Rabnő

Zenével a fülemben sétáltam az egyetemig. Minden nap azzal a gondolattal sétáltam, hogy addig is mozgásban vagyok, ami természetesen a javamra válik. Szeretek zenét hallgatni. Szeretem, ahogy szemlélővé varázsol. Amint zenét hallgatok, nem vagyok, részese a folyamatosan nyüzsgő szürke érzéketlen utcának. Megfigyelőként másszemszögből lehet vizsgálni a dolgokat, mint résztvevőként. Nem szerettem sosem résztvevő lenni. A zene elnyomja a fejemben lévő utálatos hangot. A hangot, ami felbassza az agyam. A hang, képes mindent kommentálni. Ha fázok, simán megszólal a fejemben, hogy hideg van. Utálom. Legszívesebben, simán fejbe rúgnám magam olyankor. Szerencsére, nagyátlagban a dalok megvédtek ettől az érzéstől.

A terem zárva. Nem értem, hogy miért nem lehet megbízni a másik emberben. Feltételezésem, hogy ha mindenki megbízna a másikban, akkor feleslegessé válna, nem bízni a másikban. Így egy önmagát generáló mozgalomként az emberek bízhatnának mindenkiben és nem kéne "bezárt ajtókkal védekeznünk." "Ez inkább egy ideológia, amiről beszélsz." - hallom a fejemben az emberek általános válaszát az ilyen jellegű felvetésemre.

Egészen furcsa érzés támadt rám. Mintha minden könnyebb lenne, mint szokott. Ahogy álltam táskával a hátamon, a folyosó közepén várva, hogy kinyissák végre a termet, valami egészen furcsa érzés kapott el. A könnyed világban egy torz ordítást halottam többször is megismétlődni mögöttem. Értelmetlen torz üvöltés. Újra és újra.  Mire hátra fordultam egy csoporttársam állt velem szemben.       Viszonylag sokat beszéltem vele az egyetemen töltött ideim alatt. Havernak is hívhatnám, de igazából sosem igényeltem a társaságát, egyfajta elfogadott eseményként viszonyultam mindig a beszélgetéseinkhez.

- Már nem így hívnak, vagy mi van? Itt ordibálok. - magyarázott nekem kicsit szemrehányóan. Létezhetetlen, hogy a nevem lett volna az a torz ordítás. - Nem itt lesz most előadás. nem kaptad meg az e-mailt?

- Jaj de! - jutott azonnal eszembe. A haverom megrázta fejét.

- Én is elfelejtettem! Menjünk, mert elkezdi. - annyira nem tudnak az ilyen dolgok izgalomba hozni. Had kezdje. De a srácon látszott, hogy aggasztja a késés gondolata.

Kivettem a fülest a fülemből és kikapcsoltam a lejátszót. Kongott a hosszú folyosó. Annyira személytelen ez az egész, nem értettem miért akar mindenki ide járni. Mindig oda jutottam a gondolatmenetemben, hogy az egész egy hazugság. Senki sem szeretne ott lenni, de valaki vagy valami más miatt mégis ott van. "Ha az emberek bíznának, egymásban sokkal könnyebb lenne minden…"

Még mindig sajgott a fejem, ahogy beléptünk a terembe. Az oktató nem volt bent, de jó formán tele volt a közel kétszáz fős előadó. Elméláztam azon, hogy milyen mélyen aludhattam az éjszaka, ha még mindig nem sikerült helyre jönnöm teljesen.

Az előadóterem hátsó soraiban kimondottan nehéz feladat huzamosabb idő után is koncentrálni. A szűk pad esélyt sem ad a kényelemre. A tanárnő szavai, viszont felettébb unalmasak. A körülmények folyton az álom és az ébren lét határára sodortak. Igazából szenvedtem ettől az állapottól, de szerettem, ilyenkor, ha akartam tudtam alkotni. A legtöbbször viszont nem volt értelme alkotni és csak próbáltam élvezni, hogy szenvedek.

Sajgó fejjel nagyon kellemetlen volt ott ülni.  Egyszerűen nem értem minek vannak megtartva ezek az órák.  És nem értem miért jön be rájuk szinte mindenki. Bejönnek és kivétel nélkül mind a telefonja bűvöletébe esik az óra harmadik percétől. " Te is bejöttél!" - szóltam magamhoz azzal az utálatos belső hanggal.

Túlságosan megviselt ez az álom. Sajog a fejem. Itt ülök bent, és még saját magam idegesítő hangját is el kell tűrnöm. " Kussolj Be!" - vágtam vissza az igazi énemmel. "Magadba beszélgetsz! Ez normális? És ezt is magadtól kérdezted! Sőt ezt is! Ezt is!". Egy fárasztó zakatoló teher az ember fejében ez a hang. Mély meggyőződésem, hogy az élet egyik célja, hogy ezt fel tudjuk ismerni és képesek legyünk uralni.

Gőzöm sem volt, miről lehetett szó. Semmi értelme nem volt bejönni. A haverom a telefonját bűvölte mellettem. Elképzeltem mennyi stresszt okozhat az ő saját idegeskedő belső hangja az életébe. Bár ha más emberekkel beszélgettem a fejemben lévő hang utálatáról, mindig furcsán néztek rám, hogy ők kifejezetten szeretik az efféle társalgásokat. Nem értem, hogy szerethetnek egy ennyire értelmetlen és idegesítő dolgot. Végül, ha mégis meg akarom érteni, arra kel rá jönnöm, hogy nem gondolnak bele egyszerűen csak résztvevői a saját magukkal való beszélgetéseknek és nem megfigyelői. Mindig örömmel tölt el, ha megfigyelő lehetek. És mindig szánalommal tölt el, ha valaki ugyan ennyire örül annak, ha résztvevője ugyanazoknak a dolgoknak.

Annyira hosszú és végtelennek hatott az órai nyomasztó hangulat, hogy úgy éreztem nem is vagyok ott. Az a furcsa "könnyebb világ" érzés sem múlt el. A fejem is ugyan úgy szúrt abban az egy pontban. Kissé álomszerűnek kezdtem érezni az egészet.

Több módszerről is hallottam már, hogy hogyan lehet leellenőrizni, hogy álmodunk e vagy a valóságban vagyunk. Ezek közül a legjobban a pislogós módszer tetszett. A pislogós módszer arra az elméletre épül, hogy az álmunkban be van csukva a szemünk így képtelenek vagyunk pislogni. Ha a való életünkben a szenzációs dolgokra rápislogunk, akkor az elménk annyira megszokja ezt a folyamatot, hogy az állomban látott szenzációs dolgokra is rá akar majd pislogni, azonban ez a már alvás miatt becsukva lévő szem miatt lehetetlen. Így az álmodó tudatára ébred és szabadon álmodhatja tovább azt a világot, amelyben éppen van. Annyi különbséggel, hogy ahelyett, hogy részt vevője lenne már alakítója, megfigyelője annak. Természetesen próbálkoztam vele, hiszen nagyon tetszető volt ez számomra. Egy világ, amelyben én alakítom a dolgokat, amelynek megfigyelője lehetek. De hiába pislogtam a valóságban minden szépre-jóra az álmaimban sosem kerültem olyan helyzetbe, így hamar felhagytam vele.

Tisztába voltam vele, hogy ott a padban nem álmodom. De igazából semmibe se került volna pislogni egyet, a biztonság érdekében. " Pislogj egyet! Gyerünk!" - egyszerűen húzta az agyam a fejemben lévő lény hangja.  Azért sem pislogtam. Nem égett a szemem simán bírtam. Úgy voltam vele, hogy majd pislogok, amikor reflexszerűen, természetesen kell. " Lehet, hogy álmodsz! És azt hiszed, hogy nem akarsz pislogni, közben meg csak nem tudsz!". Határozottan éreztem, hogy tudnék pislogni, de csak a fejemben lévő hang kedvéért nem fogom megtenni.

Fáj a fejem. Nem tudtam megmondani magamnak sem hogy, milyen régen nem pislogtam már ott a padban. Talán egy fél perce, de lehet, hogy csak pár másodperce. Továbbra is biztos voltam benne, hogy képes lennék pislogni. Az idő telt. Pontosabban már abban sem voltam biztos, hogy telik. "Nem mersz pislogni ugye?"- az ember legfőbb ellensége önmaga és ez emiatt, a gyökér hang miatt van.

Ott ült a testem a padban. Ott voltam benne én, aki nem akartam pislogni. És ott volt az én fejemben az öntelt fasz, aki azt akarta, hogy pislogjak. Azért sem tettem.

Iszonyatosan szúr a fejem és nem képes elhallgatni: "Gyerünk, próbáld meg! Na, mi lesz?". Nyílván való volt számomra, hogy képes lennék pislogni, de azért elkezdtem nézegetni a teremben. Mindenki egytől-egyig a telefonját bújta agy halott zombiként.

Ránéztem a folyamatos beszédben lévő előadóra. Éreztem, hogy ennyi unalmas és érdektelen beszédre nem képes az emberi lét. Meggyőződésem volt, hogy a nő már nem tud önmaga lenni. A nő, akit látok már csak egy mozgatott test, ami ott áll és a hang a fejében annyira átvette az irányítást az élete felett, hogy már az ő szavait képzik a hangszálak. És abban az érzéketlen embertelen tanári keretben valahol elnyomva sír egy sarokban az igazi emberi énje, aki olykor még szeretett társalogni a most uralkodó hanggal.

- Szerinted ez egy álom? - böktem meg a haveromat, kizökkentve telefonos mámorából.

- Már miért lenne az? Néha olyan elvont tudsz lenni. - jegyezte meg halkan miközben pillanatra sem nézett fel. Csupán a játékot hagyta félbe, és amíg hozzám beszélt az éppen aktuális chat ablakait ellenőrizte, majd folytatta az abszolút debil szintű pingpong meccset, ahol abbahagyta.

"Pislogj egyet és megtudod"- folytatta a hang a fejemben, de már abszolút nem törődtem vele. Ha ez a valóság, akkor is csak egy álom. Lényegtelen, hogy pislogok e vagy sem. Úrrá lett rajtam egy felszabadult, értelmetlen őrjöngő érzés. "Ne!" - a fejemben a hang ezt kiabálta, de nem érdekelt megfogtam a "haverom" füzetét és izomból a mellettem lévő ablaknak vágtam.

Minden szem rám szegeződött. Mintha tömegsírból felkelt zombik néztek volna rám. Páran felnevettek, de a legtöbben csak döbbenten figyeltek. A tanárnő fejét elfordítva kérdőn mustrált a szemével.

- Úgysem jegyzetelt semmit. - pillantottam közbe a haveromra, aki ahelyett, hogy ideges lett volna inkább küzdött a megsértődöttség és a meglepődöttség fojtogató hatásával.    

- Így akkor sem viselkedünk! - válaszolt teljesen érzéstelenül a tanárnő testén keresztül a belső önkényes hangja.

- És ha jól esett? - többen ismét felnevettek, bár amikor körbe néztem láttam, hogy páran máris a telefonjaikba temetkeztek, folytatva ott ahol félbeszakítottam őket. A nő szája elakadt a visszaszólásomon.

- Kérem, hagyja el a termet. - mondta büntetés vággyal és megszégyenítési céllal a hangjában.

- Ez igazán felemelő ajánlat. Köszönöm. - vágtam vissza és a táskámat a hátamra csapva felálltam.

A nő szóra se méltatta a viselkedésem. Elindultam az ajtó fele. Már folytatta is az értelmetlen anyagot, ami elmondhatatlan dühöt és csalódást és hányingert okozott bennem. -  EZ CSAK EGY ROHADT ÁLOM! - üvöltöttem vissza. Ismét rám tekintett mindenki. Megálltam és csodálattal néztem az undorító látványra. Élő emberek saját akaratukból egy teremben összezárva fetrengenek a saját mocskukban.

-  Kérem, mondja meg a nevét. És a kódját. - a kód, csak egy rohadt kód vagyunk mindannyian. Ezzel teljesen elborult az agyam. Nem akartam többé részese lenni ennek az öngyilkosságnak. Neki iramodtam és felugrottam az első asztalra. Amilyen erősen csak tudtam kirúgtam a telefont a szerencsétlen lány kezéből. Darabokban hullott a földre a falnak csapódás után. A padokon ugrálva mentem el a tanárnőig. Az arca undorral és szánalommal volt tele.  Leugrottam párcentire mellé. Csak állt ott groteszken a mutatópálcájával a laptopja mellett. Mélyen belenéztem a szemébe. Üresség, tátongó üresség.

Csak néhány centiméterről bámultam az elveszett nő undorral teli képébe. Koncentráltam. Kerestem a tekintetében valamit. Ott álltam előtte és zavarba ejtően fürkésztem. A szívem olyan hevesen vert, hogy minden ritmus ütését éreztem a bőrömön. Dobban és dobban. Hirtelen megtaláltam.

Ott ült rozsdás lánccal a bokáján a penészes falakból alkotott sarokban. Láttam a szemén keresztül a nőt, aki rabságba esett, aki valaha volt. A rabnő meztelenül és piszkosan didergett a cellájában. Arcára a könnyek rászáradtak. Kisírt, bevérzett szemét hirtelen rám vetette, látott engem éreztem. Hirtelen megcsókoltam.

Ott álltam az oktatóval az előadó figyelmének központjában. A meglepődöttségtől a teste néhány másodpercig nem ellenkezett. Aztán hirtelen újra a "hang" lett rajta úrrá és egy gyors és ideges mozdulattal ellépett tőlem.

Az osztály közül többen tátott szájjal bámultak a nő mellettem leírhatatlanul fújódott felfele a méregtől. Egy dolgot akartam csak tenni. Ezt a szenzációs őszintepillanatot lenyugtázni egy pislogással.