(Barlanghasonlat ma)
A mai embernek fogalma sincs róla, hogy mi a szabadság. Nem állítom teljes bizonyossággal, hogy a régiek jobban tudták volna, de ha az ember egy kicsit is szemfüles, észreveheti, hogy bár sok minden változott az évezredek folyamán, egy valami örök és állandó maradt. Ez pedig az ember szabadság utáni olthatatlan vágya.
Az ember, mint kulturális-társadalmi lény, már épp elég régóta definiálva van. Hatalmas koponyák minden szemszögből körülvizslatták, szemügyre vették, kísérleti alanynak használták, miközben saját maguk játékszerévé váltak. Nincs több nyitott lehetőség. Hiába van még milliónyi kérdés, az ember beletáplálta saját magába, hogy idővel minden megválaszolásra kerül. Nincs titok. Ami van, az a nem tudás, vagy másképp: a" hogyan tudhatnám?" gondolata. Érdekes, hogy mindenki próbálja magát a „miértek" emberének vallani, holott a „hogyan" mindig fontosabb.
A „miért"-en az ember könnyen átsiklik, mert a válasz elhanyagolható, de még többször félelmetes. A lényeg, hogy hogyan tudom megvalósítani az adott célt. Hogyan tanulhatnék meg valamit hatékonyan, hogyan lehetnék önálló, és sok más hasonló érdekes-érdektelen gondolat. A magam esetében azt tudom elmondani, hogy a legfőbb kérdés sokáig az volt, hogy hogyan találhatnám meg önmagam. Ez most változott. Nem tűnt el, de mellé került valami egészen más, ami ha jobban belegondolunk, lehet egy és ugyan az is. A kérdés pedig nem más: Hogyan lehetnék én boldog? .
Először is, ne essünk bele az átlagos csapdákba. Kezdjük az elején.
Miért akarok én (vagy bárki) boldog lenni. Sőt; mi az a boldogság? Tanulható, tapasztalható dolog, vagy már ősi időktől hozzuk magunkkal a rá való képességet? Íze van, vagy szaga, vagy csak egy kósza gondolat? Ha feltesszük magunknak ezeket a kérdéseket, rájövünk, hogy mindenkinek meg lehet rá a sajátos válasza. Van, aki ízleli, van, aki szagolja, van, akinek átfut a fején; talán néha még azt is gondoljuk, hogy van, aki hozza magával és van, aki nem; ezek vagyunk mi. Genetikai hulladékok. Jó. Akkor ezek szerint a boldogság egy képesség lenne? Lehet. Mondhatunk bármit, tapasztalhatunk bármit, igazából soha nem fogjuk megtudni rá a választ. Az egész életünk egy nagy kérdőjel, és a válaszok csak bizonyos korlátok között lesznek igazak, vagy épp hamisak. Egy álomvilágban élünk, ami talán, kissé színesebb, és izgalmasabb, mintha egy barlangban ülnék, de attól még ugyanúgy egy börtön.
Szép, csillogó, kreatívan kidolgozott láncaink vannak, oly annyira, hogy meg sem akarunk válni tőlük. Igazából minden, amit mondunk, csak egy szépen tálalt hazugság. A legtöbben nem vágyunk semmire. Megtanultuk, hogy mik az elvárt követelmények, ahhoz, hogy értékes életet éljünk,- legalábbis mások szemén keresztül- és azt is megtanultuk, hogy ne nyissuk ki a szemünket. Bár isten tudja igaz-e ez így. Lehet, hogy még sose nyitottuk fel.
Olyanok vagyunk, mint a bábjátékosok. Megszerezzük a különböző figurákat, szépen felöltöztetjük őket, kitaláljuk a szerepüket, szöveget írunk a szerephez, és kész. SHOW TIME.
Persze ne feledkezzünk meg a színpadról sem. Bár legalább az mindenkinek valamennyire egyedi. A szerepek viszont, na, azok, sohasem változnak. Variálódnak, személyre szabódnak, de a lényeg mindig egy és ugyan az. Ezek után teremtő erőt tulajdonítunk magunknak, az hisszük, hogy miénk a világ, hogy bármit és bárkit megváltoztathatunk, és mit nekünk magasabb rendű célok. Már most tudjuk, hogy kik vagyunk, hogy boldogok vagyunk. Mindent tudunk, mindenben hiszünk, és szinte tudjuk, hogy van bennünk valami egyedi, és megfoghatatlan érték, ami csak és kizárólag a miénk.
Aztán eljön A bukás.
Először csak sok pici, apró kis folt, itt-ott egy kis gyűrődés. Aztán kifordul minden. Rájövünk, hogy nem láttunk mást, mint árnyékokat. Árnyékát önmagunknak, és árnyékát szeretteinknek. A világ árnyéka ilyenkor már elhanyagolható. Vajon melyik a fájóbb? És ekkor jön a pálfordulás. Visszamenekülünk azokhoz a dolgokhoz, amiket ismertünk. Amikről tudni véltünk valami bíztatót. Amikben találtunk némi jóságot, szépséget, és egy kis észt. Amik segítettek abban, hogy valamire tartsuk magunkat. És itt kezdődik el egy „boldog" élet-variáns.
A tagadás nagyon szép dolog. Ha nem tagadnánk le a dolgok 90 %-át talán már rég nem élnénk. Lehet, hogy ezzel sincs semmi baj, én mégis többre vágyom. Nem lehetne a dolgok teljes tudatában boldogan élni? Rousseau szerint élni nem csak annyi, mint lélegezni. Mi mégis csak a levegőt kapkodjuk.
Úgy érezzük, hogy lent vagyunk. Vár ránk a gödör. Itt jön az első miért. Aztán a miért tagadása. Aztán a hogyan. Aztán már semmi. Aztán megint valami. Végül az első hogyan. Aztán jön a mód. A gödrökkel voltaképp sosincs semmi baj. Szükséges velejárója a dolgoknak. De a mód. A módja annak, ahogyan leérünk a gödör legaljára, és nem látjuk többé a fényt. Talán vakságból jöttünk és oda is tartunk, vagy esünk vissza. Nincs kegyelem. Nincs kiút. És megjön a lázadás. Düh, harag, elkeseredettség, aztán egy üresség a sok közül, és rájövünk, hogy tényleg egyedül vagyunk. Visszaolvasva üresnek tűnnek a szavak. Talán még írni is fölösleges róla, hiszen még érezni sem tudjuk teljes valójában.
Nem vagyunk képesek megszokni itt fönn a dolgokat, így visszamegyünk oda lentre. A biztonságba, a megszokottba, a hazugságba. És itt veszítjük el a szabadságot.
Persze ezt így nem írhatom le, hiszen fogalmam sincs arról, hogy mi a szabadság.
Ennek ellenére az én fejemben úgy él jelenleg, mintha a Szabadság, a Jó, a Boldogság, nem lenne különválasztható fogalom.
Először csak egy lencsén át látjuk a dolgokat, a lencse viszont tőlünk függ. Hogy utána hogyan, nem tudom.
Szeretném azt hinni, hogy végül megszabadulunk a láncainktól; hogy el tudjuk fogadni, és viselni a tükörkép nélküli világot. És végül tényleg megismerjük azokat a fogalmakat, hogy Szabadság, Jó, Boldogság. Csak úgy egyszerűen, sallangmentesen, ahogy van. Valami mély megnyugvással és elégedettséggel, nem pedig belenyugvással, és fájdalommal.
És mi van akkor, ha úgy gondoljuk, hogy tényleg nincs semmi. Semmi, amibe már kapaszkodhatnák. Mi van akkor, ha már nem tudjuk önmagunkat ámítani, ha már nem tudunk pótszereket keresni, ha tényleg úgy érezzük, hogy már csak lélegzünk; persze ha mást nem, azt nagyon jól csináljuk.
Nem tudom.
Azt tudom, hogy itt nincs megállás. Ez még nem a vég. Nem ez az a pont, ahol eldől minden. Talán pont ezek a dolgok tanítanak meg arra, hogy emelt fővel viseljük és hordjuk az életünket.
Én szeretnék boldog lenni. Nem elpusztítani akarom a dolgokat, hanem magam alá gyűrni. Magam alá gyűrni, de nem megalázni. El se tudom mondani, mennyi mindent szeretnék az élettől.
Amikor erre gondolok, elönt valami izgalom. Talán csak kalandvágy, talán csak fiatalság, de lehet, hogy pótlék. Olyan szép lenne élni az életet. Nem elengedni a pillanatokat, nem keseregni, nem sajnálkozni. Boldognak lenni mással, és magammal. Lehet, hogy ehhez a szeretett ember kell, lehet, hogy valami hobbi, de lehet, hogy csak az, hogy elmondhassam: az vagyok, aki mindig is lenni szerettem volna. Az vagyok, akit én akartam magamnak, magam mellé. Nem a sorsom ellen győztem, hanem magamon arattam diadalt.
És úgy éltem, ahogy élni akartam, anélkül, hogy bárkit, vagy bármit feláldoztam volna, mert képes voltam rá.