Évszám
2012
Beküldő
Alma
Az emberi értékek kerültek válságba korunkban, ezért az emberek szívét kell megújítani – mindenestül.
Karácsony előtt volt néhány nappal, emlékszem. Az emlék egyre homályosodik, és attól tartok végleg felemészti a megszokás.
Felmerült bennem a kétely: vajon felcseréltem a valóságot az illúzióval?
Sosem őriztem rózsaszín világot - még a képzeletemben sem, komor ködbe burkoltam már jó rég ezt a kimeríthetetlen étert. Az új nap, új gondolkodás, új vélemény mondakörön már rég túl vagyok.
Pesten voltunk,épp a parkolóban vártunk. Az ülésemet árnyékba borító kopár fák képzelt lombjai között átszűrődött néhány fényfoszlány kényes fátylat húzva maga után. Az ablakon már hervadtak a jégvirágok. A fagyott, térképszerű kis erecskék kezdenek egymásba olvadni és lassan megértem miért is hívják így ezt a tüneményt. Ilyen a végtelenbe nyúló mámoros ölelésre is csak a természet képes.
Őrt álltak kint a fák védelmezve önmagukat a gyárak és üzletláncok pöfögő és morajló zsibajától. Előttük elfajult gyerekek értelmetlen érzéketlenséggel sértették egymást halálra, először csak szóval, aztán talán... Az indulatból hozott döntések következménye beláthatóbb, mint gondolnánk.
Elfordultam a jól táplált fiatalságtól és nem messze tőlük a másik végleten akadt meg a tekintetem. Öreg koldus ember, aki miután gondosan körültekintett, felszabadultan kapott fel a hókupac mellől egy elhagyott fél pár kesztyűt. Meglepően a kezét szabadon hagyva hihetetlen gyorsasággal a nadrágján tátongó szakadást próbálta befedni vele. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen gyors mozgásra is képes ez a remegő alak.
Az arcán azonban ugyan azt a gonoszságot láttam, mint amit a gyerekek fel-feltűnő tokás képein. Majdhogynem olyan, mintha ösztönössé válna a gyűlölet...
Majd hirtelen a fókuszálatlanság következtében saját arcom rajzolódott ki az ablak tükröződő üvegén alig láthatóan. Úgy éreztem, mintha én is ott lennék, ott kint, mellettük.
Hol a békés karácsony, amiről minden mesében írnak, és ahol az egész család ugyanolyan meleg pulóvert vesz fel, tudod, mint a filmekben? Amikor egy kis időre megáll mindenki, átértékeli az álmait, és figyel a másikra, hogy önzően szeretet kaphasson.
Ez a legnehezebb, elveszteni a biztonságba vetett hitünket - apránként ráeszmélni a hiányra és rátalálni az igaz világra. Éntelen a lét és küszködik a gyomor a nyomor ellen, de én érezni szeretném a cukorszirupos világot, hinni a láthatatlan világ láthatóságában.
Akkor úgy gondoltam valami elveszett. Ma már a megdöbbenés tipikus fintora sem ül ki arcomra hasonlóak láttán szerte az országban.
A reményvesztettség állapota. Olyan, mintha üres lennék, mintha minden, ami eddig feltöltött az csupán remény lett volna.
A végső konklúzió ezzel szemben az, hogy sohasem tudom meg, hogy mikor van igazam: ha hiszek, vagy ha sem.
Így inkább hiszek. Mert akarok. Ez az első lépésem egy szebb holnap felé!
Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa.