat ráomlott. Az öccse, aki képtelen volt ott lakni, ahol Tarapus az árnyékvilágba lépett, a falu másik végén alapította meg a családi fészkét. Tjapin és még életben maradt testvére között megromlott a kapcsolat, így Tjapin egyetlen fia nagybácsi nélkül nőtt fel. Őt Aktaruzának hívták. Aktaruza már kiskorában csodabogárnak számított. Sok mindenhez értett, és tehetségét később Terespur felvirágosításába fektette. A piacot körülvevő teret, Aktaruza-térnek hívták, az ő tiszteletére. A kiemelkedő munkájáért polgármesternek választották, és ez időtájban született első fia, Tjapin. Aktaruza a fia születése után rejtélyes körülmények között eltűnt. Így az az ember, aki előttem pöfékelt, igazából egy apa nélküli gyerekkort élt át.
- Ülj le ide az asztalhoz, csinálok neked egy teát. Képzeld, Astus hazajön!
- Astus hazajön? - kérdeztem döbbenten, és nem tudtam palástolni meglepettségemet
- Igen várj egy kicsit, mindjárt mesélek még, csak ki kell mennem dohányért! Szerdán jön. - közölte, és feltámaszkodott a székéről, amely egy fájdalmas nyikorgással követte Tjapin rozoga mozdulatát.
A ház kívülről nem ütött el a környék hagyományaitól, vaskos, masszív falakból állt, amelyek sárgás homokszínbe fulladva, olvadtak bele környezetükbe. Nagy négyszögletű ablakai szimmetrikusan tátongtak a falakon, de különösebb betekintést, nem engedtek a belső térbe. A tetőről tetemes törmelékhegyeket fújt le a szél, mert lapos volt, és így sokszor a finom szemcsés homok felhalmozódott rajta. A belsejében viszont, a figyelmes ember egy igazi kincsesbányát fedezhetett fel. Aktaruza szenvedélyesen halmozta a régi kacatokat, az egyik szobát színültig töltötte ódon festményekkel és különféle rejtélyes könyvekkel, amiket senki se ismert ma már. A nappali fényárban úszott, a nagy vésett ablak a sárga, löszös falban, biztosította a világosságot. Mellette a korhadt ajtó, amely minden ki-be csukódásakor élesen vinnyogott régi önmagáért. Ez volt az egyetlen a házban, a többi helyiséget zörgő, csilingelő, száraz füzérek választották el egymástól. Tjapin amikor Ibra meghalt, és Astus végleg elhagyta, leszereltette az ajtókat. Jobban szeretett áttörni a színes tengeri héjakból logó fergetegen, és hagyta, hogy utána vadul szálljanak, mint a széltől lobogó lósörény. Még ő maga készítette azokat, mindenféle tarka kagylókból, amiket ifjú korában gyűjtött a tengerparton. A kavicsok, kagylók és a tenger mély kincsei miatt éjjelente az óceán morajlása, a puszta vizeken a szél szúrós szaladgálása és a hullámok partot érésének csobogó hangja árasztotta el a téglalap formájú, kicsi szobákból álló épületet. Néha még a sirályok szárnycsapkodásait, és a fehéren csilingelő hangjukat is lehetett hallani. Ezek a tengeri dallamok visszhangzottak a falakról, amelyek csupaszon nyújtózkodtak a szoba négy végletébe. A sárga vakolat néhol vadul megszökött, és zsibbadt homokkupacokat formált a sarkok mentén. Éppen a kagylókat figyeltem, ahogyan a napsütés színeit megtörték, és a fénynyalábok hasítva küzdték magukat előre, a szélrózsa minden irányába, amikor Tjapin hozzám szólt
- Igen! Szerdán hazajön a fiam. Bárcsak itt maradna, és együttlennénk, nem rohanna vissza azonnal az ügyes-bajos dolgaihoz.
- Ne aggódjon! Jól fogják magukat érezni! - próbáltam vigasztalni a vénembert, pedig legbelül tudtam, hogy Astus megváltozott.
- Ibra is szeretne vele beszélni, de félek, hogy bolondnak fog nézni a fiam! Pedig Ibra itthon van, én tudom, mert megissza mindig a kávéját! Csak azt szeretném, ha összeállna a család akár egy pillanatra is!
- Biztos vagyok benne, hogy így lesz! Nem csak egy pillanatra, hanem többre is. - bíztattam, és rátettem a kezem Tjapin vállára, akiből áradt a melegség, de tudtomra adta, hogy magányra vágyik. Ilyenkor mindig a fejével oldalra billentett egyet, és én elköszöntem tőle.
Ahogy hazafele tartottam a Gyümölcsösök utcáján, rájöttem hogy nagyon szeretem ezt az öregembert, és reménykedtem benne, hogy a fiával, gyermekkori barátommal, szép időket fognak megélni. Végül letelepedtem a szobámban, és három napig ki se mozdultam onnan, a puha lepedők és a vonzó álmosság elől képtelen voltam menekülni.
A kiadós alvás után, pihenten búcsúztam el szeretett vánkosaimtól. A nap már jóval túlhaladt a csúcspontján, és a por eszelősen kergetőzött az ugaros úton, felbosszantva ezzel az utazókat, akiknek percenként kellett törölgetniük a begyulladt, piros szemüket. Az emberek ilyenkor a házaikba húzódtak, és az ablakok mögül szemlélték a természet kínzó sóhajait. Tjapin és fia, a falak oltalmazó védelmében pihentek, és amikor bekopogtam, Astus nyitott ajtót. Régi cimborám, nem sokat változott az idők folyamán. Karakteres arca, éppúgy hasonlított az apjáéra, mint szemei. Azok az azúrkék tükrök, felkorbácsolták a végtelenül villogó mély vizet, és a szilaj hullámokat. Gondosan borotvált arca, és ápolt haja, amelyen a rövid tincsek fonott bilincsébe fogva nyugodtak a fejbőrén, jólétéről árulkodott.
- Barátom, - kezdtem bele, a homokvihartól felszabadulva, friss levegőért kapkodtam, - rég láttalak!
Astussal kettő napon keresztül fecsegtünk és vitáztunk, életről, munkáról, lányokról, családról mindenféle kockázatos vállalkozásairól, és a gyermekkorunkról. Astus akaratos jellem volt, akár csak gyerekkorában, és mindenkin, mindenen keresztülgázolt a célja érdekében. Részben ennek is köszönhette munkáját, amit oly sokra tartott, de meggyőződésem szerint, lelke mélyén másra vágyott. Családot nem alapított, barátnőjével tengette szürke hétköznapjait, amelyeket a komolytalan barátai, mostak olykor-olykor fehérre. Állítása szerint, elégedettsége tetőfokára hágott, lelki és testi élete virágzott, de én láttam rajta hogy, bántja valami. Amikor erről faggattam, mindig kitérő válaszokat adott.
Harmadnap, amikor a tomboló vihar alábbhagyott, Astus rögtön visszakívánkozott a városba. Próbáltam marasztalni, hogy legyen tekintettel az édesapjára.
- Astus ilyen önző vagy? Nézz rá apádra, szüksége van a segítségedre! Ki tudja, mennyi ideje van vissza? - kérdeztem tőle.
- Figyelj, saját életet élek. Sok helyen kell lennem, nem maradhatok itt. Mellesleg apám megbolondult a felesége halála óta.
- Szokása emlegetni, nekem is mondta már, hogy Ibra szelleme követi őt. Nézd el neki, aggastyán.
De Astust nem érdekelte, egy kövér viszláttal, és egy vérszegény öleléssel búcsúzott el az apjától. Velem kezet fogott, mélyen a szemébe néztem, minden komolyságomat összeszedve.
- Csalódtam benned, barátom.
Állta a pillantásomat, majd kisétált. Sírt utána az ajtó, könnyes nyikorgással, sírt utána az út száraz könnyekkel, a lábnyomai örökre belevésődtek a mozgékony homokba. Végül sírt utána az öregember is, aki a széken ült, fejét széles tenyerébe fektetve, szemével követte a guruló cseppeket a padlón, amik hamar elfáradtak, és nedves foltot hagyva a kikopott aljzaton, felszívódtak.
Az elkövetkező napokban furcsa esemény színezte ki múló óráimat. Éltem hétköznapjaimat, kedvtelenül lustálkodtam, miközben megjelentek a tarka, mélyen kéklő, szitakötők. Ilyen bogarak a környékünkön eddig még sose tűntek fel. Azok a lilás káprázatok, centiről centire lopták magukat az ember közelébe, majd elillantak a puha, levendula illatú levegőbe. Zümmögő szárnycsapásaikkal állandóan ott tobzódtak, és szivárvány színeikbe burkolózva elő-előtörtek. Egyszer az egyik zöldesen fénylő példány nyomába eredtem, hogy felkutassam a fészküket. Kisétáltam szobámból, át a tágas, ámde alacsony házunk előterén, egyenesen az utcára. A napfény ezer csillámot szórva, törte meg a bogár kitinpáncélját. Egy pillanat alatt Tjapin bejáratához értem. Az ajtó tárva-nyitva volt, és egy türkizkék szitakötő heverészett csalogatóan, az öreg kormos pipáján. Ekkor hirtelen megértettem mindent. Tompán vágott fejbe az, ami napok óta bujkált a tudatomba. „Ígérem, hogy visszahozom a fiadat!" - mondtam magamban, és szavaim forgószélként söpörtek ki minden mást az agyamból. A hártyás szárnyú, tündöklő páncélú rovarok is fürgén menekültek a szélvész elől.
Első levelem, sokkal inkább baráti hangvételű volt, mint követelőző. Szép szavakkal, mézes-mázos hangon kértem benne Astust, hogy legyen tekintettel édesapjára. „Gyere haza, jobb ez neked! Lenne feleséged, felújíthatnátok, és életet lehelhetnétek a családi házatokba! Feltámaszthatnátok a dinasztia dohányvállalkozását!" - írtam, amelyeket további kacskaringózó sorok követtek. Lezárás gyanánt egy kövér búcsúzást karcoltam le tollammal, becsomagoltam majd elindítottam a levelet több mérföldes útjára.
A választ, mely pár nap múlva kopogtatott az ajtómon, pocséknak éreztem. Egy olyan válasznak, amit csak illendőségből írtak. A tintába belekeveredtek Astus goromba tulajdonságai. Tjapinnak meg se mutattam ezt a levelet, helyette a második küldendő borítékom tartalmán agyaltam. Keményebben próbálkoztam, nyomatékosítva, erélyesen fűztem gondolataimat. Többször átfogalmaztam, mire megszületett a végleges változat. Hiába szárnyaltak érveim postaládából postaládába, nemleges, elutasító szavakat kaptam vissza.
Az utolsó üzenetem megírása előtt, érdekes dolog történt velem. Egy magányos estén a szobámban ültem, és arcomat az ablaküvegnek támasztottam. Hirtelen egy lassan botorkáló alakra lettem figyelmes, aki egyenesen, kitartó léptekkel, haladt kifelé a faluból. Tjapin volt az. Magamra kanyarítottam kabátomat, utánaszaladtam, és megkérdeztem mit művel itt, ilyen kései órákban.
- Megkeresem Astust! - szólt mérgesen, és dohányszaga összekeveredett az olcsó, áporodott szesz fojtogató bűzével.
- A város több mérföldre van, ilyen cudar időbe nem jut messzire! Menjünk haza szépen! - haraptam el a mondandóm végét, mert egy erős széllökés kiszorította a maradék levegőt a számból.
Az öreg csak nem engedett, dühödten mormogott és tovább baktatott az úton. Három lépés múlva térdre rogyott, és köhögni kezdett, bebugyolált sáljait a légmozgás lecsípte fejéről, és hullámozva vitte a messzeségbe.
- Meghalok, meghalok! Hozd ide a fiam, hadd lássam megint!
Több percen keresztül támogattam, és vigasztaltam a Tjapint, míg végül beleegyezett, hogy elkísérjem. Az úton átkarolt, és úgy sétáltunk, sokszor meg kellet állni, hogy a torkából feláramló összecsomósodott dohányos nyálat kikrágokja. A bejáratához érve, elküldött, de én erősködtem, hogy maradhassak. Így az éjszakát az ő otthonába töltöttem, amolyan biztosítékként, ha baj történne. „Lehet segítségre lesz szüksége, nem kell nekem kényelmes ágy, alszok majd a földön" - mondtam. Ellenkezett, de sikerült meggyőznöm. Reggelig nem történt semmi.
Másnap a borítékba leírtam az éjszaka történteket.
„Barátom!
Tudom, hogy a leveleimet, amiket küldtem semmibe vetted. Olvasd el kérlek, és hagyd hogy érzelmeid vezessenek. Apádnak nincs sok hátra. Állandóan azt hangoztatja, hogy szeretne még téged látni egyszer az életében. Tegnap elindult a város irányába, de lassan döcögött az utcán és sikerült meggyőznöm, hogy maradjon itthon. Összeesett, és csak azzal a reménnyel voltam képes rábírni arra, hogy hazamenjünk, hogy láthat téged. Megígértem neki, hogy visszahozlak. Ne legyél kegyetlen hozzá!
Toto"
A következő héten hazafele sétáltam, amikor a szomszéd háznál embereket pillantottam meg. Először Tjapint vettem észre, ráncos arcán erőtlen, de sugárzó mosoly uralkodott. Mellette élettől kicsattanó fia foglalt helyet, és a harmadik alak, még a gyermekkoromból ismert, Ibra volt. Integettek, a család újra mosolyoghatott, és én hamar a szobámban találtam magam, gyönyörködtem egy csillogó bogárba, és örömmel kezdtem el majszolni a pirítósomat.