Tudatunk, mint azon (egyébként jelentősen túldimenzionált) differenciáló tulajdonságok egyike, amelyek minket az állatoktól részint megkülönböztetnek az az eszköz, mely ezt a folyamatot elvégzi.
Már
maga a tény, hogy a racionális gondolkodás esszenciáját adó
tudatiság is képtelen működni az
okság a priorija, tehát
a valóságnak egyfajta erőltett linearitás
Prokrusztész-ágyába
való begyömöszölése nélkül, gyanút kellene ébresszen
bennünk: nem egy szerv levetkőzhetetlen funkciójának, id
est egy
elfogult episztemológiai módszertannak vagyunk áldozatai? A
megismerés folyamatában átélt tapasztalataink rendszerezését
tudatunk végzi - ő azonban a világot az okság mentén:
kiindulópontok, célok és szakaszok kusza hálózataként érzékeli.
Meglepő tehát, hogy mi sem tudjuk azt más perspektívák mentén
értelmezni?
Nem valami hatalmas műgonddal és módfelett könnyed ízlésességgel megkomponált színjáték részei vagyunk?
A fenti kérdések azért tolakodtak ide, hogy helyet adjanak egy másiknak: ti. annak a fő kérdésnek, hogy amennyiben a megismerés csak egyetlenegy részünkkel, az elménkkel történik, úgy mi garantálja az így szerzett ismeretek helyénvaló voltát (igazságát, ha így tetszik) s mi biztosít minket a felől, hogy ezen ismereteink nem szöges ellentétei olyan ismereteknek, amelyeket más módon - mondhatni: ösztönszerűen - szerzünk, s amelyek létét feltételezni legalább annyi alapunk van, mint azon előző ismeretekét, amelyek valóságosságára nagyságrendekkel kevesebb jel mutat, mint az utóbbiakéra?
S vajon az ezen kérdés megválaszolásában segítségül hívott módszer: a filozófiai vizsgálódás nem volna, mint par excellence racionalista e célra teljesen alkalmatlan?
Nem vethetnénk-e el minden így keletkezett felismerést, mint a ráció partikularizmusát?
A tanulmány címe és e szokatlan bevezető között feszülő inkongruencia csak látszólagos: ahhoz, hogy a „Jó" ideájának kérdéskörét megvitassuk, először tisztában kell lennünk ezen ideák mibenlétével. Sarkosabban fogalmazva: meg kell értenünk, hogyan talál ki az elme ideákat.
Az ugyanis a fentiek után világos, hogy ezen ideák az elme teremtményei, s még ha feltételezzük is önmagukban való létüket - elménk, mint tapasztalataink rendszerezője és értelmezője végül mindig a maga axiómarendszeréhez fogja igazítani ezeket a (hipotetikus) „tiszta" ideákat. Így, mivel azok meghamisíttatnak, állítólagos önálló létükön sem érdemes sokat gondolkodni.
Szükségszerű itt azt a filológiai természetű megjegyzést tennem, miszerint szavaink, amellyel egy folyamatot jelölünk, s amely elé egy (az adott szót kellő misztikussággal felruházó) határozott névelőt teszünk - szintén ideáknak, azaz per definitionem az elme által kitaláltnak tekinthetők. A tudás, A Jó, A helyes, A Szép stb.
Ebből az következik, hogy az elme, mint olyan sem létezik - csak különböző elmék léteznek, amely elméknek az „az elme" fogalmába történő át-általánosítása szintén elménk ezen előbbi csalásának megnyilvánulása!
A tételezett dolgot a tételezőtől elválasztani ezért értelmetlenség: mivel maga a tételezés, sőt: a tételezőnek a tételezett dologtól való elválasztasának folyamata is egy tételezőt feltételez.*
E megállapítás konkrét vetülete az, hogy mivel a tételezett dolgot (adott esetben egy ideát) nem lehet elválasztani a tételezőtől, ezért egy idea sosem abszolút értelemben az,1 hanem csak a tételező(k) szemszögéből (akkor is ha ők azt teljes mértékben abszolútnak tételezik.)
Magyarán:
A platóni jó nem A
Jó, hanem
pusztán a platóni
A Jó!
Platón hierarchiája, amely a Jót teszi meg minden erény
kulcsának, legalább olyan önkényes, mint bármely más
értékbecslésen alapuló világnézet.
Azt is mondhatnánk: a platóni Jó jellegzetesen platóni, mint ahogy egyes emberek, csoportok, népek stb. jóságfogalma is nagyfokú eltéréseket mutat.
Ezen értékfogalmak egészséges heterogenitásának megemlítése a célból történt, hogy rávilágítsak: nincs egy egyetemes, mindenki által megismerhető „Jó".
Nincs
jóság,
mint esszencia, amely az erényeken át megnyilatkozik, hanem egy
dolog/cselekedet stb jósága csak relációiból érthető meg:
kinek jó? Minek jó? Miért jó?
Mihez
képest jó?
S hogyan, miből tudjuk, hogy jól és jót cselekedünk? A legtöbben ezt csak valami bizsergéssel, különféle homályos érzésvilágokra való utalással tudják megfogalmazni, s minden olyan kísérlet, amely dialektikusságával az érzelmi „indokok" fölé kíván emelkedni, teremt magának egy tekintélyszerű a priorit: egy ideát, amelynek létezését bizonyítani nem tudja s nem is akarja, hanem abból, mint premisszából kiindulva validálja azon álláspontjait, amelyek szintén pusztán ezen érzelmek szülöttei.
Platón nem egy egzakt, empirikus ismeretet írt le idealisztikus fogalmakkal, hanem saját, nagyon is szubjektív szenv-ítéleteit bújtatta az ideák fellebbezhetetlenségének autoritása mögé: vakmerő lépés ez, mely vallásalapítóknál ugyan gyakori, ám filozófusoknak már korántsem olyan testhezálló...
Elmondható: Platón nem a megfigyelés mestere, sokkal inkább a valóságnak az ő sajátos elmeszüleményeihez való ferdítésében szerzett elévülhetetlen érdemeket. Vigaszul szolgálhat az a tény, hogy ezen ideateremtési processzusa nem példanélküli.
A nem-materialista gondolkodók legfőbb tévedése, amelyből a többi is következik: az empirikus jelenségekbe interpretált teleológia2, és az ez által megkövelt kényszerű hit a metafizikaiban, az ideákban, Istenben és egyéb ostobaságokban. Ezek a jótétlelkek megkísérelték, hogy az okság és a célszerűség nagyon is emberi kitalációival magyarázzák meg azokat az embertől független létalapokat, amelyeken az ember megjelenése lehetővé vált. A nem-emberit próbálták perszonifikálni és úgy jártak, mint minden gondolkodó, aki erre az útra téved: mitológiát teremtettek a szkepszisből, filozófusokból pedig dogmatikussá és kvázi-vallásalapítókká váltak.
Magyarán szólva: isteni jelenlétet és szándékot véltek felfedezni ott, ahol pusztán a természet meztelen valója: az elemek, részecskék és ösztönök vak automatizmusa uralkodik.
Így lett a természeti erőknek istene, a szexnek külön metafizikája (Evola), így váltak teljesen köznapi cselekedetek rituálissá és szentté, és így alakult ki egy olyan hagyományos filozófus-réteg, amely egész létével ennek a gyermeki tradíciónak a bölcsőjében ringadozott, és az igazság legfőbb próbakövének a „magasztos kebelt" és a szív „emelkedett érzéseit és hangulatait" tette meg.
Jellemző ezekre az írókra és gondolkodókra, hogy minél távolabb állnak fejtegetéseik a valóságtól, annál nagyobb előszeretettel és megvetőbb hangsúllyal bélyegeznek minden tisztességes és tényleg tudományos kezdeményezést „intellektualizmusnak". Mintha bizony az intelligencia valami szégyellnivaló dolog volna, pusztán azért, mert vele az említett urak írásműveik megalkotásánál már-már az absztinenciág menő szűkmarkúsággal bántak.
Bármennyire nem-ideillőnek is tűnjék ez a megállapítás, a platóni Jó absztrakciója gyakorlatilag a fentebb vázolt metódus prototípusa. Az állam hatodik könyvében Adeimantosz arra kéri Szókratészt, hogy határozza meg: mit ért ő a jó alatt?
Itt érhető tetten Platón mulattató meggondolatlansága, ugyanis az ily módon sarokba szorított Szókratész a kérdésre gyakorlatilag nem tud válaszolni: ehelyett hasonlatot hasonlatra halmozva próbálja körülírni azt a fogalmat, amely rendszerének alapját alkotja, s amelynek mibenlétéről mégsem tud felvilágosítással szolgálni.
S itt már nem sokat segít az, hogy a platóni Szókratész egy meredek visszakövetkeztetési kísérlettel az erényekből próbálja levezetni a Jó szükségességét.
Mit bizonyít egyáltalán ez a lehetetlen csűrés-csavarás? Hiába sorolja fel Szókratész azokat az erényeket, amelyekben a Jó megnyilatkozik - mivel nem tudjuk, hogy mit keresünk, ezért kijelentéseit nem tudjuk ellenőrizni. Glaukón és Adeimantosz igazán lovagias viselkedésmódról tettek tanúbizonyságot azáltal, hogy az őket tendenciózus mellébeszéléssel traktáló barátjukat nem hagyták faképnél!
Ráadásul Szókratész kijelentései így értelmét vesztik, hisz egész rendszerét egy olyan princípiumra építette, amelynek nemhogy attribútumaira, de puszta létére sem tud bizonyítékkal szolgálni. Innentől kezdve hiába ragad ki empirikusabb természetű példákat: maga a példa által igazolandó tétel, az értelmezés fonala veszett el!
Sextus Empiricussal mondhatnánk:
„κακοί μάρτυρες άνθρώποισιν όφθαλμοί χαί ώτα βαρβάρους ψυχάς έχόντων."
Ily módon maga Platón is arra kényszerül, hogy a jó fogalmát ne mint önmagában vett entitást vizsgálja meg, hanem különböző szituációk tapasztalataiból „leszűrt" gyakorlati metódusok alapjaként - s ha ő így tesz, nekünk sincs okunk másképp vélekedni.
Azonban ha megvizsgáljuk, hogy egyes szituációkban mi a „jó", azaz „helyénvaló" viselkedés, úgy sok esetben a „jó" fogalmának bevezetése értelmetlen, mert az egyén adott esetben egy szituációban oly' mértékben érintett, hogy holmi morális kérdések egyáltalán nem jöhetnek szóba3, tehát az individuum szempontjából az lesz a „jó" viselkedés, amelynek kimenetele az ő számára szerencsés.4 Így viszont „az előnyös cselekedet előnyös" tautológiáját kapjuk, amellyel egy szerény bólintáson kívül nem sokat tudunk kezdeni.
A különböző helyzetekben tanúsítandó magatartásokra nézve különböző morálok:
vallások, etikai -és filozófiai iskolák stb. különböző megoldásokat javasolnak, s épp ez az általános különbözőség cáfolja legérthetőbben egy egyetemes Jó képzetét.
Nem tudhatjuk, mi „a jó", mert ez az absztrakció csak elménk teremtménye.
Nem tudhatjuk, mi „a tudás" sőt: a tudatról sem mondhatunk biztosat.
S hogy akkor mi az a gyakorlati metódus, ami által konkrét életszituációkban a számunkra előnyös kimenetelű eseménysor kulcsa fellelhető?
A válasz Arisztotelész egyik művében keresendő.
*A továbbiakban megpróbálok kevésbé körülményesen fogalmazni, ígérem.
1Amennyiben pedig az abszolút-jelleget, a relativitás-felettiséget az idea fogalomalkotó lényegének tekintjük, úgy akár azok létezéséhez is kétség fér.
2Nem mintha materialista gondolkodóknál ez nem lenne meg, lsd. Marx teleológiáját.
3Gondoljunk az életveszély esetére stb.
4S ez messze nem csak életveszély esetén van így...