Recseg a hang, hangyás a kép, de elkezdődik az adás. ' Tapsvihar. Egy újabb napon, egy újabb sikeres előadáson vagyok túl. És tapsvihar. Valahogy mámorít, és az egekbe emel, miközben tudatja velem, hogy én vagyok az, akit az emberek akarnak. Gyerekkorom óta arra vágytam, hogy éljenezzenek a szájak, kívánjanak a szemek, értem harsogjon a taps. Most, mikor már felnőttem, tudom, hogy egyetlen egy dolog segíthet hozzá mindehhez, és az nem más, mint a Kokain. Eredeti, hamisítatlan, igazi. Csak Nálunk, ahol a legkisebb is számít, ha az adagról van szó. Vásároljon Ön is itt, nem bánja meg, csak minőségi árut kínálunk.'
- Ennyi!
- Végeztünk mára?
- Ja. Levetheted a maskarádat.
- Hányszor mondjam el Neked, hogy ez nem maskara, hanem az arcom te barom.
- és azzal a lendülettel nyakon szúrom a kameraman-t. Nem sokat bajlódik az élettel, hamar túlteszi magát a dolgokon, kivérzik és elalszik. Én bezzeg fáradt vagyok, mint mindig ilyenkor. Este hét óra van ember, és én még mindig olcsó reklámokban mutogatom magam. Pedig régen más volt. Teljesen más életem volt azelőtt, hogy változni kezdtem. Belülről indult el minde...
- Te még mindig itt vagy? Végeztünk már, nem rémlik? - vág bele a kameraember a kényszerképzetbe.
- Te még mindig életben vagy? - kérdezem.
- Hogy mi? Na, jól van, húzd el a csíkot mihamarabb. Holnap leadom az anyagot a főszerkesztőnek, te megkapod a pénzedet, azt mehetsz máshová mutogatni magad. Remélem, többé nem is látom a pofádat.
Kedves szavak, mi? Hát igen. De nem ér annyit, hogy felkoncoljam mindezért. Pedig szívesen megtenném. Mint azt a fiatal lányt a kiserdőben. De nem. Ma többet nem. Hah... Ő is azt hitte, hogy elengedem. Poén, mert nem engedtem el. A nyakát sem. Addig szorítottam, míg szusz volt benne...
De ez nem ide tartozik. Inkább rólam beszéljünk. Egyébként egy teljesen higgadt személyiség voltam, jó volt a megjelenésem is, kezdtek összejönni a dolgok, beválni a tervek. De éreztem, hogy megváltozik valami. Nem úgy, mint eddig, mert azt már megszoktam, hogy nem egyedül vagyok. Megszoktam azt, hogy magamban beszélek, hogy vitázok önmagammal, hogy egy egoista pöcs vagyok, meg mégsem. De most más tört rám. Mintha ki akartam volna bújni mélyen belülről a testemből, levetni azt a fiatal ruhát, hogy a megfáradt verziót ölthessem magamra. Folyamatos hányinger gyötört, pedig napokig nem ettem egy falatot sem. Vért köhögtem fel minden reggel, délben és - tulajdonképpen egész nap. Hol kevesebbet, cseppekben, hol többet. Vért és gőzölgő kátrányt. Eközben elkezdett fakulni a bőrszínem, sárgulni és nőni a körmeim dupla sebességgel. Hullottak a fogaim darabokban, napról napra egyre jobban, míg a végén csökevényes, de hegyes formában bújtak ki az ínyem alól. Ritkult a hajam, a fejbőrömön foltok jelentek meg, és lehámlott egy egész réteget. Aztán még egyet és így már alig maradt hús a koponyámon, csak egy vastagabb hártyaszerű valami. A szemeim hamar fáradtak lettek, és a végén már folyamatosan vérvörös volt mindkettő. De az arcbőröm volt a legijesztőbb. Mintha elengedett volna tartásából, és csúszni kezdett lefelé az egész arcom a helyéről. De megállt. Körülbelül 5 centit ereszkedett horizontálisan a föld felé. Nem nyújtottam szép látványt. Pláne, mert a szám egyre jobban kiszáradt és a szélén elkezdett repedni. Kábé az állkapcsom és a nyakam találkozásánál hagyta abba. Így is olyan 7-8 centivel nagyobbra tudtam nyitni a számat, persze nem örömömben. És mindezen felül a nyelvem hossza triplájára nőtt, érdes, hólyagos és hamuszürke lett a felülete.
Emlékszem az első napra, hogy mennyire nem érdekelt, és először észre sem vettem a változásokat, csak másnap, vagy harmadnap, amikor már drasztikusabbak voltak. De akkor már megrémültem. Hol zokogtam, összekuporodva a fürdőszobasarokban, fejemet verve a csempéhez addig, amíg nem lüktetett, vagy torkom szakadtából üvöltöttem miközben négykézláb másztam körbe-körbe a lakásban, órákon keresztül. De ami a legrosszabb, hogy nem tudtam, mi a következő stáció. Nem tudtam, hogy kihez fordulhatnék, és azt se, hogy hova mehetnék. Ott álltam -vagyis ültem, lábamat a mellkasomhoz húzva, kibőgött szemekkel - a világ végén, és a világ közepén egyszerre, egyedül, mint a kisujjam. Ott még volt idő, de már csak az emlékezetemben élt.
Dupla szégyen. Egyrészről mert véget akartam vetni ennek a metamorfózisnak egy hatalmas konyhakéssel, másrészről meg, mert nem sikerült. Hiába szabdaltam a gigám, és percekig hagytam, hogy ömöljön a vérem, hörögtem ugyan egy ideig, de nem lett vége, mert túl hamar beforrott a seb. Így itt maradtam. Talán azért, hogy elfogadjam mindezt. De még a mai napig sem tudom. Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor először megláttam a végeredményt- magam- a tükörben. A saját szemembe néztem, de mégsem az enyém volt, miközben a szám önkéntelenül dermedt mosolyra húzódott, ahogy egyre közelebb és közelebb mentem magamhoz megmeredt tekintettel. Megint meg akartam halni. Nem tudtam elmozdulni, se sírni, se nevetni, se érezni. Egy gondolat keringett a fejemben: igazam volt. IGAZAM volt. Csak álltam, és elemeztem azt a valakit ott szemben. Felcserélődtek a szerepek, mi? Tudtam... Tudtam, hogy aki bennem volt eddig, most a felszínre tört, és én, aki kívül voltam, most már csak gondolatként lehetek a képlet része. Tudtam. Mindvégig tudtam, hogy nem lehetek bolond. Az nem lehet, hogy elment az eszem, mert érzem, hogy nem egyedül birtokolok egy testet. Tudtam, de ez mit se számít már.
Hagytam, hagy vegye át az irányítást teljesen. Mintha én lettem volna az az üvegszem a fejben, ami eddig Ő volt. Tombolt. Éreztem a határtalan energiát, az erőt, ami eddig bennem volt, ami a részem volt és nem engedtem szabadjára. Elpusztíthatatlanok lettünk. Néztem, hogyan vagdossa élvezetből az ereit- amik az én ereim voltak-, hogyan nyújtogatja orbitális nyelvét, mintha ember nagyságú kígyó nyújtogatná, hogyan veri szét a berendezést, hogyan őrjöng, mint egy tébolyult órákon át. Neki nem fájt semmi, és ha akartam se tudtam volna kordában tartani.
Végig ott voltam. Mindvégig. Még akkor is, amikor ölt, mit ölt, öldökölt kényére-kedvére. De okosan, mert nem hagyott nyomokat. Arról én gondoskodtam. Éreztem minden áldozatunk utolsó lehelletét, láttam az utolsó színváltást a szemükben. Már számolni se tudtam, hogy hol, és mennyi életet ontott ki, hogy a tanácsomra, hányukat ettük meg, ropogtatva a csontot, tépve a húst, nyersen, úgy ahogy volt.
Ott voltam én is, ebben a szörnyetegben. Bezárva. És előre tudtam - ami beigazolódott - hogy én vagyok az utolsó áldozat. Belülről kezdett felemészteni. Nem éreztem semmit, csak az elmúlást. Csak az elmúlást. Hogy egyre kevesebb van hátra addig, amíg eggyé válok önmagammal. Gyors folyamat volt. De nem hiábavaló.
Mert mégis megmaradtam, és Ő is megmaradt. A formám ugyan nem a régi, de nem sikerült a terve, és így a kontrollt lassan teljesen átveszem felette. Már egyre ritkábban szólal meg és egyre szinte már nem is uszít, hogy öljünk. A napokban különösen szótlan volt. Most is itt állok, és tényleg érzem a vágyat, hogy kiontsam ennek a parasztnak a vérét, aki a kamerája mellett áll és magyaráz, hogy nem akarja látni a pofámat. De nem engedem. Inkább elsétálok, emelt fővel és nem hagyok a kísértésnek lehetőséget, mert különb...
- BLOAAAÁÁÁ!
Sugárban tört rám a hányás. Üvöltve adtam ki mindent magamból, vért, körömdarabokat, csontszilánkokat, mindent. A kameraman meglepődésében fellökte az állványt a kamerával együtt és hátraesett.
- Mi ez? - és folyt az epe a szám szélén.
- AZT HITTED ILYEN KÖNNYEN MEGSZABADULHATSZ TŐLEM, MI? AZT HITTED, HOGY TIED AZ IRÁNYÍTÁS? NA, NE NEVETESSÉL! - üvöltöttem.
- Nem. Nem lehet igaz, hogy átversz. Nem.
- EZ ITT A KANDIKAMERA HAVER! CSAK A PEZSGŐ NEM JÖN HOZZÁ! A FŐNYEREMÉNY ÉN VAGYOK! TELJES VALÓMBAN, ÉRZELEMMENTESEN ÉS TETTREKÉSZEN! CSAK TESSÉK, CSAK TESSÉK, ÉS LÁSSÁK, NEVESSÉK! ERRE VÁRTÁL NEM? TAPSVIHAR! ÉLJENZÉS! RIVALDAFÉNY! CSAK TESSÉK, CSAK TESSÉK, ÉS LÁSSÁK, NEVESSÉK! ITT VAN A VILÁG EGYETLEN, IGAZI, EREDETI ÉS HAMISÍTATLAN BOHÓCA! -rám mutat.
- ÉN? Nem! Engedj el! E-N-G-E-D-J E-L!
- NEM ENGEDHETLEK EL, DRÁGA BARÁTOM! A NÉZŐK MÁR VÁRJÁK AZ ELŐADÁST! ÉS MA TE VAGY A FŐ ATTRAKCIÓ! CSAK TESSÉK, CSAK TESSÉK, ÉS LÁSSÁK, NEVESSÉK! KEZDŐDIK A SHOWMŰSOR! DOBPERGÉS! ÉSSSSSSS AZ ELSŐŐŐŐ SZÁM BEMELEGÍTÉSKÉPPEN VELED KEZDŐDIK! - és a kamerás felé fordultunk.
Odamentünk a fekvő emberhez mindketten. Remegett. Hol volt már az előbbi önbizalommal teli, erős FÉRFI, aki LESZÓLT, MEGALÁZOTT ÉS ELKÜLDÖTT MINKET?! Sehol nem volt már. Úgy hisszük, becsurgatott a nadrágba a félelemtől. HAH. Mindenesetre így is FINOM FALAT VOLT. CSAK TESSÉK, CSAK TESSÉK! Nem hagytunk SEMMIT belőle, csak egy vértócsát. ENNYIT ÉRT.
Recseg a hang, hangyás a kép, de elkezdődik az adás. A földön heverő, betört kijelzős kamera képei következnek: csoszogás hallatszik a vértől nedves betonon' SS-SS-SS-SS. ENGEEEDJ EL!'. Hörgés. Majd a hörgésből röhögés lesz. 'SS-SS-SS-SS. TESSÉK, CSAK TESSÉK, LÁSSÁK, NEVESSÉK'... és véget ért az utolsó felvonásom.
„Az átalakulások nem kevés bátorságot igényelnek. Tudni kell akkor is nekilátni, ha még senki nem fogott hozzá, vagy ha senki sem tartja fontosnak, és dicséret sem jár érte. Ezek azok a változások, amelyeket egyénileg, saját magunkkal összhangban teszünk meg."