Pókháló kisasszony

Évszám
2011
Beküldő
Varjú
I

Pókháló kisasszonyt kötik a láncai. Hálójába ragadt, magára maradt, sötét erdő mélyén, hol madár se jár, hol nap se kél.
Pókháló kisasszony egyre sző, ábrándokat sző, körötte mindent elborít a sápadt pókselyem, a kép dísztelen, bágyadt és merengő.
Mikor a nap felkel, sugarai nem jutnak át a dombokon, a fák koronája megszűr minden fényt, de ilyenkor a fonatok ezüst színben ragyognak. Hajnal harmata pereg, könnyekkel vegyül. Táncolnak a cseppek, hintáznak a nagy hálók szálaiba kapaszkodva. Szél fütyül, fűzfa lombjain játszik hárfamuzsikát, orgonák távoli illata küldi boldogtalan májusok illatát.
Pókháló kisasszony légies, csonttá aszott testét őrzi e kies tájék. Béklyók, nemes-fagyos, acélos karperecek, csörgő láncok, márványoszlopok közt, egy oltáron, hol valaha vér folyt, még a pogány időkben. Elvadult pagony. Rózsatövisek, szúrós indák, tüskés folyondár fonják körül, karolják át azt, aki belép.
Pókháló kisasszony váratlan vendégeit szívélyesen fogadja. Csókot lehel rémült ajkakra, életet iszik. Mi megmarad, elfújja azt a szél. Boldogan rohan, süvítve viszi messze rohanvást, mint kincsét, a hamut és a port a szél, ellincselt kicsi kincsét: ennyi vagyunk, hamu és por.
Pókháló kisasszony csak vár, egyre vár. Szenvedés mételyezi szívét, fekete kórság emészti, gondolataira sötét pókhálóként ereszkedik a bú. Melankólia dalain szól, ha gyászolja elemésztett kedveseit. Rója boldogtalan köreit, míg a láncok engedik. Leroskad erőtlen.
Még él szívében a remény. Emlékek tépik fel régi sebét.
Látta egyszer a napot, a fű zöld volt, önfeledt pillanatok. Kacagás, mint zene szállt, táncra kélt, táncot járt, virág nyílt, gyümölcs ért, és éltették még az álmok. Emberek körüle, állatok, az élet eleven, szinte lángolt.
Látta egyszer a holdat, fényes, nyugodt pillanat, kék volt, már-már bánatos lila. Álmot láttak az emberek, hunyt szemeik alatt, mosoly ült arcukon, meleg fészkekre húzódtak.
Felhők mentek és jöttek, mennyi kép, mennyi vágy, mennyi szépség volt bennek. Látták benne, mit soha még, mennyi-mennyi regényes kép. Szél kavarta a pamacsokat, ég felé nyúltak a kezek, de nem ért fel az aprócska ember az álmok óriásaihoz.
Felragyogtak a csillagok, hideg éjszakán, csillagpettyes égbolt titkokat tárt elibé, néztek megint felfelé.
Elmúlt a nyár, elmúlt a tél. Jöttek őszök és tavaszok. Az emlékezet megkopott. Pókháló kisasszony sötét rengetegben találta magát, hiába kiáltott, hiába keresgélt, kiutat nem talált. Félt, reszketett, rohant, keresett, tovább, tovább. Rá köd ereszkedett.
Pókháló kisasszony, veszélyes szörnyű szörnyeteg. Fehér márványkövön, bűbájjal vert oszlopok között, aszottan, már-már holtan hever. Holdfényezüst láncaival, félelemmel kovácsolt, izzó gyűlölet kemény fémeiből alkotott, színezüst láncaival, reménytelenül. Ábrándokat sző, ragacsos, hideg pókhálókba sző képeket. A háló mindent eltemet. Ősi rengeteg, sötét rengeteg mélyén, hová nem ér el fény, hová nem ér el a sötét. Mégis, mikor vendég téved ide, halál fia, végzet gyermeke, legyen eltévedt vándor, vagy jólelkű ösztöke, megmentő, elemészti őt, elmarja e kövület.
S mi marad, por és hamu, ennyi vagyunk, elragadja azt a szél, viszi, mint kincsét, ellincselt kincsét a szél.


II

Hosszú útra indult a vándor, midőn otthonától elszakadt, mert elhagyja minden madár a fészkét, egyszer minden mag csírát bont, szárba szökken, s az ég felé fakad, mint ifjú hajtás, azután nincs megállás, új lakója akad az erdőnek, légyen az virág, vagy fa, légyen állat vagy ember. Az ifjú vándor útra kélt, csodákat látni, mit álmaiban sem remélt. Sűrű erdőben bolyongott, vadak csapásainak elhagyott nyomán, megharcolt száz harcot, lebírt medvét, farkast, tolvajt, betyárt. Apró erdei házikójában nyugodtan ül a kemencepadkán apó, s anyó, van már tűzrevaló, az asztalon finom cipó, tele a kamra, a padlás és a pince, nyugodt telük lesz; csak így állt tovább nyugodt szívvel a vándor, tudván, nem éheznek, nem fáznak majd szegény, jó emberek. Dalolni tanult a madarakkal, a fiókákat anyjuk okította a zene művészetére, s néhány titkot ellesett, fuvolán szólaltatta meg a tilinkót, a nyitnikéket, megannyi más éneket. Öreg bölcs okította tudományra, táltos varázstudományra, de sehol sem ült meg, sehol sem maradhatott, ment, ment, ahol tudott, segített, tanult, igazi tanítómestere az élet, garabonciás deák lett. Bebarangolta az erdőt már, mikor egyszer különös helyre érkezett. Azt hitte, az örök éjszaka szállt rá, vagy szeme világa elveszett: Pókháló kisasszony ligetébe érkezett. Nézett jobbra, nézett balra, a földre és az égre, de mindenütt ugyanazt látta, valami végtelen feketeséget, már egészen elveszett. Ugyan mit tehetett? Fogta fuvoláját, rákezdett, s eljátszotta a fülemülék dalát, mert e különleges madár éjjel is csiripel, s felelnek rá a csillagok, utat mutatnak, hazavezetik a fészkéhez azt, aki messze tévelyeg. Így kelt az első csepp fény e rég sötét tájon. A vándor beljebb merészkedett a sötétség felé; ,,Ugyan mi lapulhat benne?" - gondolta, - ,,Ha barát, megsegitem, s kivezetem innen tévelygő szivét, ha ellenség, úgy megszabadítom kínjaitól." A hatalmas fák alatt meglátta az első pókfonál-szálakat, lágyan omlottak szét keze alatt, s engedtek utat, később azonban megszaporodtak, megvastagodtak, jó vadászkésével kellett utat vágnia magának, de ment tovább rendíthetetlenül. Az idő telt-múlt, órák szálltak el nyomtalanul, s mégis, nyoma sem látszott még a napnak, a vándor megállt, s arra gondolt, ez így nem járja. Fogta fuvoláját, rákezdett, eljátszotta a rigók dalát, kik hajnalonta elsőként ébrednek fel, s hangjukkal előcsalogatják a napot. Hosszú-hosszú idő múltán így ért el a napfény oda, hova esztendők óta nem hívták, meglágyította a pókfonatokat, melyek bármilyen vastagok is voltak azelőtt, most lágyan omlottak ismét a vándor keze nyomán. Most tövises, száraz ágak állták az útják, bármerre nézett, halott ágak alkotta fal állta el az utat. Bosszankodott kissé, dühe lángolt, felmérgesedett, ahogy táltos mesterétől tanulta, botját egy útszéli kőbe vágta, s abból víz fakadt. Nincs az a tüzes lélek, mi ne csillapulna a források hűs, balzsamos vizétől. A száraz folyondár hálásan itta magába a vizet, rügy pattant, levél hajtott, virág bimbózott, rózsalugast nyitott tiszteletére az ifjúnak, ki innia adott, mikor már oly rég kókadozott, félig holtan, már-már feladva a harcot. A vándor megemelte kalapját, s vígan lépdelt az illatos lugasban, kíváncsisága űzte-hajtotta. Végre egy kis tisztásra érkezett, soha nem látott még ily csodát. Fehér volt minden, a föld, az ég, a növények és a fák. Nem volt ez dermesztő, mint a tél hideg fehérsége, de nem is volt tiszta és meleg, mint amilyen az angyalok mennybéli fehérsége lehet. Fáradt, poros szürke fehérség volt. Nyomokban még megkapaszkodott benne a sötét, nem akarta elengedni jól megszokott régi fészkét. A liget közepén oszlopok alkotta kör, pogány oltár csak sziluettként rémlett fel, itt vetette meg lábát leginkább a homály, mely még nem engedett egészen fel. Fogta fuvoláját, rákezdett, eljátszotta a legszebb napcsalogató nótákat, miket valaha halllot, s a ligetbe végre újra betört a fény. A hatalmas fák, mik körbevették a kies völgyet, mind egy szálig elpusztultak a pókfonál alatt, nem volt már, mi árnyat adjon, védve rejtsen és takarjon. A forrás vize is elért végre ide, s amerre járt, életet adott a földnek. Fű zöldellt, virágok nyíltak, cserjék éledeztek, szamóca zöldellt, majd pirult, málna, mindenféle bogyók, magok értek, földre hullván belőlük új növények születtek, majd éltek. Kivirult minden, a völgybe illat s élet költözött, az állatok is előbújtak, madárdal szállt, de nem a fuvola szólt, igazi madarak trilláztak, megörülve e paradicsomi pagony gyönyörűségének. A vándor közelebb lépett kövekhez, hogy végre meglássa, mi bújik meg közöttük. Ide nem ért el még a tavasz, akárhogy is küzdött a természet érte, ez a kis zug dacolt mindennel, a fénnyel és a vízzel, az élet rendjével. Összeszedte minden bátorságát, s belépett a körbe.
Mintha más világba érkezett volna, nem talált itt egyebet, csak fájdalmat, szomorúságot, régi köveket, hideg volt, dermesztően hideg. Középen az oltár, rajta lepel, alatta láncok tartották fogva a szörnyeteget, ki elátkozta a ligetet, ki pókhálóval font körbe mindent, hogy senki se lássa, senki se érje el. Közelebb lépett, óvatosan megfogta a lepel szélét, s lassan lehúzta, szörnyű látvány fogadta, aszott csontváz, régi múmia feküdt ott, ki tudja mióta. Kissé csalódottan fordított hátat a tetemnek. Mást várt, mint amit kapott, hisz egy halotton nem segíthet, fel nem támaszthatja, az a természet törvényei ellen való, egy halottat nem is kell lebírnia, lebírta azt már a halál, a mindenek felett való.

 
III

Fény csillant a sötét szemüregekben,  és felriadt a rég alvó értelem, Pókháló kisasszony lassan ébredt, de gyorsabban éledt benne az étvágy, hisz zsákmányt szimatolt, ez térítette magához. Életerős ifjú bontotta meg kis völgye csendjét és rendjét, életet érzett, mivel elverhetné éhét, jó hosszú időre. Mily finom falat, erős volt, és a lelke külön csemege. Recsegett-ropogott minden csontja, ahogy felkelt, s csörögtek a láncok, ez térítette magához a vándort, ki már csüggedten távozni látszott, erre visszanézett, majd kővé vált rémületében, végül megemberelte magát, s a szörnyeteggel szembenézett. ,,Ki vagy?" - kiáltott a rémre. Ez a szörnyet lepte meg, hisz zsákmánya még sosem állt szóba vele, ,,Pókháló kisasszony vagyok." - felelte, s révetegen megállt ott, ahol volt.
,,Ki fia-lánya vagy, s miért vontad e völgyet feledésbe, sötétbe?"
Pókháló felháborodva ráfelelt:
,,Ki vagy te, s hogy merészelsz belépni völgyembe, s mit tettél vele?"
,,Életet hoztam, s visszaadtam a természetnek azt, ami a természeté, forrást fakasztottam, utat nyitottam a napnak. Egyszerű vándor vagyok, emberszülte, embernevelte ember, neveznek garabonciás deáknak, úttalan utakat járok, segítek, ha bajba jutottat látok, s csak egy törvényt ismerek: a természetét, erkölcs és becsület jár velem, bölcselet a kenyerem."
,,Csak szálljon le az éjszaka, s végzek veled." - sziszegte szikrázó szemekkel, s megült oltárának fedezékén.
,,Ne haragudj, Pókháló, hogyan végeznél velem, hisz láncok tartanak fogva. Csak azt kaphatod el, kinek már nincs reménye, nincs élete, maga veti magát néked, sovány húson tart az ilyen étek."
Csendben, merengve ült a lidérc.
,,Most mihez kezdjek veled, te szörny? Legyűrni téged nem volna dics, gyenge vagy és félszeg, becsület nem enged ily védtelen lénnyel birokra kelni. Nem szólsz? Hát mi lelt? Mondd hát, ki vert láncra."
,,Nem tudom." - felelte.
,,Hogy-hogy nem tudod? Tudnod kell igenis, mi bűnért, s ki kárhoztatott e büntetésre."
,,Nem kárhoztatott senki. A völgy az enyém. Itt találtam magam. Itt élek. Így élek."
,,Soha nem voltál másutt azelőtt?"
,,Nem... De... Emlékszem a fényre. Szikrákra. Pillanatokra. Nem akarok emlékezni. Ez a hely az enyém."
,,Nem, már nem a tiéd. Nézz a köveken túl, lásd, az élet visszakövetelte magának. Mindenkié. Az állatoké, kiket elűztél. Az életé, melyet elfojtottál. A világé, mit elűztél. Nem élhetsz élet és halál peremén. Ha halott vagy, úgy keresd a túlvilágot, ha élő vagy élj! Ha halott vagy, úgy segítek, megöllek, s eltemetlek..."
Pókháló rémülten hátrált, míg tudott, de láncai a kőhöz vonták.
,,Nézdláncaid, holdezüst, a szív zománca, magad tartod fogva velük, más nem tehette rád. Ha akarod, leoldod, s szökhetsz, hogy késem utat ne találjon rothadt szívedhez pőrén hagyott bordáidon át." - a vándor könnyen a kőhöz szökkent, s farkasszemet nézett e tehetetlen lidérccel. - ,,Ha élő vagy, ugyan nézz magadra, mit tettél, hogy váltál ily szörnyeteggé? Kétségbeesésen élsz, s félelmen, csontváz vagy csupán."
,,Nem léphetek ki innen."
,,Kilépsz, vagy hűs verem vár a föld alatt!" -  dörrent rá a vándor, s fogta kését, hogy leszúrja vele végre a szerencsétlent.
Pókháló kisasszonyban még élt valami, mi a létért kiáltott, hát minden maradék erejét összeszedve eltépte láncait, az erőlködéstől hirtelen hátratántorodott, s a kövek közé esett, átszakítva a vékony hálót hátrabukfencezett. Ugyan elkerülte így a halálos csapást, de elvesztette rejtekét. Égette szemét a rég nem látott fény, bármerre nézett, életet látott, bársonyos füvet markolt keze, virágok illata bódította el, mintha szétfeszítette volna belsejét a kín, nem szabadulhatott, menekülni tovább nem tudott. Percekig haldoklott a fűben, mikor végre feleszmélt. Nem vakult meg, lassan hozzászokott szeme e világhoz. Nem akarta bántani senki, a völgyben a csendet csak madarak halk éneke, dongók és méhek zümmögése törte meg. Patak csobogását hallotta, a keskeny mederhez kúszott, hűs vízzel oltotta szomját most vér helyett. Felállt, sétára indult, próbálgatta előbb lépteit, majd nekibátorodva elindult. Őzeket látott, félve sandított rájuk, ám azok nem rebbentek tova közeledtére. Megízlelte az epret, az áfonyát, a málnát, mintha emberöltők óta nem evett volna ételt, de ily ízletes étket talán még azelőtt sem. Végül feleszmélt, s a kövek felé fordult. Semmivé foszlott minden pókháló, a mohos oszlopokra futónövények vontak fátylat. Láncai ezer darabra törtek, a vándor az oltáron sütkérezett a napfényben, mintha csupán egyszerű pad lett volna, s nem áldozati hely. Kilesett kalapja alól, mit a fejére borított, s meglátta Pókhálót, amint tétován ácsorog nem messze tőle. Felkelt, s ránevetett.
,,Lám, micsoda lidérc ez a Pókháló kisasszony. Veszedelmes bestiának látszik, kit messze földön fél minden ember." - odahajította a pókháló leplet neki, Pókháló magára vonta a kendőt, s ismerős sötétségben találta magát. ,,Menj csak vissza a patakhoz, és nézd meg, mit találsz a medrében."
Pókháló tétován a patak felé botladozott, leeresztette a kendőt, és a víz fölé hajolt. Nem talált semmit. Csak köveket látott, apró halak úsztak el előtte. Végül megpillantotta a tükörképét, s csodálkozva bámulta. Nem volt már csontváz, s rémes lidérc, csak egy egyszerű ember. Sápadt arca, beesett szemei hosszú álmatlan éjszakákról árulkodtak, haja kócosan omlott a víztükör fölé.
,,Mihez kezdesz most, szörnyű boszorka?" - kérdezte a vándor. - ,,Akarsz még élet és halál peremén lebegni?"
Pókháló megrázta a fejét.
,,Csak nem megnémultál?"
Pókháló újfent megrázta a fejét. Végül csak annyit mondott: ,,Élek. Élni gyönyörű."