Völgy szabdalta óriások,
égig ér a hósipkátok.
Ti csak álltok, álldogáltok,
mintha átok szállna rátok.
Kulacs tele ivóvízzel,
hátizsákom élelemmel.
Vándorbotom a kezemben,
nadrágszíjam megeresztve.
Elindulok föl, a hegyre,
haragszom a Jóistenre.
Pörbe fogom, tiltakozom,
mert ostoroz engem, nagyon.
Megyek bőszen, lépegetek,
még csak föl sem tekintgetek.
Lelkem sötét, csak háborog,
mint a varjú, csak károgok.
Rugdalom a kavicsokat,
nem kerülök zeg-zugokat.
Gyötröm magam, megizzadok,
kis csigákra rátaposok.
Felérek a hegytetőre,
leroskadok a szélére.
Tarisznyámból eszem, iszom,
uti botom elhajítom.
Felnézek a magas égre,
aztán le, a széles völgybe.
Onnan jöttem? Hihetetlen!
Ember vagyok, - s Istent leltem.
Én csak nézek, nézek körbe,
szívem csordultig megtelve.
Ennyi szépet Ő alkotott!
Lenyűgözött és meghatott.
Haragomat elfeledtem,
magammal már nem törődtem.
Körülöttem minden más lett,
csodáltam a Természetet.
Megérintett Isten lelke,
béke költözött szívembe.
Porszem vagyok, megértettem;
mégis fontos földi létem.
Megköszöntem amit adott,
amit elvett, nem izgatott.
Dolgozgatok már völgyében,
szorgos vagyok Édenében.