Végy mintát a jóból!
A remény hal meg utoljára
Minden embernek van célja, álma
Sokan feladják, de van,
aki a legnehezebb utat is végigjárja.
Biztos vagyok benne, hogy a kedves olvasó is álmodozott már, a jövőn törte a fejét elkalandozva különös helyekre, távol a rohanó világtól.
Én is úgy vagyok ezzel, mint más. A lovak iránti szeretet fogságba ejtett, s akárhogy próbáltam kiszabadulni, annál nagyobb teherként csapódott vissza. Számtalanszor ábrándoztam, amint lovagolok a tavaszi réten, a lágy szellő simítja arcom, lovam hangos prüszkölésbe kezd, megindul, beugrik vágtába, s minden gondot hátrahagyva meg sem állunk a világ másik végéig. Sokszor a sírás fojtogatott, amiért nem volt lovam, s mikor az utcán megláttam egy-egy szekeret a szívem összeszorult a fájdalomtól. Már kezdtem mindent feladni, de a lovak iránti szeretetet sosem tudtam elfelejteni.
Egyszer azonban történt valami, ami nagymértékben megváltoztatta az életemet. Egy nyári délután sétáltam az utcán, amikor megpillantottam egy lóhátast. A nagy izgalomban még a lélegzetem is elakadt. Alapvetően egy csendes lány vagyok, s nem kezdek el beszélgetni mindenkivel, aki az utamba akad, azonban most kivételt tettem. Összeszedtem minden bátorságomat, s megkértem a lovast, hadd üljek fel egy kicsit. Szerencsére beleegyezett, majd miután felpattantam a lóra, elkezdte vezetni.
- Szereted a lovakat? - kérdezte.
- Igen. - válaszoltam csendesen.
- És szeretnél lovagolni? - folytatta a beszélgetést.
- Persze, csak az a baj, hogy nincs, aki tanítson. - mondtam szomorúan.
- Gyere el holnap, majd én megtanítalak.
Nem hittem a fülemnek. Olyan boldog voltam, mint még soha. Futottam haza, mindent elmeséltem az elejétől a végéig.
Attól fogva napi rendszerességgel jártam lovagolni, közben az izomlázzal szenvedve, azonban ez mégsem tántorított el, mert az öröm elfelejttette minden fájdalmamat.
Két hétig jártam folyamatosan, alig vártam a fél hetet, -akkor kezdődött az óra - mindig hamarabb ott voltam a kelleténél. Így volt ez a 15. napon is. Felkaptam a lovagló felszerelést, siettem a megszokott helyre, de sem a ló, sem a gazdája nem volt ott. Az édesanyjától tudtam meg, hogy az oktatóm visszament dolgozni, a lovat pedig magával kellett vinnie, mivel otthon senki nem tudta volna eltartani.
Mindenre számítottam, csak erre nem. Mondanom sem kell, hogy a sírás fojtogatott a hír hallatán. Egy óriási gombóc költözött a torkomba, meg sem tudtam szólalni. Amikor hazaértem könnyek közepette mondtam el, mi történt. Mindenféle érzés kavargott a fejemben. Visszagondoltam a találkozásra, a legszebb emlékekre, de ugyanakkor eszembe jutott az elmúlás, hogy soha többet nem tudok lovagolni.
Telt - múlt az idő, beletörődtem, hogy újra visszakaptam a régi életemet, s ismét csak az álmodozás maradt. Azonban nem adtam fel a reményt, mert valahogy éreztem, még találkozni fogok azzal az emberrel.
Úgy is lett. Néhány hónappal később találkoztunk, elmondta, hogy már a munkahelyén is lehet lovagolni. Olyan boldogság töltött el, mint az első találkozáskor. El is mentem, s ahogy telt az idő, egyre tovább maradtam. Néhány alkalom után már egész napokat töltöttem ott. Rendszeresen jártam, mikor elkezdődött az iskola csak hétvégén tudtam menni, de akkor úgy feltöltődtem élményekkel, hogy egész hétig erőt adott a tanulásban. Szerencsére még most is járok lovagolni, ugyanarra a helyre, s ugyanaz az oktató oktat, aki megváltoztatta az életemet, és új reményt adott - mint kiderült nagypapámnak volt a munkatársa és a legjobb barátja.
Nos, kedves olvasó, gondolkozzon el ismét az álmain, s remélem a történetemmel tudtam segíteni, vagy legalább reményt adni. Mindenkinek beteljesül az álma, van, akinek hamarabb, másoknak később, de egyszer biztos. Legtöbbször a legváratlanabb pillanatokban történnek a legszebb dolgok. Én megtanultam, hogy bízni kell az álmokban, s egyszer minden jóra fordul.