Rózsák a Gare du Nord-on

Évszám
2012
Beküldő
Matie

"Nem a világot érdemes megváltoztatni, és erre nincs is szükség. Elég, ha megváltoztatjuk az ember világról alkotott képét. A kulcs az emberben van, és az ember mindennek a kulcsa."

Fejét a korláthoz szorította. A kemény vas belemélyedt arcába, a rozsda fanyar szaga elnyomta fiatal, bársony bőrének illatát. Kezei izgalomtól elfehéredetten markolták a korlát függőleges rúdjait. Smaragdzöld szemei lefelé figyeltek, tekintete a vágányok között cikázott.
Az emberektől nyüzsgő Gare du Nord, Párizs legszebb pályaudvara számára mindössze egy háttérzaj volt most. A várakozás háttere. Egy háttér, mely egy boldog eseménnyel kecsegtet, nyüzsgését adja egy örömteli pillanathoz, embereket küld számára egy újabb éltető ajándékhoz.
Csak jönne már az a pillanat! Istenem, jönne már el! A lány kifésülte sötétbarna tincseit arcából és lazított a korlát markolásán. Izgalmában már annyira szorította, hogy ujjai elzsibbadtak és a szurkáló hangyaboly, mely életre kelt abban a pillanatban, hogy egy kicsit változtatott a fogáson, kizökkentette a beleélés álomszerű állapotából.
Körülnézett a pályaudvar felső szintjén. A sarokban, ahol ült, egyedül volt. Ritka és örömteli pillanatok egyike. Pár elsárgult falevél feküdt mellette. Elmerengett rajta, vajon hogyan is kerültek oda. Bizonyára az emberek hozták fel. Ráragadhatott cipőjükre és ők észre sem vették, milyen szép kis utasuk van. Talán akkor sem vették észre, mikor a levél belefáradt az utazásba, és lepottyant. Éppen itt, mellette. Bár ő is csak most vette észre. Igen, túlságosan elmerült a figyelemben. Figyelni tudott, mert őrá nem figyeltek. Ezért szerette ezt a sarkot. Olyan láthatatlan tudott itt maradni, amennyire csak szeretett volna. A mindennapi takarítás mindössze a korareggeli órákban látszott meg kis helyen, de itt még soha nem zavarták meg. Még soha nem állt meg mellette senki, soha nem kellett kerülgetnie őt az embereknek, és soha nem élte még át a félelemnek azt a gyomorszorító kínzását, hogy megszólítják. Nem, itt biztosan egyedül lehetett gondolataival és várakozásával.
Hopp! Ott van! Azonnal kiszúrta a rózsát, szemeit vonzotta a piros szín, hiszen minden nap ezt kereste.

A fiú egyszerű farmerkabátban volt, arcát rövid karimájú kalap takarta, barátnője törékeny testét lenge, sárga virágos ruha fedte, mely vele suhant át a peronon, ahogy a fiúhoz sietett. Mosolygott. A fiú átölelte, majd odaadta neki a piros rózsát, melyet eddig szorongatott. Mindketten zavarban voltak kicsit és az újra találkozás félszeg mámorában indultak ki a pályaudvarról a nagy vastestek között.
A lány a korlát mögül mosolygott. Ezek az ő percei. Csöndben, áhítattal ült.
Igen, az emberek olyan sokszínűek. Annyifélék. Lehet az illető ápolt, magas francia fiú, öltönyben és lakkcipőben, vagy idősödő, selyembe takart arcú indiai nő, esetleg farmernadrágos, élettapasztalatok vájta barázdáktól ráncos arcú világutazó, de ami mindig közös bennük, az a várakozás és a rózsa. A piros rózsa. És az izgalom. Mind izgatottak. Várják a vonatot, ami eléjük hozza boldogságuk tárgyát. Eléjük hozza a szerelmet. Ó, bárcsak neki is lenne egy ilyen barátja piros rózsával...
A korlát mellől figyelő lány átélte a pár izgatott boldogságát. A barátnő elveszi a rózsát, barátja a lány csomagját, majd, mint tökéletes pár, mint a szerelem hibátlan ideái, egymást átkarolva indulnak el a város felé.
Végignézett az embereken, azaz inkább csak úgy tett, mintha végignézne rajtuk. Külön-külön nem mert szemügyre venni senkit, kivéve a piros rózsás párokat. A többieket nem. A többiek mások mint ő. Tulajdonképpen mindenki az. Nem, ha jobban megnézné őket, még jobban kínozná őt saját magánya. Furcsa kis élete még egyedülibbnek tűnne, mert látná azok boldogságát, kiknek élete teljes. Csak egy boldogságot képes elviselni. A piros rózsáét. A piros szín megborzongatja, a rózsa látványára melegség fut át rajta. Borzongás és melegség. Vonzódik ehhez.
A tömeg kavargott odalent.
Hogy siet mindenki. Igyekeznek, nehogy lekéssék a vonatot. A vonatot, amely elviszi őket messze, távol ettől a helytől. Egy új világ felé. Az elvágyódás összeszorította a szívét.
A lány mindennél jobban vágyott arra, hogy valaki megértse, valakivel megoszthassa kis boldogságát, ami mások boldogságából származott. Mivel tudta, senkire nem számíthat, magában élte csak meg e kis örömöket, melyek így nem is voltak hosszú életűek. A kitörés reménytelensége megfojtotta őket.
Lassan beesteledett és a hidegbe forduló őszi szél átfújt a pályaudvaron.
A lány megborzongott és kötött, mandulazöld kardigánját összébb húzta karcsú testén.
Felállt és lassan indult a széles, kőből kirakott lépcső felé. Mintha attól, hogy lehajtja fejét, ő maga is észrevétlenné válhatna.
Így történt, hogy hirtelen megbotlott valakinek a lábában.
Ijedten próbálta visszanyerni egyensúlyát, miközben a váratlan és idegen helyzetet próbálta feldolgozni. Fölnézzen? Kérjen bocsánatot?
Érezte, hogy egy erős kar elkapja és védelmezően fogja.
Jó érzés volt. Otthonos, biztonságos, mi több, szerető. A lány szíve elszorult. Föl kell nézni, tudnia kell, ki ez az idegen. Talán nem is olyan távoli.

A fiú elkalandozó gondolatait nagy hirtelenséggel szakította félbe a törékeny női test, ami majdhogynem átesett rajta. Igaz, ő sem nézett maga elé, csupán ment előre. Ő sem akarta látni az embereket. Mindig abban reménykedett, hogy az emberek majd kikerülik, de ez a lány úgy nekiment, mintha ő nem is létezne. Persze tudta ő jól, hogy őrá nem figyel senki. Ezért is kereste inkább mások boldogságát. Tudta, senki nincs az ő világában, aki megértené és, bár mindennél jobban szerette volna, hogy ne így legyen, elfogadta, megtanult együtt élni vele. Itt találta meg a helyét a pályaudvaron, az egymással hosszú idő után találkozó szerelmesekben. Azokban, akik piros rózsával várják egymást. Ezek voltak az ő pillanatai. Ez a látvány mindig megborzongatta. Ilyenkor szinte égette a vágy, hogy ő maga is adhasson egyet valakinek. Hogy neki is legyen valaki, akit várhat. Néhanapján, mint ma is, vett is egy piros rózsát és amikor éppen nem látott ilyen párt, a sajátját nézegette.
Minden nap eljött ide. Felment a széles lépcsőn, majd szorosan a korlát mögé bújt az emelet bal sarkában és csak figyelt. Figyelte a boldogság e megható pillanatait és erőt gyűjtött belőlük, hogy este feltöltődve mehessen haza. Boldogan és láthatatlanul.
De most? Mit csináljon most ezzel a lánnyal? Ránézzen, mondjon valamit? Nem, mire is lenne az jó?
A lány azonban olyan törékeny volt, olyan szelíd és olyan közelinek érezte magához, hogy akaratlanul is rátekintett.

A lány óvatosan felpillantott. Szeme találkozott a fiú mélybarna szemével, amibe azonnal belemerült akár egy érintetlen, tiszta vizű tóba. Elmerült benne, úszott a habok békés, nyugalmat árasztó ölelésében. Hirtelen úgy érezte, abban a szemben minden benne van és egy olyan dolog sincs, ami tőle távol áll.

A pillanat alig tartott tovább két másodpercnél, mikor a kockázat veszélyes közelsége egyszerre kerítette hatalmába és rémítette meg őket.
Elkapták tekintetüket egymás szeméből.
Gyorsan indultak tovább, megrémülve a lehetségestől, a lehetséges szörnyű, valóságos közelségétől. Attól, hogy az imént majdnem elhitték a világ ámítását. Szaporán dobogó szívvel fordultak el egymástól, majd lassan őket is elnyelte a hömpölygő embertömeg.

Ahogy ballagott haza, a lány szívét valami ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Félelmet érzett, de nem a szokásosat, a mástól való félelmet, hanem a tettei megmásíthatatlanságától félt. Egy nem jól megélt jelen múlttá válásától való félelem volt ez. Nem tudta ugyan pontosan, mi volt, amit máshogy kellett volna tennie, de ez az érzés csak nem akarta elereszteni. Átjárta a zsigereit, marcangolta, egészen belefájdult a feje. Ahogy ment tovább hirtelen, mint egy kút vizéből feljövő buborék, tört fel belőle egy emlék, egy mese, melyet édesapja mesélt neki mikor még kicsi volt. Sok évvel ezelőtt.
Rövid kis történet, mese egy fiúról, aki a tengerparton keresi a követ, melybe kedvese beleírta a nevét. Egymás után forgatja fel a part kavicsait, majd egymás után dobja be őket a vízbe, lévén, hogy egyik sem az, amit ő keres. Tízet, százat, ezret, míg végül megtalálja. Ott van a név, ügyetlen betűkkel a lapos kavicsba karcolva, de mire erre ráeszmél, a kavics már repül a hatalmas víztömeg felé, hogy aztán örökre elmerüljön a zúgó habok között. A reménytelenség megszokása megölte a figyelmet a keresés iránt. Ennek következtében pedig eldobta azt is, aminek hiányában eldobott ezer másikat.
A lány szíve elszorult. Tudta, érezte, ez az ő története.
Nem baj, eljön a holnap is. Új nap, megújult reménnyel.