Fekszem. De hol? És miért?... A vonat... Igen, utazom, utaztam. Elindultam az átszálláshoz. Persze... lecsúsztam. Indulni kell. El kell érnem a szerelvényt. Várnak... A lábaim...
*
Fekszem - de most már a mentőben. Borzalmas ez az út! Állandóan zötyög. Hú, most nagyot döccentünk! Jaj!! Tovább zötykölődünk. Jaj! Ennek soha nem lesz vége? Jaj!
- - Ilyenkor nagyon fáj?
- - Igen.
A mentős leül a hordágy végéhez, kezébe veszi a lábam. Most már jó! Nem fáj!
*
Még mindig fekszem. De mi ez a fehérség? Emberek... Ott valami piros...
- - Ébredj, Rózsika!
- - Hol vagyok?
- - Kórházban.
- - Miért?
- - Emlékszel? Leestél a vonatról.
- - A lábam. Levágta?
- - Igen, mindkettőt.
*
Még most is fekszem.
- - Mi a baj, Rózsika? - Erzsi (nővér) anyám áll meg az ágy mellett.
Kezébe nyomom a levelet. Elolvassa.
- - Ezért sírsz? A lábad miatt nem hullattál egy könnyet sem. Most meg zokogsz egy hülye fiú miatt?!
*
Évekkel később újabb kórházi ágyban fekszem - ezúttal a szülészeten. Megint csak zokogok. Volt - nincs. Azt hittem, mégiscsak anya lehetek. Tévedtem.
Egy kéz érinti a karom. A főorvos úr.
- - Ne sírjon, kedves. A sors mindig tudja, mit akar.
*
Néhány évvel később újra a szülőágyon fekszem. A szülésznő jön hozzám:
- - Telefonált a férje. Mondtam neki, hogy megszületett a baba, 3 kiló 55 deka és 58 centi; jól vannak mindketten.
Igen, jól vagyunk! Én és a lányom!...
*