Platón elérte, hogy ne róla legyen szó

Évszám
2013
Beküldő
KolaricsAndi

Szűk látókör

Az, aki nem ismeri fel hiányosságait mások bőségében, soha nem fog a saját kiteljesedésének útjára lépni. Legalábbis egész eddigi életemet ez a gondolat hatotta át – és eddig, valamely csoda folytán be is vált. Annál szörnyűbb érzést, minthogy önnön középszerűségünknek tudatára jutunk, ha csakugyan okunk van ilyen beismerést tenni, nem igen képzelhetünk ebben a mai világban. A gépek sietnek, az emberek utánuk loholnak. A divat változik, az emberek utána változnak. A szavak forgása, a műveltség fogalma, a ponyva és a klasszikus közti fogalmak, a szép és a rút közti út, valamint minden olyan dolog változik, amelyről mi magunk intézkedünk. Van azonban egy valami, amit tudatunkon kívül történik, és ez minden eddigi jel szerint a megfelelés kényszere. Ez mindig ugyanolyan hőfokon ég, csak éppen mindig más felé gyúl ki… Hogy a szülőknek, a tanárainknak, későbbi barátoknak, kollégáknak és párunknak akarunk-e megfelelni, édes mindegy - úgy hiszem. Sőt, a közhiedelemmel ellentétben az önmagunknak való megfelelés is hazugságnak tűnik, tekintve, hogy gyermekkori álmainkkal szemben sajnos elkeserítően kevés emberből lett űrhajós, tűzoltó, orvosok, modell, rocksztár, énekes, táncos, színész, egyáltalán: az, ami mindig is akart lenni. Ha bármelyik személynek való megfelelés mérvadó lett volna számunkra, abból kinyerhettük volna a megfelelő mennyiségű energiát és akaratot az álmunk beteljesítéséhez. Ehhez kevés a megfelelési kényszer, segítségnek nem utolsó, de mindenképpen kevés. Ha elég volna, nem volnának becsületesen dolgozó orvosok, ügyvédek, építőmunkások, villanyszerelők, víz-gázszerelők, és gyakorlatilag senki más nem dolgozna, csak híres, gyönyörű és vég nélkül gazdag emberek. De mint azt tudjuk, nem csak a tehetséges, jó módban élő emberek számítanak. Gondoljunk csak a fiatal hölgyre, aki kiszolgált ma a kisboltban – kevesebbet ér ő egy ünnepelt sztárnál?

A végtelen bennünk is ott van

Persze, igenis vannak ünnepelt sztárok, milliárdosok, művészek és üzletemberek. No persze most azokról szólok, akik maguk küzdötték ki a helyüket. Csakhogy a féltékenység nem engedi láttatni mind azt az áldozatot és végtelen alázatot, amit áldozniuk kellhetett a jelen állapotuk érdekében. Amikor aztán ilyen vakon visszatekintünk önmagunkra, végignézünk a szürke kis életünkön, valahogy persze görcsösen önállónak és szikárnak akarjuk látni azt, amik lettünk, ahelyett, hogy elgondolkoznánk: neki hogyan sikerült. Olyan sok forgatókönyv lepereg ilyenkor az ember fejében. Hová mennék, kihez futnék, kitől menekülnék, miért és hogyan…  Mennyit áldoznék, mennyit követelnék, mikor és hol… Minden eszünkbe jut hirtelen, csak éppen az nem, hogy - bár a protekció, a pénz és egyéb érdekek hosszú ideje töretlenül uralkodnak a hatalmakon (akármilyen cifra paradoxon is ez), mégsem lehet letagadni: - a tehetség, az adott dologhoz való érzék, az akarat, a tanulás és a munka is bőven elég néha egy álom valóra váltásához.
Aki bármelyiket hanyagolja ezek közül, az pedig még mindig fordulhat egyéb irányúan a hatalomhoz, akár az emberi gyarlóságán, akár a pénzhez fűződő, beteges viszonyán keresztül. Mégsem lesz soha teljes az élete, híján mindama lelki és szellemi javaknak, amiket csak és kizárólag verejték és könnyek útján szerezhet meg az ember. Sosem morzsolódnak le róla azok a tulajdonságok, tévhitek, emberek és azok ártásai, amelyek feltétlenül szükségesek akaratunk beteljesedéséhez. A szavak teremtő erején és az akarat bámulatos hatalmán túl van még valami, amiről úgy tűnik, elfelejtenek beszélgetni az emberek. Szülő a gyerekkel, báty a húgával, ember az emberrel… Mégpedig az, hogy mások ajándékának ugyanúgy kellene a sajátunkként örülni – mi több! A javunkat is szolgálhatja.


Mások öröme nem a mi kudarcunk

Ha egy másik, hozzánk közeli ember tehetséggel vagy jó képességgel van megáldva, és ebből profitálni is tud, joggal feltételezhetjük azt, hogy kettőnk közül ő a szerencsésebb. Nem. Ő csak az, aki valami felbecsülhetetlennek a birtokába került, mi pedig barátunkként, netalán rokonunkként ismerjük, tehát ne feledjük el, hogy osztoznunk kell az örömében. Osztoznunk a fáradalmai eredményében. Az öröm, a boldogság, a hevült lelkiállapot és ezáltal a „felpörgés” (vagyis az izgatottság) olyan dolgokat mozgat majd meg bennünk, amelyeket józan, örömtelen lelkiállapotban talán meg sem tapasztalnánk. Az agyi működés felgyorsul, a szív több és melegebb vért pumpál, a gondolataink végtelen sebességgel sodródnak el egymás mellett, míg végül, pár nappal a nagy örömhír után majd arra ébredünk, hogy öntudatlanul zseniális ötletünk támadt. Talán még nyers, talán kicsit meggondolatlan, de mindenképpen friss és lehetőségekkel teli ötletünk. Hogy később beérik-e, beválik-e, megéri-e követni, az talán csak évek múltán derül ki, mindenképpen megfontolandó. Sok ilyen történetet ismerünk, talán csak közvetlen környezetünkből is. Legalábbis mindaz, amit eddig elértünk, általában szólt valakinek. Bárkinek, akár önmagunknak is. Meg akartuk mutatni, hogy képesek vagyunk valamire és ez vagy sikerült, vagy nem.
Mindenesetre, ha valaki az ismerőseink közül sikert ér el, azt nem szabadna a féltékenységünk mögül önnön kudarcunknak látni. Sőt, körülrajongva a másikat - őszintén körülrajongva! …mert az ártalmatlannak tűnő, udvarias hamisság ártalmasabb minden elkövethető tettnél… – értékes információkra és tanácsokra, akár konkrét életbeli mankókra tehetünk szert a nélkül, hogy törtetnünk vagy bárkinél pedáloznunk kellene bárhol. Pusztán a szeretet, a jogos csodálat és a bizalom erejével. De hát ez egy tökéletes világ volna.


Jóból mintát, rosszból tanulságot

Játszunk el a gondolattal, hogy mindent elértünk, amit valaha is akartunk. Olyan házban élünk, olyan autót vezetünk, olyan munkánk, párunk, családunk, egyáltalában olyan életünk van. Ritmusosan telnek a napjaink, tudjuk, mi mi után következik vagy ki kivel mit tesz, és teljes a lelki békénk, hiszen nekünk semmi egyéb dolgunk nincs azon kívül, hogy fürdőzzünk a tökélyben. Igen ám, de ezzel egyúttal ellenségek is járhatnak. Rosszakarók, irigyek, mert a nagy emberek sehol sem lennének a féltékeny kispolgárok nélkül. Mi ezekről persze nem tudhatunk mind, de a végsőkig biztosak lehetünk a létezésükben - akár most, köznapi életünkben is. Ezek megkeseredett, kívülre mosolyt, belülre pelyvát és szitkokat tapasztó emberek, akik ott ártanak nekünk, ahol csak tehetik. Akárhányszor találkozunk egyikükkel, szeméből mély megvetéssel vegyített dühös tehetetlenség sugárzik, s érdekes módon mindig egy-egy apróbb sikerünk után. Gratulálni egy dolog, no de átérezni! Belül talán éppen egy ilyen ember sínylődik a leginkább. Végignéz rajtunk, és hiúságából vagy épp kishitűségéből adódóan nem képes felfogni, miért ért el „az a másik” többet, mint ő. Ez nem csak elméje, de a lelke romlottságára is utal. Az irigység felemészti napjai nagy részét, és abba fekteti minden energiáját a tanulás, a szorgalom és a pontosság helyett. Holott azzal talán többet is elérne, mint mi, „sikeres, tökéletes emberek.” Mi persze hamar észrevesszük ennek az ellenszenvnek és áskálódásnak árulkodó jeleit és segítségünk fikarcnyi jelét sem mutatjuk felé – minek is? Hiszen gyűlöl azért , aki vagyok. Én miért segítsek azon a rossz emberen, aki már régtől ő maga?
És most, hogy mindezt elképzeltük, fordítsuk meg a viszonyt. Mind találkoztunk már olyan ismerősünkkel, akit be tudnánk helyettesíteni a sikeres, tökéletes ember képébe. Olyasvalakit, akire esetleg mi magunk irigykedünk… És itt jön képbe a viszonycsere! Vajon meg akarjuk-e lelni önmagunkban a fentebb leírt, ártékony és féltékeny embert, aki saját középszerűségének verméből fel-felkaparva saját lelke falán lassan tönkreteszi azt? Inkább csak tanulnánk és dolgoznánk, hogy később a munkánk gyümölcsét csodálhatnánk önmagunk változatlan fél tehetsége helyett.

Konklúzió

Erénynek erejével élni annyit jelent – számomra – hogy a boldogságunk őszinte, a dühünk őszinte és az akaratunk is őszinte, mert ez által a legegyetemesebb erény birtokába kerülünk: önmagunk tudunk lenni bármiféle áldozat vagy hátsó szándék nélkül. Ezt pedig egyik irigyünk vagy irigységünk egyetlen tárgya sem adhatja meg. Ezt egyedül mi tudjuk megadni önmagunknak.
Bánat fog el, ha arra a sok emberre gondolok, akiket minduntalan győzködni kell a cselekvésről, holott néha csak annyi lenne a feladat, hogy igaz hittel álljunk mindenhez, ami saját céljaink beteljesítéséhez visz. Legyen az harc vagy béke – vagy csak a puszta, szeretettel kitöltött létezés.
Naivitás? Képzelgés? Nem tudom, csak azt, hogy azok a bizonyos „kiválóságok”, vagy „areték” nem hiába születtek a Földünkre. Ha Platón a kiválóságban valóban magát a Jó tudását véli belelátni, kik vagyunk mi, hogy ellene szegüljünk? Szeretni jó, örülni jó, célt elérni jó, boldognak lenni és barátságokat szaporítani jó. Ezeket pedig mind tudnánk, ha az a bizonyos irigység nem uralkodna únos untalan a bolygónkon. Vagy leginkább a szívünkben.

Post Scryptum

Úgy hiszem, a fenti, nehány sorban sem éppen úgy és azokra a kérdésekre adtam választ, amelyeket olyan nagy gonddal megfogalmaztak a Kiírók, ez pedig szemtelenségnek tűnhet… Inkább csak igyekeztem a mi kis gyarló emberségünket (vagy emberi gyarlóságunkat) rávezetni arra, mit is jelenthet a pályázat alapjául szolgáló, alapvető Platóni elv a mai korban. Végy mintát a jóból – hiszen ezért küldték Nekünk és Neked is a földre. Nem irigység és megvetés céljából. Hogy azonban az esszém mégiscsak megfeleljen a követelményeknek, íme a modern értelmezés a kérdések mellé.

Tudjuk-e mi a Jó? Ha tudnánk, nem volna kérdés. A Jó tudása nem egy általános dolog, hiszen már az irodalom nagyjai is megmondták: „Jó és Rossz nincs, gondolkozás teszi azzá!”. Megölhetem az éppen utamba kerülő embert, de akár segíthetek is neki, s gondolkozzunk csak el: egy halott ember képes hálából viszonozni a segítséget? Nem, fogalmunk sincs, mi a jó. Álmaink és fiktív fogalmaink vannak róla. Jó végigmenni a hófödte belvárosban, de rossz látni a hontalanokat a sarkokba gubózva. Jó rajtuk segíteni, de rossz utána pénz szűkében lenni. Jó őket elvinni egy szállásra, aztán rossz érzés, hogy sorsukra hagytuk őket. Ami rossz, az mindig önző célt szolgál, ebben azt hiszem, egyet értünk…

Megfelelően a világ segít majd választani, és egy cseppet sem biztos, hogy a döntés meghozatala előtt teszi mindezt! Hiszen évekkel később döntünk mindenről, amit „jaj, de elrontottam”. Akkor döntjük el, hogy igen, az egy baklövés volt. Nem abban a pillanatban, hiszen akkor nem tettük volna meg.

Jó döntéseinknek önmaguk a következményei. Ne várjunk konfetti záport, ha megcsináltuk az aznapra kijelölt házimunkát, vagy ha unottan átsegítettünk egy idős hölgyet a járdán. Jó döntéseink önmaguk ajándékai, s netalántán ha utána mégis konfetti zápor fogadna bárkit – hát Istenem! – tegyen több jót és több esélye lesz még több konfettire! A jónak örülni kell, akkor is, ha nem robban, csillog vagy zenél. A jónak örülni kell, ha adod, ha kapod.

És hogy a rossz döntések ellen mit tudunk tenni? Fáj belátni ugyan, de az emberiség ebben a legtehetségtelenebb: megbánni őket. Utunkat helyesbíteni utólag nem lehet. Szépen is néznénk ki! Minden hibánk egy-egy lépés azon az úton, amely a végső areté-vé váláshoz vezet. Van, aki letéved erről az útról, van, aki eleve rá sem lépett, de aki már milliméterekre van a céltól, az egyszerűen köteles a vére árán is elérni azt!