Sors és akarat

Évszám
2013
Beküldő
Valentin

Hallgatag falak, éjsötét ablak, egy ajtó. Ezek vesznek körül. Az ajtóban a kulcs: nem vagyok bezárva. Nem? Szabad, aki egyik cellából csupán a másikba mehet? Sorsom olyan börtön, ahol én vagyok az őre az akaratomnak, vagy csak tehetetlenül sodródok faltól falig?

Nyitva az ajtó. Kilépek a végtelenbe, bár csak néhány méterre látok. A köd nehéz gondolatként lopakodik körém: nem tudok és szinte nem is tudhatok semmit.

Utak és érzések közt tapogatózva elindulok valamerre. Lépteim lágyan visszhangzanak az éjszakában.

A sötét homályon át, néhány lámpa fényében felsejlik előttem súlytalan gyerekkorom emléke. Itt nőttem fel, ezeken az utcákon, zöld tereken, itt a város peremén. Akkor még reményekkel teli volt létezésem, egyszerű volt a világ és tiszta. S azóta: néha mintha hánykolódnék rossz döntéseim vagy talán a sorsom által keltett hullámokon.

Utam beljebb és beljebb visz a város belsejébe. Mind szűkebbek az utcák, fogynak a terek. Azt hiszem, valahogy így van ez az ember életében is, ahogy gyerekből felnőtté válik. Belép a nagybetűs életnek becézett színjátékba, és egyre több lesz a kötöttsége; akármerre néz, falakat lát maga körül. Sokan mindet le akarják rombolni, de akad, aki rájön, hogy csak azokat kell, hogy megpróbálja ledönteni, amelyek nem engedik mozogni; amik védik, azokat tisztelnie kell. Ahogy a ház falai, amit otthonnak hívunk, megvédenek a hidegtől és a vihartól, úgy védenek ezek a láthatatlan, ám annál erősebb falak, amiket szokásoknak és íratlan törvényeknek nevezünk. Védenek, hogy emberek maradjunk.

Nem tartom vissza a lábaimat, már-már rohanok. Jó lenne, ha csak ilyenkor tenném, az életemben nem. De az hogy lehetne? Hiszen bármerre nézek, az emberek körülöttem mind rohannak. Miért és hová? Ki tudja? Ki érti? Szólnék nekik, hogy az élet nem verseny, hanem inkább utazás, hogy lassítani kell, mert a szépnek a nyugalom az otthona, és már fékért kiált. Ezt tenném, de sokszor olyan, mintha bedobtak volna egy megáradt folyóba, és azzal próbálnék szembemenni. Csodálkozom, ha nem sikerül? Ha megfeszülök, akkor sem tudok teljesen úgy élni, ahogy szeretnék. Az egyén akarata kevés a sorsa ellen, ami talán nem más, mint az őt körülvevő hatások összessége. Minden hatással van mindenre, a lét szinte láthatatlan-vékony szálakból van szőve végtelenné. Az egész egymásra épül, így meghatározódik, ahogy az megfogalmazódik József Attila Eszmélet című költeményének IV. részében is:

„ Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált."

Hát lehet az, hogy kiszabaduljak a szorításból? Vagy a szabadság valójában nem is ebben áll?

Hiábavalóság olyan ellen küzdeni, amin úgysem lehet változtatni. Nem, nem kell beletörődni abba, ami van; nem szabad feladni az álmokat, de el kell fogadni: alá vagyunk rendelve kimondhatatlan erőknek.

Tetteink és gondolataink kölcsönösen határozzák meg egymást, de képzeteinknek csak magunk szabhatunk gátat.

Azt hiszem, ha nem tudnám, milyen a város tavaszi napfényben úszva, ha egyáltalán nem tudnám, milyen a napfény, milyen a lágy tavaszi szél, hogy milyen, mikor minden él és mozog; hanem mindig csak a nyúlós ködben tévelyegnék, elhagyott, szinte mozdulatlan helyeken, akkor azt hihetném, így van rendjén, csak ez létezik. Pedig a világ sokkal több, mint amit a felszínen éppen látni enged magából. Ahogy az életben is számtalan lehetőség lehet, a falak, a gátak, a folyton valamerre terelő hatások ellenére.

Persze talán ez csak illúzió, és valahogy úgy vagyunk, mint egy apró ág a folyóban, és hiába szeretnénk - ha partra visz a sodrás-, nem jutunk el a tengerig. De hinni jó.

A kulcs a kezemben, nyílik a zár.

Tudom, nem nyithatok ki mindent, ami bezár, nem léphetek át minden korlátot, nem kerülhetem ki mindig a sodrást. De van akaratom, van erőm, van hitem. Megpróbálhatom szebbé, igazságosabbá tenni a létet, és talán nem is vagyok olyan elveszett, olyan egyedül.

Puhán ölel át az álom, és végtelent festek magam körül a falakra.