felnőtt gyerekeknek, akik a mesék mögé látnak
és gyerek felnőtteknek, akik a mesékbe látnak
Hol volt, hol nem volt még az Óperenciás tengeren is túl, de még a Disneylanden is túl, ott ahol a kurta farkú malac a Barbie babákkal együtt túr, volt egyszer egy hatalmas nagy kastély. Ebben a mozgólépcsőkön forgó palotában egy roppant gazdag ember élt feleségével és három lányával. Szalámigyárosként akkora vagyonra tett szert, hogy mindenki királynak nevezte. Kincstárai tömve voltak színarannyal, raktárai roskadoztak a töménytelen sok mindentől. Olyan iszonyúan gazdag volt, hogy minden szolgálójának külön emeletet tarthatott fenn a palotában, természetesen saját számítógépes játékokkal felszerelve.
Hiába volt azonban a rettentő sok kincs, hiába a szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb játékok, a királylányok mégse voltak boldogok. Egész nap csak szájukat lebiggyesztve járták a fényesre vikszolt padlójú termeket, keresve valamit, ami felvidíthatná őket, megmutatná nekik életük értelmét. Ahogy egy nap a legnagyobbik lány sírdogálva sétálgatott a kertben megszólította őt egy öregasszony:
- Miért búsulsz édes lányom?
- Jaj, ne is kérdezze néném – így a királylány – nagy az én bánatom, nem segíthet azon senki és semmi.
- No már én azt el nem hiszem, nincs olyan baj széles kerek e világon, mit ne lehetne megoldani. Mondd csak el, mi torzítja sírásra rózsás arcodat?
- Az én szörnyű nagy bajom, hogy hiányzik nekem valami. – suttogta elhaló hangon a leány.
- Neked? Hiszen édesapád udvarában minden van. – csodálkozott az ősz öreg nénike.
- Hát éppen ez az – sóhajtott a leány – mindenki azt mondja, hogy itt minden van, én mégis olyan üresnek és unalmasnak látom az udvart. Na most mondja meg néném, mit tegyek?
- Indulj el és keresd meg a Mindent. – mosolygott rejtelmesen az öregasszony – s aztán olyan hirtelen tűnt el, hogy a királylánynak annyi ideje sem maradt, hogy megkérdezze, merre induljon.
Hej, de sokat törte ez a beszélgetés után a legidősebb királylány a fejét! De hát, hova menjen, merre induljon, mit tegyen? Aztán – vagy úgy három nap múlva – úgy döntött mégiscsak felkerekedik és megkeresi a Mindent, elhozva azt húgainak is, megmentve őket az örökös unalomtól. Az ötlet már megvolt, de a terv még nem. Azt biztosan tudta, hogy nem szól senkinek, hiszen akkor lebeszélnék az indulástól. Hogy mégis vigyen magával valamit, elvitte kedvenc kispárnáját. Óvatosan kiszökött a kapu riasztó rendszerén, aztán uccu neki vesd el magad, addig futott, amíg a palota teljesen eltűnt a háta mögül. Ott aztán leült egy fa alá pihenni. Alig ült ott egy kicsit, hát uramfia hirtelen ott termett előtte egy sovány kis koldusgyerek. Kéri szépen a király legnagyobbik leányát, mászna fel a fára, hozna le neki néhány piros almát, mert már nem evett három napja. De a királylány csak ült kényelmesen párnáján úgy téve, mintha nem is hallotta volna a legényke kérését. Közben így dohogott magában: „hogyisne, hogy én felálljak, sőt, még másszak is! Mikor ilyen sokat gyalogoltam, fáradt vagyok…” Éppen ásítani készült, mintegy nyomatékosításként arra amit gondolt, amikor hirtelen meghasadt az ég, és mennydörgött egy hang:
- Te világ lustája, nem szégyelled magad?! Takarodj haza, míg nagyobb kárt nem teszel a világban s az tebenned.
Megijedt erre a legnagyobb királykisasszony s úgy futott haza, hogy a párna csak úgy verdeste a lábát. Hazaérve senkinek se mondott semmit, folytatta tévékészülékek és számítógépek közti unalmas életét.
Telt múlt az idő. Sok minden megváltozott az udvarban, de a lányok ugyanolyan szomorúak maradtak. Talán két holdtölte után, a középső királylány sétálgatott az udvarban a felhőket bámulva, lecsüggesztett szájjal. Egyszercsak elébe toppan ugyanaz a töpörödött nénike, kérdezve mi a bánata. A leány húzódozott, hümmögött, de végül csak kivallotta mi bántja. Ugyanaz volt az, mint a nővérének így hát ugyanazt a tanácsot kapta. Ő is elindult a Minden megkeresésére. Azonban ő sem indult üres kézzel, előbb apja kincstárából megtöltött egy zsákot csillogó aranytallérokkal. Nem hiába voltak testvérek a királykisasszonyok, hasonlítottak egymásra. A középső lány is arra futott, mint a nővére, s kifogyva a szuszból ugyanannak a fának a tövébe roskadt le. De nem tudott megpihenni, már ott állt előtte a toprongyos legényke, kérve egy kis pénzt, hogy tejet vehessen a faluban.
- Még mit nem! Hogy én adjak a szépen csengő aranytallérjaimból neked? Hát az mégsem járja, ez az enyém, kell nekem, hozzám tartozik.
Szinte ki sem tudta ejteni utolsó szavait, már zengett az ég, csattogtak a villámok, dörgött az ismeretlen hang:
- Te világ fösvénye, nem szégyelled magad?! Takarodj haza, míg nagyobb kárt nem teszel a világban s az tebenned.
Szégyenkezve, dolga végezetlenül kullogott haza a középső királylány, hallgatva kalandjáról.
Telt múlt az idő, talán hét holdtölte is eltelt már, mikor egy nap a legkisebb királylány sétált búskomorságba merülve a kertben. Őt is megszólította a ráncos öregasszony, ő is kivallotta, hogy mi sanyargatja szívét. Elpanaszolta bánatát, hogy folyton azt hallja, milyen jó neki, hogy mindene megvan, s ő neki mégis hiányzik valami. Ő is azt a tanácsot kapta, mint nővérei. Keresse meg a Mindent. No a legkisebb királykisasszonynak se kellett több bátorítás, nem gondolkozott, nem töprengett többet, felkapta kicsi foltos macskáját s már futott is vele világgá. Futott, futott olyan messzire, ahol azelőtt még sose járt, aztán, ahonnan már nem látta a kastélyt leült megpihenni. Ott is termett előtte a szegény legényke egy irtózatosan rémisztő maszkot viselve. Meg is ijedt úgy de úgy a lányka, hogy szívverése hangosabb volt sikolyánál. Még meg se szólalhatott, már hallotta a hangot a sötét égből mennydörögni:
- Te világ gyávája, nem szégyelled magad?! Takarodj haza, míg nagyobb kárt nem teszel a világban s az tebenned.
De a kicsi királylány biza nem fordult vissza a figyelmeztetés ellenére se. Kalapált a szíve a félelemtől de megemberelte magát, s miután megpihent, folytatta a Minden megkeresését. Ment, ment a király legutoljára született lánya, ment hét napon és hét éjszakán át, nem kímélve magát.
A nyolcadik nap reggelén azonban egy sűrű, sötét erdőbe jutott, ahol vakon botorkált fától fáig. Sokszor megbotlott, sokszor karcolták össze az ágak, ő mégis folytatta útját a rettenetes erdőn keresztül. De olyan sötét volt, az erdő mélyében, hogy akármennyire is vigyázott csak belezuhant egy gödörbe. Zuhant a kicsi királylány, zuhant az ismeretlen mélybe, úgy megijedt, hogy még kiáltani is elfelejtett, csak szorította magához foltos macskáját. Egy nagy zuppanással le ért a gödör fenekére, de ott egy ismeretlen, addig sose látott világ tárult elébe. A fák lilák voltak és tyúkok termettek rajta, a sárga égbolton meg ibolyák szárnyai csattogtak. A kicsi királylány megszeppenve bár, de leküzdhetetlen kíváncsisággal kémlelt körül. Még ki se csodálkozhatta magát eléggé a sok újszerű dolog láttán, már mellette termett három kicsi manó. Mindhármuk hegyes sipkája csak úgy rezgett a kíváncsiságtól, rögtön faggatni is kezdték a számukra idegen lányt. Tudni akartak mindent, hogy honnan jött, mi járatban van és hogy tud-e jól főzni. A királylány rendre elmesélte az útját, azt is, hogy miért indult el s azt is, hogy hogyan esett bele a lyukba. Miután jól kibeszélgették magukat, megérte szépen a három manót, segítsenek neki visszajutni a saját világába. Azok nem örültek a kérésének (titkon már elhatározták, hogy hazaviszik, vigyáznak rá, s ő cserébe főz és mos rájuk), de mikor látták az elhatározást a lány könnyes szemében csak beadták a derekukat. Elvezették őt egy irdatlan nagy és olaj szagú, fekete géphez, ami fülsiketítően csikorgott, ahányszor csak mozgásba hozták. Mielőtt elbúcsúzott volna a kicsi királylány a három újdonsült barátjától, azok adtak neki egy távirányítót és egy tanácsot. Azt mondták, ahhoz, hogy megtalálhassa a Mindent meg kell keresnie a Földanyát és vele kell beszélnie. A távirányítóra csak annyit mondtak rejtelmes mosollyal, hogy hasznát veszi még. A királylány hálálkodások és jó kívánságok közepette, kissé bátortalanul, de bemászott a gép belsejébe, a manók meg elindították a szerkezetet.
Megkönnyebbült sóhajjal lépett ki a szabad levegőre, még úgy is, hogy továbbra is a barátságtalan erdő közepén állott. Hirtelen nagyon jókedve kerekedett, hiszen már azt tudta legalább, hogy ki lehet segítségére. Kis cicáját simogatva folytatta vándorlását. Nagyon sokat mehetett, mert már nagyon éhes volt és fáradt, amikor hirtelen meglátott egy ablakot pislákolni a sötétben. „Hátha itt lakik a Földanya, akiről a manók beszéltek, vagy ha nem is, legalább azt megengedi a kunyhó tulajdonosa, hogy lepihenjek.” Így okoskodott a kicsi királylány míg közelített a házikóhoz. Illendően bekopogott, majd benyitott.
- Adjon Isten, öreganyám – mondta a lányka mivel a gyér gyertyalángnál csak egy vénséges vén, rút öregasszonyt látott.
- Adjon Isten, édes lányom, mi járatban vagy itt, ahol még a madár se jár? – üdvözölte a vénasszony negédes mosollyal.
Erre a kérdésre a királylány töviről hegyire elmesélte, hogy ki ő, hogy miért keresi a Mindent, hogy hogyan találkozott a manókkal, s ők kihez küldték tanácsért. Felragyogott erre a vénasszony bibircsókos képe és ezt mondta:
- De hiszen akkor éppen jó helyen jársz, én vagyok a Földanya és mivel öreganyádnak szólítottál, segítek is neked, ha előbb leszolgálod az árát.
Hamar meg is egyeztek abban, hogy a királylánynak három napot kell szolgálnia, ami egy esztendő. A vénasszony, aki igazából boszorkány volt és csak eljátszotta a Földanya szerepét, azt a feladatot tűzte ki szolgálójának, hogy minden nap végére szedjen neki egy nagy csokor virágot az erdőből. Titokban már dörzsölte is a tenyerét, mert abban is megállapodtak, hogyha a lány nem teljesíti a feladatát, akkor egész hátralevő életében a boszorkányt kell ingyen szolgálnia. Ezzel le is feküdtek aludni.
Másnap a boszorkány már kora hajnalban talpon volt és óvatosan kiosont a házból, vigyázva nehogy felébressze új szolgálóját. Kiment az erdei tisztásra és elvarázsolta a virágokat. Aztán haza sietett és fellármázta a lánykát. Futott szegényke ijedten a tisztásra virágot szedni, nem akarta, hogy egész életében a csúf vénasszonyt szolgálja. De ahogy közelített egy szépen kinyílt virághoz, hogy leszakítsa, az azonnal visszabújt a földbe. A királylány ilyen csodát még sose látott, de még a macskája is értetlenül nézte a virágok különös viselkedését. A szegény királylány egész nap hajlongott, futkorászott, de egyetlen szál virág nem sok, annyit sem tudott leszakítani. A nap már lemenőben volt, amikor kétségbeesésében eszébe jutott a manóktól kapott távirányító, elővette szaporán, megnyomott rajta találomra egy gombot, s hát Uramteremtőm, az összes virág megmerevedett. Hatalmas csokorral szedett belőlük, majd boldogan indult haza. A boszorkány csak hápogni tudott meglepetésében, amikor meglátta a csokor virágot a lány kezében. De nem volt mit tegyen. S így volt ez a második s a harmadik nap is, hiába mondta el a leghatásosabb varázsigéket, a szolgálója csak hozta estére a virágokat. Lejárt a három nap, az esztendő. A kicsi királylány kérte a fizetését, vagyis a Mindent, hiszen ő úgy tudta, hogy a Földanyához szegődött el. A boszorkány kénytelen kelletlen kivallotta az igazat. Azt hitte, hogy az átverés miatt a volt szolgálója azon nyomban megöli őt, de a legkisebb királylány csak elköszönt tőle és továbbindult.
Bandukolt tovább a szalámikirály legkisebb lánya a macskájával, hegyekre fel és dombokon le. Talán már olyan sokat mentek, amekkora nincs az egész földgolyó, amikor egy folyóparthoz értek. Abban a folyóban élt a Földanya. A királylány egészen közel ment a folyóhoz, hogy fáradtságát egy kis hideg vízzel enyhítse, de ahogy belenézett egy homályos alakot látott elsuhanni. Megszólított őt:
- Ki vagy te, vízi lény?
- Én vagyok a Földanya – csobogta a folyó.
- Ha tényleg te vagy a Földanya, kérlek segíts nekem és nővéreimnek, hogy megtaláljuk a Mindent, mert anélkül nem ér semmit az életünk. – panaszolta a királylány.
- Nagy dologra vállalkozol, kicsi lány, a Mindent csak kevesen birtokolhatják, de ha tényleg ezt akarod, menj a Hajnal-várba.
Az utolsó szavakat már alig hallotta a legkisebb királylány, mert a Földanya már messze úszott tőle. Az útbaigazítástól visszanyerte erejét a kicsi vándor és miután foltos macskája is eleget lefetyelt a hűsítő vízből, tovább indultak. Nagyon sokat vándoroltak, heteken keresztül csak mentek, mentek, mindig a hajnal irányába. Nem ismert a királylány fáradtságot, elcsigázottságot, szemét képzeletben a célra függesztette és le se vette róla. Sokszor elképzelte, hogy nővérei hogy fognak majd örülni, ha haza viszi nekik a Mindent, eljátszott a közös, tökéletes jövőjük gondolatával. Nagyon sok idő és gyaloglás után végül csak megpillantotta a Hajnal várat. Rózsaszín volt és bíbor vörös egyszerre, mozgott és állt egyidőben. A királylány szíve majd’ szétrepedt a boldogságtól, melyet a cél elérése adott. Magabiztosan ment a kapu felé, amikor hirtelen elébe toppant egy hatalmas, tűzet okádó, hétfejű sárkány. Mind az összes fejéből, csak úgy csaptak ki a lángok, leperzselve mindent, ami csak útjukba került. Megijedt, a kicsi lány, de nem volt hova hátrálni, így remegő hangon ugyan de vakmerően szólt a szörnyeteghez:
- Kotródj utamból, rút bestia!
Természetesen a sárkány nem ijedt meg ennyitől, hanem ezt mennydörögte le a legkisebb királykisasszonyra:
- Én innen félre nem állok, mert ide ember fia be nem teheti a lábát, amíg én élek!
- Akkor meg vannak számlálva az óráid! – kiabálta a közben bátorságra szert tett királykisasszony.
- Hát jó, nézzük elég bölcs vagy-e? Erre felelj, ha tudsz, de gyorsan: mi az ami az égig ér és mégse?
- Hát ez is kérdés? – kacagott a királylány – Ez a felhőkarcoló.
Alighogy a királylány a megfejtést kimondta egy velőtrázó ordítás kíséretében a sárkány egyik feje eltűnt. Maradt neki hat. Megrázta magár a rút bestia, s már mondta is egyik feje, míg a többi folyamatosan tűzet hányt.
- Jó, jó. Látom bölcs vagy. Hát most erre felelj: mi a te legnagyobb hibád?
Gondolkozóba esett a király legkisebb lánya, mert tudta ő jól, hogy a gyávaság az, de nem merte megmondani. A sárkény sietette, benne meg felülkerekedett az őszinteség, úgyhogy nagyon halkan, de csak kibökte a választ. A sárkány megint felüvöltött fájdalmában és mostmár csak öt fejével nézett a betolakodóra.
- Az igazmondás próbáját is kiálltad, lássuk mi lesz veled ezután. – mondta a sárkány miközben a lányka fejére tette hatalmas mancsát.
A legkisebb királylánynak annyi ideje sem volt, hogy elkezdjen gondolkozni a sárkány szavainak jelentésén, máris úgy látta, hogy otthon van, méghozzá egy temetésen. El kellett teljen néhány perc, mire megértette, hogy az a saját temetése. Hirtelen nagyon szokatlan félelem rándította össze a szívét, sírni szeretett volna, de megerősítette magát és megpróbálta közömbösen nézni az eléje táruló jelenetet. Egy állati üvöltés térítette magához.
- Hát rajtad nem fog az álom se, a félelem se?! – üvöltötte a sárkány miközben tapogatta ötödik fejének üres helyét. – Hát jó – folytatta erőltetett nyugalommal – akkor most menj és pihenj meg, még látjuk egymást.
Csodálkozott a legkisebb királylány, hogy csak így elengedi a szörnyű bestia, de örült is, mert már rettentő fáradt volt. Ahogy pihenő helyet keresett egy bokor alatt talált egy üveg tejet. Nem is találhatott volna jobbat, mert ő még csak evett az út közben bogyókat, gombákat, amit talált, de szeretett macskája már nagyon régóta éhezett. Ahogy akarja kitölteni a tejet a macskának észrevett egy éhes-tekintetű fekete macskát is ólálkodni körülötte. Gondolkodott egy kicsit, aztán mégis két egyenlő részre osztotta a tejet a két macska között. Egy távoli üvöltés és szitkozódás hangfoszlányai ütötték meg a fülét. Tudta, hogy akaratán kívül is átment az igazságosság próbáján, s hogy már egy fejjel kevesebbel kell megküzdenie.
Ült a fa tövében, nézte a vidáman lefetyelő macskákat, amikor sírásra lett figyelmes. Halálosan fáradtnak érezte magát, mégis felállt és elindult a hang irányába. Nem kellett messzire mennie, meglátta a síró lányt. Kérdezte tőle, mi a bánata, mire az azt felelte, hogy nem tudja befejezni a szövést, amit az anyja rábízott s ezért biztosan ki fog tőle kapni. A Mindent kereső királykisasszony fáradtságot nem kímélve segített a szövőlánynak hajnalig szőni. Amikor befejezték örömmel hallotta az újabb üvöltést. El is határozta, hogy visszamegy és megint megpróbál bejutni a kapun. Ezúttal nagyon kedvesen fogadta a kétfejűvé vált sárkány:
- Látom már, ó úrnőm, hogy szíved bátor, lelked nemes, nem torzítja sem lustaság, sem részrehajlás, engedd meg, hogy bevezesselek váram kincstárába. – hízelgett képmutatóan a rút bestia.
A legkisebb királylányt azonban hiába vezette egy irdatlan nagy terembe, ahol a plafonig értek az aranyrudak, ékszerek, koronák, ezüstök és drágakövek. Ő semmihez sem ért hozzá. Ő nem ezért jött, neki a Minden kellett. A sárkánynak elpukkant az utolsó előtti feje is, mivel a király legkisebb leányát nem fertőzte meg a kapzsiság járványa. A megcsonkított, vérző sárkány térdre borult a királylány előtt és úgy könyörgött, hogy kegyelmezzen meg neki, ne ölje meg, hiszen nem rossz ő, csak a kapu védelme a feladata. A királylánynak megesett a szíve rajta és elengedte, annál is inkább, mert már nagyon bekívánkozott a várba.
Remegő szívvel lépett be a kapun, érezte, hogy az, amit keres, már egy karnyújtásnyira van tőle. Az első terembe nagyon óvatosan lépett be, nem tudta mire számítson, de az teljesen üres volt. Üres volt a második, harmadik, negyedik terem is. A legkisebb királylány kezdett nagyon kétségbeesni, attól tartott, hogy hiába tett meg ekkora utat, hiába ment keresztül annyi viszontagságon, mégsem találja meg a Mindent. Aztán a hetvenhetedik terem közepében talált egy tükröt. Ezer meg ezer gondolat futott át az agyán, próbálta kitalálni, hogy miféle varázstükör lehet az. De amikor felvette és belenézett látta, hogy az egy teljesen normális, hétköznapi tükör. Csalódottságában szinte földhöz csapta a tükröt, amikor egy gondolat szöget ütött a fejében: még egyszer belenézett a tükörbe, nézte a saját szemeit és szép lassan rájött, hogy a Minden, amit keresett, benne van. Nem kell messzi vidékekre menni és szörnyekkel küzdeni, mert a Minden mindvégig benne volt, csak fel kellett fedeznie önmagában.