Valamikor réges-régen, amikor még épp oly hétköznapi látvány volt a sárkány a kertek alatt, mint manapság a vetési varjú, vagy még ennél is régebben, létezett egy ország, amit Talániának hívtak.
Volt ennek az országnak egy királya, aki ifjú korában erőskezű, de igazságos uralkodó hírében állt, idővel azonban megöregedett, elgyengült, és a hatalom szép lassan kicsúszott a kezei közül. Így aztán Talánia valódi irányítója a király fővarázslója, Szigur-Tibá lett.
Szigur-Tibá gonosz volt és mérhetetlenül kapzsi. Azt akarta, hogy a világ minden kincse az övé legyen, úgy tartotta, hogy nincs olyan sok, aminél több ne lehetne. Varázsfőzeteivel szándékosan addig gyengítette a királyt, amíg az magatehetetlen bábbá nem vált.
Ettől kezdve bármit is mondott, vagy tett a varázsló, a király csak bólintott és áldását adta rá.
Így történhetett meg az is, hogy Talánia egykor boldog, elégedett népe teljesen elszegényedett és elkeseredetté vált. Szigur-Tibá ugyanis egyik adót a másik után vetette ki, kirabolva ezzel az emberek tányérjából az utolsó falatot is.
Persze a nép nem tudta, hogy a hatalom a varázsló kezében van, ők minden szenvedésükért az öreg királyt okolták. Zúgolódni kezdtek, és új királyt követeltek.
Szigur-Tibá cseppet sem bánta, hogy így alakultak a dolgok, mert abban reménykedett, hogy fia, Szimaszil kerülhet a trónra, ha sikerül az alattvalókat a teljes királyi család ellen fordítani. De ez még számára sem tűnt könnyű feladatnak, mert bár az öreg királlyal már elbánt, annak fiával, Merfikor herceggel nem boldogult. A herceg fölött nem volt hatalma.
Merfikor vidám, barátságos fiatalember volt, mindig szívesen vegyült el a szolgák között, cseppet sem volt hataloméhes, vagy zsarnokoskodó. Legjobb pajtása is a köznép egyszerű gyermeke volt, Csirinkó, az udvari szakács leánykája. Ha tehették, minden idejüket együtt töltötték.
Közvetlensége, kedvessége miatt az emberek még sanyargatott helyzetükben is ragaszkodtak Merfikorhoz, és abban bíztak, hogy ha ő kerül a trónra, akkor visszatérhet a béke és boldogság Talániába. Ezért aztán az öreg király távozásával együtt, a herceg megkoronázását követelték.
Szigur-Tibá, hogy megakadályozza Merfikor trónra lépését, elhatározta, hogy eltávolítja a fiút az udvarból. Azt tanácsolta a királynak, hogy küldje el fiát vándorútra, feleséget keresni, mert asszony nélkül még a király is csak félember.
A király persze megint úgy cselekedett, ahogyan azt a varázsló kívánta.
Merfikor kalandvágyó fiatalember volt, s mivel a szabadságot többre értékelte, mint az uralkodást, könnyen ráállt az ötletre, és örömmel készülődött a vándorútra. Nem sejtette, hogy Szigur-Tibá áll az ötlet mögött, mint ahogy arról sem volt fogalma, hogy a varázslónak milyen gonosz tervei vannak. Ártatlan, gyermeki lélekkel szemlélte a világot, jóformán játék és móka volt számára minden. Csirinkó viszont sok rosszat hallott már apjától a varázslóról, így hamar átlátta a helyzetet. Megpróbálta hát pajtását lebeszélni az utazásról, mert félt, hogy Szigur-Tibá Merfikor távollétében még többet árthat az országnak, és talán valamilyen módon még meg is öleti a fiút. A herceg viszont annyira beleélte magát az előtte álló kalandozás izgalmaiba, hogy nem hallgatott Csirinkóra, mindenáron menni akart.
A lánynak nagyon fájt, hogy kedves pajtása ellenáll a kérlelésének, és mivel titokban már régóta szerelmes volt a hercegbe, majd meghasadt a szíve a gondolattól, hogy az más feleséget akar keresni magának. Úgy gondolta, hogy ha ez utóbbit nem is tudja megakadályozni, az életét mégis megpróbálja megóvni, ha kell, akár a saját élete árán is. Ezért elhatározta, hogy elkíséri kedvesét a vándorútra.
Éppen erről vitázott a konyhában édesapjával, amikor Szigur-Tibá arra járt, és kihallgatta beszélgetésüket. A varázsló tartott tőle, hogy a lány keresztül húzhatja számításait, ezért egy alkalmas pillanatban utána osont, és szarkává varázsolta. Ezek után, újabb óvintézkedésként, saját fiát, Szimaszilt is átváltoztatta kígyóvá, és megparancsolta neki, kövesse a herceget, és tegyen meg mindent azért, hogy Merfikor ne élje túl ezt a kalandot.
A herceg eközben mit sem sejtve a varázsló legújabb gonoszságairól, útibatyuját a vállára vetve elindult világot látni, feleséget keresni.
De Csirinkó hiába változott szarkává, elhatározásához hűen Merfikor nyomába szegődött, és ágról ágra röppenve követte őt. Szimaszil pedig a bokrok alatt kúszott utánuk, és átkozta apját, amiért méregfogakat nem varázsolt neki. Milyen könnyű dolga is lenne akkor! Csak meg kéne marnia a herceget, és szépen kivárni, amíg a kígyóméreg megöli. Így viszont törheti a fejét, hogy mi módon végezzen vele.
Merfikor faluról falura haladt, és egyre nagyobb szegénységgel, nyomorúsággal találkozott. Kérdezgette az embereket a bajok okáról, s lassan kezdte azt érezni, hogy bármennyire szereti is apját, valami nincsen rendben az öreggel, mert mindenki őt okolja a boldogtalanságáért.
Aztán néhány nap vándorlás után egy olyan faluba érkezett, ahol minden eddig látottnál nagyobb volt az elkeseredettség. A faluban mindenki feketében járt, és bármivel is foglalatoskodott, közben szinte folyamatosan sírdogált. Merfikor itt is kérdezősködni kezdett a búbánat okáról.
Hamarosan megtudta, hogy a falu szembefordult a király egyik rendeletével, és nem volt hajlandó megfizetni a rá kirótt embertelen mértékű adót. Büntetésül a király egy rettenetes óriást küldött ide, aki minden nap felfal három gyermeket.
A herceg ekkora gonoszságot és kegyetlenséget már végképp nem tudott elhinni apjáról, sokkal inkább tartotta együgyű öregnek, mint véreskezűnek, ezért most először felmerült benne a gyanú, hogy a gaztettek hátterében talán másvalaki állhat. Mivel a palotában csupán Szigur-Tibá volt az, akiről ilyen szörnyűséget feltételezni bírt, hát rá gyanakodott. De nem sokáig töprengett ezen, mert egy percig sem tűrhette, hogy az óriás tovább garázdálkodjon, és a falu összes gyermekét elpusztítsa, ezért úgy döntött, hogy ő maga végez vele, mégpedig azonnal.
Az óriás egy barlangban lakott, a helybeliek megmutatták Merfikornak, hogy pontosan hol, és elmondták neki, hogy a behemótnak csak egy szeme van, és az is üvegből, de ezzel a szemmel mindent lát, még alvás közben is, ezért nem lehet észrevétlenül rajtaütni. A herceg mégsem hátrált meg a kihívás elől. Szimaszil pedig előre örült, hogy végre elpusztulni láthatja a fiút, és mint a villám kúszott a barlang felé, hogy figyelmeztesse az óriást. Így aztán az emberszörny már harcra készen várta Merfikort.
A herceg hősiesen, előreszegezett karddal lépkedett a hatalmas monstrum felé, és ugrásra készen várta, hogy az óriás is megmozduljon.
A behemót egyetlen lépésével palacsintává lapíthatta volna a fiút, ha Csirinkó elő nem röppen idejében. A szarkalány egyenesen az óriás orrára szállt, és egy pillanat alatt kikapta helyéből az üvegszemet. A megvakult szörnyeteg dühösen csapkodott össze-vissza maga körül, és üvöltött haragjában. Szimaszil fejvesztve menekült, mert az óriás kis híján agyontaposta.
Merfikor viszont fürgén félreugrott minden vak csapás elől, és amikor az óriás hanyatt vágódott egy kőtömbben elbotolva, a fiú rögvest mellette termett, és kardjának egyetlen suhintásával levágta a behemót fejét.
A falu apraja-nagyja összegyűlt megünnepelni a herceg győzelmét, s hálájuk jeléül minden mozdítható vagyonkájukat felajánlották neki jutalmul. Merfikor sokáig azon morfondírozott, hogy hogyan vigye magával a sok ajándékot, de Csirinkó oda repült hozzá, és kezébe ejtette az óriás üvegszemét. Erre a fiú elszégyellte magát, mert eszébe jutott, hogy a győzelemért járó elismerés valójában nem is őt illeti meg, hanem a kis szarkát. Ezért azt mondta, hogy csak annyi ajándékot fogad el, amennyit a madár választ. Csirinkó ekkor ismét csőrébe fogta az üvegszemet, és Merfikor vállára szállt. A herceg ebből megértette, hogy a szarka csak az üvegszemet szeretné megtartani, ezért megköszönte a többi felkínált jutalmat, de semmit sem fogadott el belőle, és vállán a szarkával folytatta útját. Az emberek mosolyogva kísérték a falu széléig, s Merfikor tudta, hogy helyesen döntött, mert nekik mindenre, amit nagylelkűen felajánlottak, sokkal nagyobb szükségük volt, mint neki.
Az út hamarosan egyre meredekebben emelkedett, a herceg már a hegyek között járt. Egyszer csak egy útelágazásnál találta magát, ahonnan két irányba is tovább indulhatott volna. Alaposan megnézte a két előtte álló utat, s mivel az egyik teljesen elhanyagoltnak, járhatatlannak tűnt, a másikon indult tovább.
Azt persze nem sejtette, hogy Szimaszil jár előtte, és a kis gonosz varázslófi úgy megbűvölte a kereszteződést, hogy a jó út tűnjön rossznak, és a rossz jónak.
Hamarosan azonban Merfikor saját bőrén tapasztalta meg, hogy nem könnyű utat választott. Sokszor igen keskeny sziklaperemen kellett egyensúlyoznia, máskor meg olyan meredek falon mászott fel, hogy a kapaszkodástól vér serkent körmei alatt, s kezeit, lábait szintén véresre zúzta a köveken. Végül pedig egy szakadék széléhez ért, ahonnan csak egy függőhídon keresztül lehetett továbbhaladni. De a hidat egy hatalmas embertestű, sólyomfejű, méteres karmokkal, és embertelen nagy szárnyakkal bíró Turulmadár őrizte.
- Állj! – szólt mennydörgő hangon, harcra készen a Turul. - Csak akkor léphetsz rá a hídra, ha megmondod, hogy mi a több: a sok vagy az elég. Ha jól válaszolsz, akkor átmehetsz sértetlenül a szakadék fölött, de ha rosszul felelsz, akkor megöllek.
Hosszasan töprengett a herceg a válaszon, és először arra gondolt, hogy talán a sok lehet a több, hiszen neki is elég egy cipó ebédre, de száz cipó már soknak mondható, és a száz jóval több az egynél. Aztán meg arra gondolt, hogy mihez kezdene ő száz cipóval, amikor neki egy is elég. Talán szétosztaná a szegények között? Na és ha ezer szegény ember akad az útjába, azoknak vajon elég lenne-e száz cipó? Aztán eszébe jutott a gyermekeit gyászoló falu, és a sok ajándék, amit felkínáltak neki. Bizony, éppen az volt a helyzet ezekkel az ajándékokkal is, mint a száz cipóval: egymagának sok, de egy egész falunak mégsem elég.
Végül arra gondolt, hogy az, ami elég akár sok is lehet, de a sok nem mindig elég, és az embernek mégiscsak az a jobb, ha mindenből éppen annyi jut, amennyi elég, amennyire tényleg szüksége van, ezzel szemben pedig hiába van valamiből sok, ha az mégsem elég.
- Az elég a több – mondta hát Merfikor, lezárva tépelődését, teljes meggyőződéssel. A Turul pedig elismerően biccentett fejével, és átengedte őt a hídon.
Csirinkó mindvégig a herceg feje fölött repült, s nem kerülte el a figyelmét, hogy Szimaszil is követi őket. A szakadék fölött, a híd közepén hirtelen lecsapott a kígyóra, és megpróbálta lelökni őt a mélybe, de Szimaszil ügyesen védőpajzsot bűvölt maga köré, amiről Csirinkó lepattant, és majdnem ő maga zuhant alá. Merfikor észrevette a jelenetet, és egy kicsit megdorgálta a szarkát, amiért egy másik élőlény ellen tör, minden ok nélkül. Csirinkó azonban továbbra is rajta tartotta a szemét a kígyófiún.
A hídon túl egy erdőbe érkeztek, és egy keskeny ösvényt követve egy kis viskóra leltek. A viskó nagyon elhagyatottnak tűnt, ezért Merfikor úgy gondolta, hogy biztosan nem lakja senki. Meglepetésére odabent mégis talált egy öregembert, egy remetét.
Az öreg szívesen fogadta a vándort, mert bizony igen ritkán akadt vendége, hiszen a Turul nem sok embert engedett át a hídon. Beszélgetésbe elegyedtek, és a herceg arról faggatta az öreget, hogy az miért él ilyen távol a világtól, magányosan.
- Ej, fiam – kezdte a választ a remete, – hogyan is élnék másképpen? Hiszen itt minden megvan, amire szükségem van, ami számomra elég, a sokra pedig nem vágyom. Aki idekerül, annak ezt értenie kell, hiszen megválaszolta a Turul kérdését. De úgy látom, hogy neked mégsem elég az, amid van. Miért vándorolsz, mit keresel még?
- A szerelmemet keresem – felelte Merfikor.
Csirinkó ekkor ismét a fiú tenyerébe ejtette az óriás üvegszemét.
- Látod, a kezedben van a mindentlátó szem – mondta a remete. – Nézz bele, és meglátod a szerelmedet!
A herceg forgatta egy darabig az üveggolyót, aztán közelebbről is belepislantott, de csak a vállán üldögélő kis szarka képét látta visszatükröződni benne.
- Ugyan már öregapám! – mondta bosszúsan – Csak a szarkámat látom benne.
- Hát, ha csak a szarkádat látod, akkor nézd meg jobban azt a szarkát, mert könnyen meglehet, hogy éppen ő a te szerelmed!
Merfikor hitetlenkedve nézett ismét az üvegszembe, s ahogy jobban elmerült benne, észrevette, hogy megváltozik a kép, amit lát. A szarka helyett ezúttal egy szép leány arca jelent meg előtte.
- Csirinkó! – kiáltott fel örömmel. A madárrá lett lány pedig az ölébe röppent. – Drága kis pajtásom, hát te vagy az?
Csodálkozva, de nagy-nagy szeretettel simogatta az ölébe kucorodott szarkát, aki közben szomorúan bólogatott.
Ezek után Merfikor még alaposabban nézett bele az üvegszembe, és most már ő is látta, hogy Szigur-Tibá milyen alattomos módon uralkodik az öreg király fölött, látta a varázsló összes gonoszságát, és látta, hogy hogyan változtatta Csirinkót madárrá. De meglátta ebben a mindentlátó szemben Csirinkó szerelmét is, sőt, még saját szívének eddig rejtett érzéseit is, és rájött, hogy valóban Csirinkó az ő igaz szerelme.
A szarkalány ekkor ismét felröppent, és az ajtó alatt éppen átcsusszanni igyekvő Szimaszil farkát elcsípve, Mrfikor elé rángatta a kígyót.
A herceg most már tisztán látta az üvegszemben azt is, hogy a kígyó nem más, mint Szigur-Tibá fia. Gyorsan elkapta hát, és egy kis faládikába zárta.
- Öregapám – szólt aztán a remetéhez, – én most elindulok haza, hogy mielőbb helyrehozzak mindent, amit csak lehet. Kérem, hogy őrizze ezt a kígyót egészen addig, amíg az apja érte nem jön! Ha a varázsló képes lesz átjönni a hídon, akkor az azt jelenti, hogy levetkőzte a kapzsiságát, és megérdemli, hogy viszontlássa a fiát.
A remete megígérte, hogy őrizni fogja a ládikába zárt kígyót, a herceg pedig azonnal elindult hazafelé, Csirinkóval a vállán.
Étlen-szomjan, pihenés nélkül rohant hazáig, s amikor végre megérkezett, titokban osont be a palotába, hogy meglephesse Szigur-Tibát.
Éjszaka érkezett, így a varázslót ágyban találta. Kivont kardját a torkának szegezte, és ráparancsolt, hogy Csirinkót rögvest változtassa vissza emberré. Szigur-Tibá viszont még így sem engedelmeskedett volna, ha Merfikor meg nem fenyegeti azzal, hogy megöli Szimaszilt.
A varázsló aggódott fiáért, ezért végül megtett mindent, amit a herceg parancsolt. Csirinkó végre ismét lánnyá változott, és boldogan omlott szerelmese karjaiba.
Merfikor ezután elmondta Szigur-Tibának, hogy merre keresse Szimaszilt, és kiűzte őt a palotából, meghagyva az őrségnek, hogy soha többé ne engedjék vissza.
Végül az öreg királyról is lehullt a bűbáj Szigur-Tibá távoztával, és szeretettel ölelte magához hazatért fiát.
Néhány nappal később pompás lakodalmat csaptak, és a királyi családdal együtt ünnepelt egész Talánia, mert Merfikor, az új király, eltörölt minden adót, és minden olyan törvényt, ami eddig sanyargatta népét.
A boldogság, a nyugalom, és az elégedettség visszaköltözött Talániába. Merfikor igazságos, nagy királya lett országának, az éles eszű, melegszívű, gondoskodó Csirinkó pedig a nép rajongásig szeretett királynéjává vált. Szigur-Tibáról és Szimaszilről viszont soha többé nem hallott senki.