A semmi közepén
Hommage a' Robert Silverberg - Isaac Asimov
Nehogy a viták elvegyék tőlünk a nemes lelkű cselekvés lehetőségét,
amely túlmutat személyiségünkön.
A történelem kerekét nem a szavak mozdítják előre,
hanem a tettek és a teljesítmények.
A Földes a semmi közepén élt a Kislánnyal. A Kislány a saját lánya volt, amikor ez a szó még jelentett bárkinek bármit is. Földes negyven felé járt, Kislány a tízes évei közepén.
S itt a semmi közepén jelent meg az öt idegen egy napon. Földes tudta, hogy ez a nap egyszer be fog következni, tisztában volt vele, hogy minden békében elmúlt nap csak ódázása az elkerülhetetlennek, de amikor bekövetkezett, összeugrott a gyomra, ökölbe szorult a keze, és fegyverre kulcsolódott a marka.
- Azonnal menj be a házba! Csukd be a redőnyöket! - parancsolt rá Kislányra. Volt ideje beidomítani a vak engedelmességre, Kislány nem kérdezett, nem feleselt, nem alkudozott.
Eddig békében éltek az elrejtett kis tanyán, nem találtak még rájuk az éhes, kegyetlen hordák, amik kifosztottak mindent és mindenkit, aki csak az útjukba került. Nem kegyelmeztek senkinek, nem voltak tekintettel semmire, céljuk a minden feletti túlélés volt. Földes még csak hallott róluk, mert a veszett hírük úgy terjedt, mint száraz búzásban a futótűz. Meg is tett minden óvintézkedést, amit tudott: a háza köré cölöpkerítést épített, hajítógépeket eszkábált, kemény vaspántokkal csavarozott a kapura, belülről zárható, fém táblákat szerelt a ház ablakaira, ajtajára, takarékoskodott a vadászathoz szükséges töltényekkel, kiegyenesített egy-két kaszát, dobókéseket készített felesleges konyhaeszközeiből, és a közeli, elpusztult város vegyesboltjából még éppen időben sikerült megmentenie több kiló puskaport.
A Nagy Égés úgy szakadt a bolygóra, mint váratlan jégeső a kirándulókra. Megváltoztatott mindent, de mindent. Voltak előjelek, de egy bolygó pusztulását senki nem hitte el. Akik elhitték, maroknyian, akik látták a kikerülhetetlent, hiába próbálták felkészíteni az embereket: kinevették, gúnyolták, meghurcolták őket. A Nagy Égés után egyikük sem érte meg a pusztulás utáni hetet sem: a szerencsésebbeket lámpavasra húzta, a kevésbé szerencséseket megkínozta, meglincselte a tömeg. Azt zúgták, hogy ők a felelősek a történtekért, miért nem mondták meggyőzőbben, ők a felelősek mindazért a szerencsétlenségért, pusztulásért, ami a bolygóra zúdult.
Földes csak a Nagy Égés előestéjén kapcsolta be a már mindenki házában megtalálható holovizót. Ott látta a Nagy Sziklát az űrben közeledni. Ő sem hitte, hogy valóban keresztezheti a bolygó pályáját, hogy teljes hozhat rájuk. Tévedett.
Az ő házuk épen maradt a Találkozás után, szerencsés helyen laktak. Nem söpörte sem a tűzáradat, nem nyelte el az özönvíz, nem nyílt ketté a portáján a föld, hogy aztán a mélyének poklába nyelje az életet.
Nagyon szerencsés volt Földes a Kislánnyal: a bolygó túlsó fele, ahová a Nagy Kő becsapódott, senki, de senki nem mondhatta ezt el magáról. A Találkozás után a bolygó kifordult a sarkaiból, megváltozott az éjszakák és a nappalok rendje, nehezebb lett a lépés és a lélegzés, korcs borjak születtek, másképpen viselkedtek az állatok, és állattá lettek az emberek. A Túlfélen nem maradt semmi élet. Az óceán kilépett a medréből, az izzó Nagy Kő pedig hetekig égő pusztasággá perzselte a bolygó felét. Megszűnt, amit addig civilizációnak hívtak. S ezzel az emberek lelkében is megszűnt minden, ami addigi az embert emberré tette.
S az az öt most ott ált a cölöpkerítés túloldalán. Rongyokba öltözötten, piszkosan, gyámoltalanul. Nem úgy néztek ki, mint akik gyilkolni akarnak. Egyáltalán nem. De Földes nem hitt a látszatnak. Már messziről észrevette, ahogy a domboldalon lefelé ereszkedtek, volt ideje becsukni, bepántolni, beláncolni a cölöpkaput.
Földes több csőre töltött fegyverrel a cölöpök védelmében tekintett le rájuk. Nem ölt még embert, de nem volt benne kétség, tudta, gondolkodás nélkül képes megtenni. Nem szólalt meg, némán várt, mihez kezd ott lent az az öt.
Az ötök egyike kisvártatva ököllel döngette meg a nagy kaput. Nem kapott választ, csak egy alaposan beidomított, nemrégiben megellett szukakutya acsargott veszettül a döndülésekre, akinek élelem híján Földes az összes kölykét vízbe fojtotta.s
- Éhesek vagyunk! - kiáltott fel a kopogtató. - Csak egy kis ételt szeretnénk!
Földes nem hatódott meg. Ki az, aki nem éhes, ki az nem képes ölni is az ételért?
Az ötök elbizonytalanodtak, kitárt karral néztek egymásra, elcsigázott tekintetükben félelem csillant.
Aztán legyintettek a csöndre, és hátat fordítva a kapunak visszamentek a domboldal aljában csobogó, mocskos vizű patakocskához. Földes ennek egy részét a föld alatt vezette be az udvarba, és nagy munkával kiokumlált egy egyszerű víztisztítót is. Volt, hogy véres vizet kellett tisztítania vele. A házzal egybenyitott tárlóban pedig bőségesen volt élelem is. Ha nem sikerül betörniük, több napig képes lett volna kitartani. Csak az ébrenlétet kellett valahogy megoldania, mert a harcban Kislányra csak a legszükségesebb esetben akart számítani.
Az ötök hevenyészett rongysátrat emeltek a patakparton. Földes egy vadásztávcsővel figyelte őket. Tüzet raktak, és néhány szem töppedt, penészes krumplit raktak a parázs alá. Tettek-vettek. Aztán egyikük levett a hátáról egy zsinórral kötözött piszkos rongycsomót, gyöngéden a földre tette, kioldozta a zsinórokat, és kitekerte a tartalmát. Földes, fegyverrel a kezében, ott a léckerítés védelme mögött visszahőkölt, és kiejtette a kezéből a távcsövet. A rongyokból egy hókadt, csenevész csecsemő bukkant elő. Földes nagyot nyelt, és lehajolt a távcsőért.
Később sokat gondolkodott azon, mennyi mindent kockáztatott, milyen óvatlan volt és milyen szerencsés, amikor a levegőbe lőtt, lement és kitárta a kaput az öt, illetve a hat előtt.
Amikor ott ültek mindnyája a kemence elé tolt asztal körül, nagyokat nyeltek a kenyérben sütött gesztenyés hús illatára (amit a házigazda nagyon szigorúan porciózva osztott szét), Földes nézte őket, és arra gondolt, esztelenebb, mint bárki ezen a bolygómaradékon. Kaput nyitott. Öt éhes szájat etet. Öt, semmire se jó, felesleges szájat.
- A Legnagyobb Városból jövünk - mondta a Pap, aki a Város egyik apró templomában tudott mindent a Létezőről. - Kihalt a város, az enyészeté lett minden, amire eddig büszkék voltunk. Semmivé lett, amiért éltünk, feleslegessé váltunk mindenhol.
A többi négy csak bólogatott. Egy darabig a Színésznő, aki egy kis pinceszínházban lépett fel,s akit Nemönmagának neveztek a többiek tartotta a kezében a Csecsemőt, de aztán letette a földre egy kiskosárba, amit Kislány készített oda.
Szavas, aki egy falucska elöljárója volt, csak bólogatott, s némileg udvariatlanul, nevének ellentmondva szótlanul nyakalta Földes borát, mély egyetértésben Tollassal, az egykori zugújságíróval.
Földes leginkább Kezessel, az egykori gyári munkással értette meg magát, a többiek egy kicsit kiszorultak az ő gyakorlati beszélgetésükből, de nem zavartatták magukat, lekötötte mindnyájukat az étel, amit Kislány tett eléjük az asztalra. Négy napja csak az avas, penészes krumplit ették, megváltás volt számukra a hús és a friss zöldség, a gyümölcs.
Amikor végzett, a Pap megtörölte rongyos csuhája szélében a száját.
- Bárhogyan is van, a Közösség újraélesztése az első, amit meg kell tennünk! - mondta, ellentmondást nem tűrően. - Amíg a hit újra nem éled, az erkölcs az marad, ami most, a Létező sárba tiprása! Csak újabb ítéletet élünk a fejünkre, feleim!
Földes összeszűkült szemmel kapta fel a fejét. Szólni akart, de Nemönmaga szénaboglya haját rendezgetve megelőzte.
- Ugyan, ugyan, ugyan! - legyintett szomorúan. - Kit érdekel a Létező ezek után? Hol volt, amikor mindez történt?
Még mielőtt a Pap folytathatta volna, hozzá tette:
- A szépség adja csak vissza a Rendet, a szépség birtokosai pedig mindig a művészek voltak, csak a művészetnek vissza kell térnie az alapvető céljához: a szív megváltoztatásához!
Szavas fellebbezhetetlen dühvel csapott az asztalra:
- Hányszor mondtam már nektek: előbb meg kell teremteni a közbiztonságot és az ellátást! Kit érdekel a Létező, a művészet, ha nincs mit enni!
Csecsemő felsírt a kosárban az asztal döndülésére, de senki nem figyelt rá, a Pap és a Kezes lábbal kicsit eltolták a kosarát, hogy ne zavarja őket a sírás.
Kislány csak nézte mindnyájukat, csodálkozva, megdöbbenve.
Kezes kérdőn nézett Földesre, aki elértette a pillantást, és vonakodva ugyan, de töltött még a faragott kupákba. Kezes meghúzta, és csendesen ennyit mondott.
- Hiábavaló ez a vita barátaim! Nem lesz itt vallás, nem lesz itt Rend, nem lesz itt művészet! A dolgok eddigi sora elmúlt, visszahozni nem lehet, de nem is érdemes! Hány millióan szenvedtek a Létező és papjai tudtával, hány millióan sanyarogtak a Legfőbb Város nyomornegyedeiben, hány milliót hagyta érdektelenül kegyed bármilyen ügyes táncikálása, szavalgatása! - Nemönmaga felhúzta az orrát, a Pap elfintorodott, Szavas pedig kioktatásra készülődött.
- Na, erről mennyit írtam! Lám, az információ nem vész el, csak átalakul! - nevetett fel Tollas. Kezes nem zavartatta magát.
- Új vezetés kell, új alapok kellenek! Vegyék a kezükbe azok a hatalmat, akiknek eddig nem volt! Bennük lesz érzékenység az új, a valóban igazságos Rend megformálására!
A Pap, Szavas és Nemönmaga egyszerre ugrott rá, egymás szavába vágva hőbörögtek.
- Nézd meg az új rendeteket! Nem menekülsz-e te is a magadfajták horda-rendjétől? Nem látod a káoszt és vért, ember? Mit láthattál, érthettél te a munkapad mögül?
A hangzavarra Csecsemő irdatlan bömbölésbe kezdett az ijedségtől. Tollas szó nélkül felkapta és kitette kosarastul az előszobába, hogy ne zavarogjon.
Amikor lenyugodtak enyhültek az indulatok, Földes házigazdaságának súlyával odaszúrta középre:
- Nincs igazatok: ásni kell, ültetni kell, öntözni kell először, hogy ennivaló legyen, hogy ne kelljen embernek embertől rettegnie. Ha van étel, nem kell érte ölni. Tele hassal aztán lehet már a Létezőt keresgélni, Rendet csinálni, táncikálni, szavalgatni!
Tollas elégedetten bólogatott, mindig szeretett a mának élni, élvezte mindazt, amit a Létező élvezetre teremtett, de a többiek, egy emberként hagyták el Kezes Új Igazság tervét és estek neki Földesnek:
- Józanodj ember, józanodj! Amit elvetsz, ami betakarítasz, leszedsz, a hordák elrabolják tőled, s örülhetsz, ha Kislányt nem szakítják le, halálára virágjában!
Mindenki hajtotta a magáét, és egyre ingerültebbek lettek a meg nem értettségtől, a számukra oly kedves, Egyedül Járható Út elutasításától, no, meg Csecsemő mind keservesebb bömbölésétől. Tollas újfent lépett az utóbbi érdekében: kitette a kosarat a ház elé. Nyugodt, békés, enyhe este volt, ott a kutyát sem zavarta a baba.
A többiek utána néztek. A pillanatnyi, beállt csendet Kislány szakította meg.
- Én nem akarok mást, csak, hogy szerethessek valakit, hogy virágot szedhessek, hogy gyerekeim legyenek és újra ugyanúgy süssön mindkét Napunk az égen!
Badar, gyerekes beszédét válaszra sem méltatták a többiek, dölyfös lenézéssel csak legyintettek.
- Gyerekszáj! Folytassuk - mondta még Földes is, Kislány feje búbját megcirógatva. - Szedd csak le az asztalt, csöppem!
Így folyt a vita vagy egy fertály órán át. Amikor kifogytak az érveikből, amikor kiürült a porciózott vendégkancsó, amikor a veres arcok, veres indulatok a fáradságtól békébe kornyadoztak, csak a szívek forrongtak még, no, akkor Tollas felfigyelt a nagy csendre.
- Nem sír a gyerek!
Nemönmaga felsikított: - Farkasok? Medve? A kutyáid?
Földes legyintett, de felállt, és kiment a ház elé. Ott a látványtól a földbe gyökerezett a lába. Némán, sápadtan ment vissza az asztalhoz, intett, mire a többiek ijedten követték.
Nem kellett volna ijedezniük. Csecsemő a földön feküdt. A beidomított szukakutya, aminek a kölykeit Földes vízbe fojtotta az oldalán feküdt, csecseit készségesen feltárva a kiszáradás, éhhalál szélén levő mohón szopó szájacskának.
Földes summázta a látványt:
- Ímé, az igazi új rend alapja, barátaim! - mondta, és örült, hogy pirulását a sötétben senki sem látja.
Megszégyenülten, némán oldalogtak vissza mind a házba.